Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

NemGogol

Képek Jeanne Moreau életéből

Párizsban, 89 éves korában meghalt az európai filmművészet egyik legnagyobb színésznője

2017. július 31. - Toadwart66

1501493215_758713_1501493568_album_normal.jpg

Jeanne Moreau francia új hullám egyik kiemelkedő szinésznője (Philippe Battaillon; Getty)

1501493215_758713_1501494273_album_normal.jpg

Orson Welles és Jeanne Moreau az 1965-ben készült Falstaff (Chimes at Midnight) című film egyik jelenetében.
Az amerikai filmrendező a "világ legjobb színésznőjének" nevezte 
 Moreau-ót.

 1501493215_758713_1501493663_album_normal.jpg

1995-ben Jeanne Moreau volt a Cannes-i filmfesztivál zsűrijének elnöke.
A színésznő mögött, balról jobbra:
Norma Heyman, brit producer, Jean-Claude Brialy, francia színész. Philippe Rousselot, francia operatőr, Nadine Gordimer, az első irodalmi Nobel-díjas író, és Maria Zvereva, orosz forgatókönyvíró (AP)

1501493215_758713_1501493867_album_normal_recorte1.jpg

A színésznő az európai film legtöbb jelentős rendezőjével forgatott.
Jelenet Luis Buñuel, Egy szobalány naplója (Le journal d'une femme de chambre) című filmjéből (1964)

1501493215_758713_1501494382_album_normal.jpg

Több mint fél évszázados karrierje során Moreau majdnem száz filmben szerepelt. A képen François Berléand színésszel látható, a Jean Cocteau művéből készült, Szörnyű szülők (Les Parents terribles) című filmben.
Rendező: Josée Dayan (2003)

1501493215_758713_1501495937_album_normal.jpg

Jelenet. a Mata Hari, H.21. ügynök című filmből (1964)

1501493215_758713_1501494174_album_normal.jpg

A személyiségek közül, akik kapcsolatban álltak Moreau-val, kiemelkedik François Truffaut. A képen a színésznő Charles Denner-el látható, a rendező 1968-ban készült, A menyasszony feketében volt című filmjében

1501493215_758713_1501493995_album_normal_recorte1.jpg

A Moreau 1998-ban, a San Sebastián-i filmfesztivál megnyitóján (Jesús Uriarte)

1501493215_758713_1501495386_album_normal.jpg

Az európai film egy másik legendájával, Marcello Mastroianni-val, 1985-ben

1501493215_758713_1501494325_album_normal.jpg

A színésznő a Bilbaói Arriga színházban (2009)

1501493215_758713_1501494210_album_normal.jpg

Egyik leghíresebb filmjében, a François Truffaut rendezte A Jules és Jim-ben, Oskar Wernerel (1962)

1501493215_758713_1501496309_album_normal.jpg

Jeanne Moreau, Orson Welles filmjének, a Hallhatatlan történet-nek fortgatása közben (1968) 

1501493215_758713_1501495383_album_normal.jpg

A színésznő 2008-ban megkapta a  Césár-díjat

1501493215_758713_1501495384_album_normal.jpg

Az Éva című filmben (1962) STR (AFP) 

1501493215_758713_1501495385_album_normal.jpg

Jean-Paul Belmondo-val (1963) (AFP)

1501493215_758713_1501495387_album_normal.jpgA fiatal Jeanne Moreau a 60-as években, Párizsban STR (AFP)

1501493215_758713_1501496140_album_normal.jpg

Egy másik filmes ikonnal, Brigitte Bardot-val, a Viva Maria című francia filmvígjátékben (1965)

Forrás: Muere la actriz francesa Jeanne Moreau

Svájcban megnyitották a világ leghosszabb függőhídját

Az Alpokban található 494 méter hosszú építmény Zermatt és Grächen településeket köti össze

1501489275_096799_1501489673_album_normal.jpg

Valentin Flauraud; EFE

1501489275_096799_1501489674_album_normal_1.jpg

A sodronyok, amelyek a hidat tartják, 8 tonnát nyomnak (Valentin Flauraud; EFE)

1501489275_096799_1501489676_album_normal.jpg

A Swissrope cég által épített szerkezet lehetővé teszi, hogy a híd alig lengjen ki (Valentin Flauraud; EFE)

