„Tarlós István üdvözli és támogatja a kormány azon kezdeményezését, hogy az Országgyűlés sürgős eljárásban fogadja el a büntető törvénykönyv illegális bevándorlással összefüggő szigorítását.” (MTI)
Furcsa egy gusztusa van annak az embernek, aki ennyire tud annak örvendezni, ha az embertársait tömlöcbe vetik, de a történelem során voltak már ennél kegyetlenebb örömforrások is. A római polgárok boldogan élvezték azt, hogy a keresztényeket odadobták az oroszlánoknak, meg mindenféle más, furcsa, egzotikus állatoknak. Akadtak persze apróbb üzemzavarok is, mint például, amikor egy núbiai állatkereskedő határozottan azt állította, hogy a zsiráf egy rendkívül veszélyes emberevő bestia. Szerencséje volt, mivel még időben meg tudott lógni a szeszterciuszaival.
A Szent Inkvizíció is buzgón szállította az istentelen örömforrásokat a szórakozni vágyó nép számára. Az eretnekek egy kis tortúra után minden bűnüket beismerték és már mehettek is üdvözülni a máglyára. Ezzel vezekeltek egy jót, az értő közönség pedig okult a történtekből. Az akkori gondolkodásmód szerint, ily módon mindenki a lehető legjobban járt. Aki ezt kétségbe merészelte vonni, abból a következő szent színjátékon tanulság lett. A hatalomnak mindig is megvoltak az eszközei arra, hogy szelíden rábeszélje az embereket az általa kimódolt igazság elfogadására.
Tarlós István, a vígan örvendező főpolgármester, a saját lelkiismerete megnyugtatása érdekében büszkén kijelentette, hogy a főváros eddig is mindent megtett az illegális bevándorlás humánus kezelése érdekében. Ezzel viszont nekem okozott mennyei gyönyörűséget, mivel nagyon szórakoztat az emberi álszentség.
A nagy humanitárius intézkedés azt jelentette, hogy nagy nehezen, morogva, tessék-lássék módon kijelöltek tranzit zónákat és duzzogva kiraktak néhány ToiToi mobil vécét. Ezt általában egy csőtörés alkalmával is megteszik. Szépen kifeszítenek egy kordont és tranzit zónát nyitnak az ott szorgoskodók számára. Aki ezt komoly humánus segítségnek tekinti, az próbálja ki, hogy pár hétig étlen-szomjan kiül a háza elé, hátha az arrafelé ténfergők megszánják. Az általa oly mély hálával emlegetett Endlösung mintájára pedig a filantróp budapesti főpolgármestert képzelje el Albert Schweitzerként, amint Afrikában büntetőtáborokat létesít.
Nem tudom, hogy börtöncellákkal miként vagyunk felszerelkezve, de gyaníthatóan nem nagyon dúskálunk bennük. Gyerekfegyházaink ráadásul nincsenek is, ennek még meg kell teremteni a jogi feltételeit. Börtönőrök helyett, majd viharedzett, fekete öves dadusok fognak vigyázni az ifjú csirkefogókra. Aki rakoncátlankodik, az legfeljebb nem nézheti meg az aznapi magyar nyelvű esti mesét.
Ez az unortodox Magyarország valahogy úgy működik, hogy, amivel gond van, azt soha nem kell megoldani, hanem villámgyorsan bele kell rakni a Büntető törvénykönyvbe, aztán bátran lehet is szankcionálni. Az is lehetséges, hogy furfangos jurátusok már keményen dolgoznak a betegségek büntethetőségén. Többszörösen visszaeső szívinfarktus esetén az illető akár tíz év szigorított fegyházbüntetést is kaphat, amit elhalálozás esetén harmadolhatnak. A holttestről természetesen a kedvezményezett hozzátartozóinak kell gondoskodniuk. Majd kapnak az elhunyt mellé egy pecsétes átvételi elismervényt és egy önkéntes elhalálozásról szóló, gyászkeretes számlát, mivel a megboldogult ehhez engedély nélkül vette igénybe a börtön infrastruktúráját. Jézus Krisztus keresztre feszítésének is megvoltak az anyagköltségei és az akkori normák szerint megállapított munkadíjai. Valaki biztos ki is fizette. Koporsójának őrzéséről írásos bizonyítékok is a rendelkezésünkre állnak.
70 esztendőt meghaladó életben maradás esetén az elkövetők számoljanak annak minden káros következményével, ne nagyon számítsanak kíméletre. Magyarország buzgó keresztény állam, bizonyos helyi sajátosságokkal. Mária országa, akire a jelenlegi kormány feledékenységből még nem vetett ki oltalmazási illetéket.
Az utakon nálunk már a gyártás során megjelenő kátyúk rendeltetésszerű használatát is büntethetővé lehetne tenni. Az arra haladó autósokat ez alapján szépen meg lehetne bírságolni aszfaltbetyárkodásért. A mostani özönvízszerű felhőszakadásért és a hosszan tartó áramszünetekért, az érintetteknek mindenképpen bűnhődniük illene. Menjenek csak szépen raportra a városházára, ahol a boldogságtól eltelt Tarlós úr, az örömatya, kacagva eligazítja őket. Nem lehet csak úgy büntetlenül áramszünetezgetni, meg bőrig ázni. Hová lenne így a világ? – tenné fel bölcsen a kérdést a megboldogult Mrs. Lipton. A brutálisan beszakadt aszfalt garázdaságnak és súlyos úttesti sértésnek minősülhetne. Azt kell jól megbüntetni érte, aki először észrevette. A rendőrség majd nagy erőkkel kinyomozza a megátalkodott elkövetőt. Minek mászkált arra leskelődni?
