Szerintem a halált nem használhatjuk fel büntetés céljára, mert az nem a mienk. Az az emberi élethez tartozik, mi nem rendelkezhetünk felette.

Ha megölünk valakit, akkor azzal leginkább a hozzátartozóit büntetjük meg. A halál az elítélt számára csak egy pillanat. A társadalomból való kiközösítés nem. Az évekig tart és biztos nem lehet kellemes dolog, de nem is ez a célja. 

Megbűnhődött-e Szálasi Ferenc, amikor 1946. III. 12-én, 15.30-kor kivégezték? Nem, nem. Egyáltalán nem. Tőle csak az életét vették el. Mártírnak képzelhette magát, így semmiféle bűndtudatot nem érezhetett. Úgy gondolhatta, hogy egy szent célért áldozta fel az életét. Valójában ez megváltás volt. Egy kudarcba fulladt életet vértanúként fejezett be. Jogos büntetés volt ez a számára, vagy feloldozás?

Valójában az lett volna a legnagyobb büntetés, ha szembesült volna azzal, hogy milyen rettenetes és embertelen bűnöket követett el. Egy életen át kellett volna hurcolnia ennek a gyötrelmét. Meg kellett volna gyűlölnie önmagát. Ő persze soha nem érzett volna megbánást. Szálasit igazából nem is lehetett megbüntetni. A gondolkodásmódja alkalmatlanná tette erre.

Az áldozatainak hozzátartozói tényleges életfogytiglani büntetést kaptak, mert a szeretteik elvesztésének emléke egy életen át kísértette őket. Elrabolták tőlük a boldogságot. Ez a valódi gyötrelem, nem egy elroppanó nyakcsigolya. Az csak egy pillanat. Ha Szálasi valóban mártírnak tartotta magát, akkor még halálfélelme sem lehetett.

Valójában nem is neki kellett volna elpusztulnia, hanem az eszméinek. Ez lett volna a legnagyobb büntetés a számára.  Egy eszmét azonban nem lehet sem agyonlőni, sem felakasztani, de még gázkamrába sem lehet küldeni, hogy nyomorultul ott pusztuljon el. Ezt csak élőlényekkel lehet megtenni. Az eszméi sajnos ma is virágoznak és ijesztő mértékben terjednek. A koncentrációs táborokban elpusztultak tényleg ez érdemelték? Nők, gyerekek, öregek, fiatalok? Hány tehetséges embert vesztettünk így el? Színészeket, zenészeket, tudósokat, vagy egyszerű, ügyes iparosokat. Őket már nem kapja vissza a világ, pedig lehet, hogy felfedeztek, alkottak volna valami olyasmit, amiről ma nem is tudunk. Magukkal vitték a halálba. Gyerekek haltak meg értelmetlenül, akik meg sem mutathatták, hogy mire képesek. Ha igazságos lenne a világ az ő áldozatuk elpusztította volna az esztelen népirtást, a fajgyűlöletet, a pusztításra való ösztöneinket, sőt a háborút is. Nem lett volna Srebrenicai mészárlás,, Ruanda népirtás, mert az emberiség kigyógyult volna ebből a rettenetes kórból.

Akik hisznek benne és terjesztik is ezt a szörnyű eszmét belegondoltak már ebbe? Ölni akarnak megint?  Kötelességből? Hazaszereteből? Igazságosságból? Kiket? Ártatlanokat? Gyerekeket? Ők akarják átvenni a halál szerepét? Van rá felhatalmazásuk, joguk, okuk? Nincs. Adjanak világos és egyértelmű választ arra az egyszerű kérdésre, hogy mivel szolgáltak rá a halálra azok az emberek, akiket el akarnak pusztítani? A létezésükkel?

A halál nem büntetés, nem játék, nem szórakozás, nem igazságtétel, nem ember kezébe való dolog. A halál egy megfordíthatatlan biológiai állapot. Egy élet vége. Azt, hogy ez kinél mikor következzék be nincs jogunk eldönteni. Nem osztogathatjuk a halált a kedvünk szerint. Büntetni akkor van jogunk, ha van valódi bűnös is. De erre nem alkalmas eszköz a halál, mert az nem arra való. Nem mi vagyunk az olümpuszi istenek.

"Ha sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: "Maradj ott, ahol vagy!"."

EzKundera

Mivel őrült vagyok, ezért teljes mértékben értem L. Simon László, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkárának minden gondolatát. Semmi sem annak látszik, ami valójában az. A tények valósággal való azonossága  csupán a véletlen műve, egy illúzió. Múló délibáb. A valódi világ csak az én és L. Simon László agytekervényeiben létezik. Mindez természetesen emlékiratok formájában.

Ő nem megélhetési politikus, míg én,  Akszentyij Ivanovics Popriscsin nem vagyok megélhetési őrült. Valamikor, valahol egyszerű figyelmetlenségből vesztettem el a józan eszemet.