1501489275_096799_1501489679_album_normal_1.jpg

Drónfelvétel az Europabruecke-ről (Valentin Flauraud; EFE)

1501489275_096799_1501489672_album_normal_1.jpg

Az Europabruecke egy 2010-ben lezárt, kőomlás miatt megsérült híd helyett épült (Valentin Flauraud; EFE)

1501489275_096799_1501489678_album_normal_1.jpg

A függőhíd hossza 494 méter, a magasága néhány helyen eléri a 85 métert (Valentin Flauraud; EFE)

1501489275_096799_1501489680_album_normal.jpg

Néhány turista sétál át a hídon (Valentin Flauraud; EFE)

Forrás: Suiza inaugura el puente colgante peatonal más largo del mundo; El País

Vér, verejték, Venezuela

2d6a1a4dac684831b1ddc00de70db24d_18.jpgNicolás Maduro Moros (55)

Nicolás Maduro Moros (Partido Socialista Unido de Venezuela, PSUV), a Venezuela Bolivári Köztársaság elnöke kitűnő érzékkel sodorta országát a totális káoszba. A buszsofőrből, majd szakszervezeti vezetőből lett politikus minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy az általa vezetett országban a zűrzavar és az erőszak legyen az úr. Polgárháborús állapotok, hiperinfláció, áruhiány, kimagasló bűnözési ráta jellemzik eddigi kormányzását. Venezuelában az erőszakon kívül gyakorlatilag már semmi sem működik rendesen.

Az ország totális lerombolását az elnöknek röpke négy év alatt sikerült véghezvinnie, ami rendkívüli teljesítmény. A legszívesebben színes mackófelsőben mutatkozó Maduro kétes sikerként könyvelheti el azt, hogy az ország fővárosa, Caracas, mára a világ legveszélyesebb városa, ő pedig a legkorruptabb politikusa lett. 2016-ban az OCCRP (Organized Crime and Corruption Reporting Project) őt választotta meg a Szervezett Bűnözés és Korrupció Év Emberének. Teljesítményével olyan versenyzőket utasított maga mögé, mint Rodrigo Duterte, Vlagyimir Putyin és Bassár el-Aszad. A válságkezelést valószínűleg nem Maduro elnök szorgalmas erőfeszítéseinek bemutatásával fogják oktatni a tankönyvekben.

Maduro, Hugo Chávez elnök 2013. március 5. halála után ideiglenesen átvette a hatalmat az országban. Később, a 2013 április 14-én megtartott választásokon 1,5 százalékkal nyert a centrista ellenzéki jelölttel, Henrique Capriles Radonski (Primero Justicia) szemben. Az, hogy nem történt választási csalás, nem egészen egyértelmű.

Az új elnök elődje, a színes egyéniségű és az országban rendkívül népszerű Hugo Chávez a létező szocializmust kívánta megvalósítani Venezuelában. Ez az ország rendelkezik a világ egyik legjelentősebb olajkészletével, így Chávez populista, XXI. századi szocialista rendszerét a nyersolaj eladásából, viszonylag könnyedén képes volt finanszírozni. A néhai elnök államosította az olajipart, az ebből befolyó jövedelem jelentős részét szociális kiadásokra fordította, emiatt Venezuelában a szegénységet jelentősen sikerült is csökkentenie. Úgy tűnt ennek segítségével hosszú időre biztosíthatja a hatalmát. A 2002-ben ellene megkísérelt puccs kudarca is erre utalt.

Venezuelában az állam jövedelmének 95 százaléka a nyers kőolaj exportjából származott, amiből azonban nagyon keveset fordítottak fejlesztésekre, ipari beruházásokra. 100-120 dolláros hordónkénti kőolajár mellett, ez nem is jelentett különösebb problémát, bár az államadósság már Chávez idejében is növekedni kezdett, köszönhetően az erőltetett államosításnak és a hibás gazdaságpolitikának.

2014-ben, az olajár azonban beszakadt, 100 dollárról 30 dollárra csökkent, így jelentősen megcsappantak az állam bevételi forrásai. Az ország jelentős importfüggősége miatt elkezdődött a valutatartalékok felélése, amely fokozódó élelmiszer-, alapvető szükségleti cikkek-, illetve gyógyszerhiányhoz vezetett. Maduro mindezt azzal indokolta, hogy ez ország elleni külső támadásokra vezethető vissza. Elsősorban az Egyesült Államokat vádolta azzal, hogy így akarják őt eltávolítani a hatalomból.

