Szerintem a halált nem használhatjuk fel büntetés céljára, mert az nem a mienk. Az az emberi élethez tartozik, mi nem rendelkezhetünk felette.
Ha megölünk valakit, akkor azzal leginkább a hozzátartozóit büntetjük meg. A halál az elítélt számára csak egy pillanat. A társadalomból való kiközösítés nem. Az évekig tart és biztos nem lehet kellemes dolog, de nem is ez a célja.
Megbűnhődött-e Szálasi Ferenc, amikor 1946. III. 12-én, 15.30-kor kivégezték? Nem, nem. Egyáltalán nem. Tőle csak az életét vették el. Mártírnak képzelhette magát, így semmiféle bűndtudatot nem érezhetett. Úgy gondolhatta, hogy egy szent célért áldozta fel az életét. Valójában ez megváltás volt. Egy kudarcba fulladt életet vértanúként fejezett be. Jogos büntetés volt ez a számára, vagy feloldozás?
Valójában az lett volna a legnagyobb büntetés, ha szembesült volna azzal, hogy milyen rettenetes és embertelen bűnöket követett el. Egy életen át kellett volna hurcolnia ennek a gyötrelmét. Meg kellett volna gyűlölnie önmagát. Ő persze soha nem érzett volna megbánást. Szálasit igazából nem is lehetett megbüntetni. A gondolkodásmódja alkalmatlanná tette erre.
Az áldozatainak hozzátartozói tényleges életfogytiglani büntetést kaptak, mert a szeretteik elvesztésének emléke egy életen át kísértette őket. Elrabolták tőlük a boldogságot. Ez a valódi gyötrelem, nem egy elroppanó nyakcsigolya. Az csak egy pillanat. Ha Szálasi valóban mártírnak tartotta magát, akkor még halálfélelme sem lehetett.
Valójában nem is neki kellett volna elpusztulnia, hanem az eszméinek. Ez lett volna a legnagyobb büntetés a számára. Egy eszmét azonban nem lehet sem agyonlőni, sem felakasztani, de még gázkamrába sem lehet küldeni, hogy nyomorultul ott pusztuljon el. Ezt csak élőlényekkel lehet megtenni. Az eszméi sajnos ma is virágoznak és ijesztő mértékben terjednek. A koncentrációs táborokban elpusztultak tényleg ez érdemelték? Nők, gyerekek, öregek, fiatalok? Hány tehetséges embert vesztettünk így el? Színészeket, zenészeket, tudósokat, vagy egyszerű, ügyes iparosokat. Őket már nem kapja vissza a világ, pedig lehet, hogy felfedeztek, alkottak volna valami olyasmit, amiről ma nem is tudunk. Magukkal vitték a halálba. Gyerekek haltak meg értelmetlenül, akik meg sem mutathatták, hogy mire képesek. Ha igazságos lenne a világ az ő áldozatuk elpusztította volna az esztelen népirtást, a fajgyűlöletet, a pusztításra való ösztöneinket, sőt a háborút is. Nem lett volna Srebrenicai mészárlás,, Ruanda népirtás, mert az emberiség kigyógyult volna ebből a rettenetes kórból.
Akik hisznek benne és terjesztik is ezt a szörnyű eszmét belegondoltak már ebbe? Ölni akarnak megint? Kötelességből? Hazaszereteből? Igazságosságból? Kiket? Ártatlanokat? Gyerekeket? Ők akarják átvenni a halál szerepét? Van rá felhatalmazásuk, joguk, okuk? Nincs. Adjanak világos és egyértelmű választ arra az egyszerű kérdésre, hogy mivel szolgáltak rá a halálra azok az emberek, akiket el akarnak pusztítani? A létezésükkel?
A halál nem büntetés, nem játék, nem szórakozás, nem igazságtétel, nem ember kezébe való dolog. A halál egy megfordíthatatlan biológiai állapot. Egy élet vége. Azt, hogy ez kinél mikor következzék be nincs jogunk eldönteni. Nem osztogathatjuk a halált a kedvünk szerint. Büntetni akkor van jogunk, ha van valódi bűnös is. De erre nem alkalmas eszköz a halál, mert az nem arra való. Nem mi vagyunk az olümpuszi istenek.
"Ha sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: "Maradj ott, ahol vagy!"."
EzKundera