Tudom jól azt is, hogy a Budai Vár felújítása és a múzeumok vándorlása nem azért van, mert Orbán Viktor, aki mindkettőnknek nem a barátja, oda akar költözni. Azt ugyan még nem tudom, hogy miniszterelnökként, köztársasági elnökként, vagy netán kormányzóként akar-e majd ott uralkodni. Urizálásról szó sincs, mivel az csak abban az esetben lehetne így, ha királyként foglalná el az őt megillető helyet. Ha a nép egyszer valamikor rákonzultálja ezt a tisztséget, akkor majd eldönti, hogy elfogadja-e a koronát, vagy megelégszik egy szent királyi hátizsákkal.

A Sándor-palota nevű szegényházban még egy rendes kínai küldöttséget is csak három turnusban lehet fogadni. Mihez kezdjünk akkor egy bajor delegációval? Jó ha húszan beférnek közülük. Díszvacsora után pedig már csak tizenöten.

Abban még vitatkozunk az államtitkár úrral, hogy ki ma Magyarország miniszterelnöke. Orbán Viktor vagy Lázár János? Szerintem mindkettő. Az egyik az eszmei, a másik pedig a gyakorlati kormányfő. Harmonikus viszonyuk közé csak a Balog, szegény emberek elhárításáért felelős miniszter által átnevezett stadionoknak látszó azonosítatlan nem repülő tárgyak ékelődnek. Ennek a meghitt kapcsolatnak az alapja az, hogy a főispán úr mindig szót fogad az önként választott uralkodójának. Ha nem, akkor pedig úgy tesz, hogy az annak látszódjon. Mondtam, az elmém elborult, így a szavaimért nem én vagyok a felelős. Azt csinálok, amit csak L. Simon László. Javaslok valamit, csak azt nem tudom, hogy mit. Nem foglalkozom azzal, ami a dolgom, mivel nincs is.

Az ellenzéki és a kormányt támogató sajtó között a különbség pofonegyszerű. Amelyik a valóságot állítja az hazudik, amelyik pedig a kormány  igazságát mondja ki, az nem. 

Habony Árpád azért nem építhet médiabirodalmat, mert az ő létezése teljesen bizonytalan. Időnként élesen kirajzolódik a kontúrja, majd hirtelen egyszerűen köddé válik. Habony egy olyan kormányhoz közel álló személy, akit a kormányoldalon senki sem akar elismerni. Teljesen ismeretlenül ad tanácsokat a miniszterelnöknek, aki azokat nagy bizalommal el is fogadja. Ez persze nem normális állapot, de ennek valójában nincs nagy jelentősége.

A kormányzati hírportált még a kormányoldal sem olvassa, így őrültség arra pénzt költeni. Ez a magyarázata, hogy annyit költenek rá. A szolgálati televízió is nézők nélkül döntögeti meg a saját nézettségi rekordjait. Hogy hogyan? Nem az én dolgom ezt megmagyarázni. Én csak tudomásul veszem, mert ők ezt mondják magukról.

A halálbüntetésről szóló vita teljesen legitim. Értelme ugyan, nincs, de arra kiválóan alkalmas, hogy az önállóságunkat demonstráljuk vele. Azt az önállóságot, amely teljes mértékben a német gazdaságtól függ. A miniszterelnök erre azt mondta, hogy ez nem így van. Tehát igaz, hogy így van.

A korrupció nem okoz semmiféle problémát. Simicska Lajos régen a kormányfő jobbkeze volt, majd szókimondása miatt az esküdt ellenségévé vált. Valaha minden közbeszerzést megnyert, most nem. A kettő között nincs semmiféle összefüggés. Ki találhat ebben bármiféle kivetnivalót. Mindenkinek nem lehet a kedvére tenni, csak annak, aki a kormány számára hasznot hajt.

"Ma, 1834. október 3-án csodálatos kalandban volt részem. Reggel, mihelyst felébredtem, szólítottam Mavrát. Fantasztikus! Odahozta a csizmámat. Kérdeztem, hány óra? Tíz óra múlt. Erre elkezdtem sietni az öltözködéssel. Bevallom, egyáltalán be sem mentem volna a minisztériumba, ha csak egy percre is előre láthatom azt a savanyú képet, amit az osztályvezetőnk vágott. Csak egy idő múlva szólalt meg: hé, te, Popriscsin, miféle zűrzavar van mostanság a kobakodban? Mi? Úgy dolgozol, mint akinek nincs ki mind a négy kereke! Olyan zagyvaságokat művelsz, hogy az ördög sem ismeri ki magát az irományaidban. Hát nem látod? Címzések kis betűvel, nem írsz se dátumot, se iktatószámot! Iktatószámot! Hhh! Majompofa! Egyszerűen féltékeny rám. Féltékeny rám, mert én ülök a kegyelmes úr előszobájában és én hegyezem ki a tollakat. Ja igen. Igaz viszont, hogy nálunk a szolgálat roppant előkelő. Mindenütt olyan tisztaság van, amilyenhez foghatót másutt nemigen találni, az asztalok mind mahagóniból, az ember minden főnökének "Ön". Hát igen, én bevallom, én már régen otthagytam volna a minisztériumot, ha a szolgálat nem volna olyan előkelő."

EzGogol