Az államilag rögzített árak miatt a kereskedelem gyorsan összeomlott. A legtöbb árut, még a vécépapírt is a feketepiacon lehet csak beszerezni, rendkívül magas áron. Maduro mindezért a kereskedőket tette felelőssé, felhalmozással vádolta meg őket. A kenyérhiány miatt tömegesen tartóztatták le a pékeket, arra hivatkozva, hogy szabotálják a kormányt és kenyér helyett inkább sütiket készítenek. Az elnök további államosításba kezdett, ami csak rontott az amúgy is katasztrofális helyzeten.

A pénzhiány csökkentése érdekében a kormány nagy arányú pénzkibocsátásba kezdett, ennek hatására elszabadult az infláció és sprintelni kezdett.

A gyógyszerhiány miatt az ország közegészségügyi állapota a harmadik világbeli szintre süllyedt. Amikor az egészségügyi miniszter, Antonieta Caporala 2017 májusában a katasztrofális állapotokat nyilvánosságra hozta, Maduro pompás taktikai érzékkel le is váltotta.

Az energiahiány miatt az elnök a pénteket munkaszüneti nappá nyilváníttatta, a közhivatalok pedig csak heti két napon működnek. Energiatakarékosság miatt az órákat is előreállították fél órával.

A gazdaság összeomlása miatt, 2014 óta gyakorlatilag folyamatosak a tüntetések Maduro rendszere ellen, amelyekre az elnök fokozódó erőszak alkalmazásával, nyílt jogsértésekkel válaszolt. Az elnök demokrácia-értelmezése teljesen egyoldalúvá vált. Mindent a demokrácia és a nép elleni támadásnak tart, ami a hatalmát veszélyezteti. A tüntetők ellen az elnök bevetette a Nemzeti Gárdát is, akik leginkább felfegyverzett motoros bandákból állnak.

Az ellenzéki sajtót Chávez gondosan felszámolta. Emiatt ezzel az utódjának már nem sok gondja akad. A közszolgálati tévén a legnagyobb tüntetések idején is békés főzőműsorok és szappanoperák mennek. A caracasi kormány a CNN spanyol nyelvű adását azért függesztette fel, mivel ebben leleplezték a venezuelai iraki nagykövetségen folyó útlevél-, és vízumkiadási korrupciót, amelynek fő szervezője Maduro alelnöke, Tareck El Aissami volt. A CNN-t emiatt háborús propaganda terjesztésével vádolták meg.

Több ezer tüntetőt tartóztattak le jogtalan módon. A lefogott tüntetők felett nem polgári, hanem a háborús helyzetekhez hasonlóan, katonai bíróságok ítélkeznek. A demonstrációkon rengetegen sérültek meg. A halottak száma 2017-re túllépte a százat. Az áldozatok a tüntetők, Maduro chávezista támogatói, és a rendfenntartók közül kerültek ki. Az elszabadult erőszak ezért gyakorlatilag polgárháborúnak tekinthető.

A közbiztonság katasztrofálissá vált. Caracasban sötétedés után már életveszélyes kimerészkedni az utcákra. A rablások során az ellenállást nem tanúsító áldozatokat is gyakran megölik. Az autókat már nem feltörik, hanem egyszerűen, fegyverrel fenyegetve leállítják a járműveket. Legtöbbször az autóban tartózkodókat is elrabolják, hogy később váltságdíjat követeljenek értük. A venezuelai bolivár annyira elértéktelenedett, hogy a rablók ezt már nem is fogadják el.

A 2015 december 6-án megtartott parlamenti választásokon az ellenzéki pártok Demokratikus Egység Kerekasztala (MUD) nevű koalíció nagy arányú győzelmet aratott a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) felett. Kéthermados többségbe kerültek a venezuelai parlamentben, a Nemzetgyűlésben. A MUD 112, a PSUV mindössze 55 helyet szerzett. Maduro elismerte ugyan a vereséget, és elfogadta az általa “károsnak” minősített eredményt, de a hatalmáról nem volt hajlandó lemondani. Kijelentette, hogy “bár ma csatát vesztettünk, csak most kezdődik az igazi harc a szocializmusért".