A menekültek nagy száma nem teszi lehetővé azt, hogy egyszerű „humánus kezeléssel” rács mögé dugjuk őket. Honnan szerzünk egy ekkora börtönt? Több éves áristomhoz ráadásul bírósági tárgyalás is dukál, ennek hiányában jelenleg nem működik a segítségnyújtás. Természetesen minden további nélkül elképzelhető az, hogy a parlament majd megszavaz egy olyan törvénymódosítást, amely szerint az illegális határsértést 3-4 évre szóló helyszíni bírsággal lehet sújtani. Ennyi ember esetében azonban kénytelenek leszünk hatalmas büntetőtáborokat létesíteni. A Terror Házától ebben az esetben kölcsön kell kérni a recski tábor terveit, aztán szépen át kell bogarászni, hogy mit is lehetne kezdeni velük manapság.
A Tarlós István által oly hálás örömmel üdvözölt szigorítással párhuzamosan, a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön közelében lévő Páneurópai Piknik Álszent Emlékhelyén abszurd fekete misét tartottak az 1989 augusztus 19-én történt bűncselekmény-sorozat megünneplésére. Ekkor történt, hogy két gátlástalan, kisstílű bűnöző, Alois Mock és Horn Gyula nagy nyilvánosság előtt megrongálta a dolgozó népünk vagyonát képező határzárat.
Fidesz-KDNP-s bozótharcosnak lenni napról-napra kínosabb. Ezt már maguk az érintettek is érezhetik, mivel egyre agresszívebbé és fölényesebbé válnak. Magyarázkodásra nem nagyon futja az idejükből, ezt amúgy is a gyengeség jelének tartják. Övék az ország, övék a hatalom és a dicsőség. Az, hogy mindörökké, azt erősen kétlem, de ez legyen az ő problémájuk.
„4. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.” (Prédikátor könyve 3. rész, Károli Gáspár fordítása)
***
Faludy György: Pokolbéli víg napjaim (részlet)
„Másnap Lencsés hozzám jött, és közölte: addig is, míg szocialista átnevelésünk elkezdődik, villanyoltás után szemináriumot tart a leninizmus kérdéseiről. Engem és Egrit is, akikben elvtársakat tisztel, szívesen látna előadásán. Udvariasan kitértünk a meghívás elől, bár fortyogtunk a dühtől.
Este a zárka lakói néma undorral és kétségbeesetten készültek a szemináriumra. Árkos Pali diszkréten és feltűnés nélkül két olajos rongydarabkát tömött a fülébe; Sárospataki György professzor, egyetemi tanár, a magyar tudomány egyik büszkesége - testes, hatalmas, bús fejű férfi - fajtájának ezeréves megadásával fordult a fal felé: a hazáért sokszor, sokat és sokáig kell szenvedni, és nemcsak a gonoszságot kell elszenvedni, hanem a butaságot is. Mogyoró, egy aprócska, csendes öreg munkás, kajánul vigyorgott, pedig, mielőtt a lámpát leoltották volna, szalmazsákja hátsó sarkába húzódott, és mint ugrásra kész hiúz, figyelte az elkövetkezendő eseményeket.
- A leninizmus kérdéseiről lesz szó - jelentette ki Lencsés fennhangon. Közvetlenül alattam ült priccsén; a deszka rései közt láttam, hogy úgy trónol, mint egy király, négy alattvalója előtt, kik összedugott fejjel kuporogtak egymás mellett.
- Rabságunk - szólt le Garamvölgyi Jancsi - egyik előnye: hogy nem kell szemináriumi hülyeségeket hallgatnunk. Ne vedd el tőlünk még ezt a kis boldogságunkat is, te barom.
Lencsés egy pillanatig elképedve hallgatott.
- A leninizmus kérdéseiről lesz szó - jelentette ki újra, de már valamivel csendesebben. Aztán suttogva folytatta, úgyhogy egyetlen szavát sem hallottuk. Néhány perc múlva felgyulladt a villany. Tóth főhadnagy lépett be, az ÁVO internálási osztályának egyik vezetője. Magas, sovány, csupa kéz, csupa láb férfi volt, akit már az előző napokban is többször láttunk, amikor zárkánkat inspiciálta. Kenedi információja szerint öt esztendővel ezelőtt az esztergomi nyilaspárt egyik oszlopa volt. A szovjet csapatok megérkezése után nyomban belépett a kommunista pártba, és gátlástalan cinizmussal állott rendelkezésére. Mögötte alacsony termetű őrmester jelent meg.
A főhadnagy egyenest Lencséshez fordult:
- Maga mit pofázik?
- Előadást tartok a...
- Szálljon le az ágyról, és vágja magát vigyázzba, ha a főhadnagy úrral beszél - ordított rá az őrmester. - A szemüvegét pedig tegye le!
- ... a leninizmus kérdéseiről, jelentem.
- Még mindig nem volt elege a politikából, rohadt munkásáruló?!
- De főhadnagy úr kérem, én csak...
- Lencsést mindig baloldali embernek ismertem - szólt közbe Reinitz félénken.
- Ne oldalazzon nekünk - rúgott feléje az őrmester.
- Jó - mondta a főhadnagy csendesen. - Maguk ketten kijönnek.
A folyosóról egy ideig pofonok csattogása hallatszott. Először Reinitz röpült be az ajtón. Kisvártatva Lencsés követte: orrából, szájából és füléből csorgott a vér. Aztán kialudt a villany.”