Az elmozdításához elvileg 101 szavzat is elegendő lett volna, ezért 2016 január 15-én, a makacs, kitartó, venezuelai elnök 60 napos gazdasági válsághelyzetet hirdetett ki, mivel ennek segítségével felülírhatta a parlament döntéseit. Ezzel meg tudta akadályozni a lemondatását. A szükségállapotot később szükség szerint meghosszabította.

2017 március végén a legfelsőbb bíróság az elnök nyomására minden hatalmától megfosztotta az ellenzéki többségű Nemzetgyűlést. Ezt azzal indokolták, hogy a parlament megsértette az alkotmányt és nem volt hajlandó együttműködni az államhatalmi szervekkel. A nemzetközi felháborodás és a tüntetések hatására a legfelsőbb bíróság három nap múlva végül visszavonta ezt az arcátlan határozatot.

2017 július elején nagyjából száz, vörös ruhás, chávista, kormánypári tüntető tört be a Nemzetgyűlés épületébe, ahol több ellenzéki képviselőt véresre vertek. Az épületben rekedt 350 embert csak 9 óra elteleltével sikerült kimenekíteni.

Maduro 2017 július 30-ára hatalma megtartása érdekében alkotmányozó nemzetgyűlésről szóló választást írt ki. Ebbe nagy valószínűséggel csak Madoro jelöltjei kerülhetnek be.

Ennek segítségével Maduro kiszélesíthetaz elnöki jogköröket és magára szabhat az ország alkotmányát. A jelenlegi, ellenzéki többségű, választott Nemzetgyűlés jelentőségének csökkentésével Maduro háborítatlan teljhatalomra tehetne szert. Ezután könnyedén, megszüntethetné a néhány, még nem közvetlen kormánypárti irányítás alatt álló intézmény függetlenségét is.

Az elnök országos elutasítottsága azonban mára jelentős, 75 százalékos, ami a polgárháború kiszélesedéséhez vezethet. Az ellenzék bojkottra szólított fel, és az alkotmányozó nemzetgyűlés helyett előrehozott választásokat akar.

A Maduro-ellenes tüntetők közben azt követelik, hogy az elnök mondjon le, írjanak ki előrehozott választásokat, engedjék szabadon a politikai foglyokat, valamint váltsák le az elnökhöz hű legfelsőbb bíróságot.

A kormány az alkotmányozó nemzetgyűlésről szóló választás idejére betiltotta a tüntetéseket. 5-10 év börtönbüntetés fenyegeti azokat, akik ezt megszegik. Maduro kijelentette, „az imperialista szélsőjobboldal próbál meg kívülről parancsokat osztogatni Venezuelának, de az országban csak az emberek szava számít, ezért megtartja a nemzetgyűlést.” Az optimista elnök mindenesetre már előre bejelentette győzelmét.

Ennek ellentmond a választási bizottság elnökének, Tibisay Lucena-nak közlése, aki szerint a tiltakozók az ország több részén megsemmisítették a szavazógépeket.

Venezuelára véres, erőszakos, tragikus napok várnak. Arra is kicsi az esély, hogy Maduro ép bőrrel megússza az egészet.

A fotós és áldozata is pénzbírságot kapott Romániában – a tettes viszont feljelenthető itthon is

Eszes Beáta írása

borbath_aron_gif.gif

Borbáth Áron, az Orbánt kifütyülő nőt földre rántó fotós a törvények alapján Magyarországon is feljelenthető bántalmazásért.

Megdöbbentő ítélet született Romániában: Andreát, aki mintegy három másodpercig kifütyülte Orbánt Tusványoson, 500 lejre, mintegy 35.000 Ft pénzbírságra ítélte a romániai csendőrség közrend megzavarása miatt.

Borbáth Áron, esküvői fotós, Andrea bántalmazója, aki a nőt a hajánál fogva a földre rántotta, ugyanennyi pénzbírságot kapott. Az esetig a csíkszeredai Magyar Konzulátusnak is dolgozott a fotós, akinek a felesége a konzulátus sajtófelelőse, ám a férfival megszünteti a konzulátus a munkakapcsolatot, ahogy erről a kormány több tagja nyilatkozott.

A román hatóság egyenlőség jelet tett egy bántalmazó férfi és áldozata közt

A román hatóság szemében kritikai hangot adni, demonstrálni politikussal szemben az egyenértékű egy tettleg fellépéssel, ugyanakkora vétek, mint az, aki politikai véleménye miatt bántalmaz valakit.

A jövőben bántalmazó férjek akár megússzák pénzbüntetéssel, míg a verésre adott indok alapján büntethető lesz az áldozat is: a nem bekészített hideg sör és a monokli a szem alatt egyformán súlyos vétek lesz a román hatóság szemében.

Andrea korábban azt jelezte, nem tesz feljelentést támadója ellen, és mivel a nő sérülése a hírek alapján valószínűleg 8 napon belül gyógyulóak – bár kétséges, hogy egy ilyen durván, a hátára zuhanás után milyen borda- és belső szervi sérülései lehetnek, a nő reakciójából ítélve még orvoshoz sem ment el – így ismereteim szerint ilyen esetben csak az áldozat tehet büntetőfeljelentést. Kórházi látlelet és 8 napon túl gyógyuló sérülés esetén még egy kórház is hivatalból meg kell, hogy tegye a feljelentést akár ismeretlen tettes ellen is. Ez még pótolható most is: esetleges bordarepedés és belső szervi sérülés nem múlik el pár nap alatt. Andrea kezét durván hátracsavaró és felfeszítő biztonsági őr is okozhatott ízületi sérülést, ahogy erre volt már példa egy tüntető nő és ellene fellépő rendész esetét ismerve.

Az intézkedés és ítélet gyorsaságát nézve Borbáth Áron ellen vélhetően a román hatóság által kezdeményezett szabálysértési eljárás indult egy tömegrendezvényen tanúsított magatartása miatt, ahol a tömegben másokra is veszélyes magatartását büntethették, Andrea mint áldozat nevében viszont nem járhatott el a fotóssal szemben a román csendőrség.

Ám Andreának saját jogköréből fakadó joga, hogy mint a bántalmazás áldozata jogorvoslattal éljen, és feljelentse támadóját, függetlenül attól, az hol történt.

A helyszíni és indítékbeli körülmények csak súlyosbítóak a tettlegességre nézve, ugyanis a nőt szabad véleménynyilvánításában akadályozta meg a brutális támadás, és a támadás bevallott indoka is az volt, hogy a nő véleményét ne fejezhesse ki.

Borbáth Áron saját fotós weboldala és lakóvárosa információs oldalának tanúsága alapján rendelkezett vagy rendelkezik tartós magyarországi lakóhellyel, így nagy valószínűség alapján magyar állampolgársággal is.

Borbáth Áron feljelenthető mint magyar állampolgár, akkor is, ha külföldön követett el bűncselekményt.

A területi joghatóság kiterjed külföldön elkövetett tettre is, amennyiben a magyar állampolgár által elkövetett tett bűncselekménynek számít Magyarországon.

Kedves Andrea! Igazságot szerettél volna tenni politikai véleményed kapcsán, ezért akartad kerülni a tettlegességért feljelentést. Úgy gondoltad, hogy a bántalmazásod eltereli a figyelmet arról, hogy mi a politikai véleményed. Ezzel szemben épp a véleményed kifejezése miatt bántalmaztak.

A romániai pénzbírság viszont megmutatta, hogy a véleményedet nemhogy nem fejtheted ki, de az büntetendő, az annyit ér, mintha megvertél volna valakit. A véleményed annyit ér a szemükben, hogy azért cserébe megüthetnek, egyenlő súlyú a kettő. Az egyenlő bírság azt mondta ki, hogy jogosan ütöttek meg, csak megzavartátok mindketten az eseményt. Borbáth Áron, ha követ téged hazáig, a román csendőrség szerint büntetlenül meg is taposhatott volna, a lényeg, hogy Orbánt és híveit ne zavarjátok ezzel.

Sok nő és jogkövető állampolgár nevében biztatlak újra: kérlek, jelentsd fel Borbáth Áront.

A kapcsolaton belüli erőszak áldozataival szemben Téged nem terhel fenyegetettség, nem jár a feljelentés számodra egzisztenciális veszéllyel, nem zsarol a bántalmazód gyermekeddel. Egy családban vagy kapcsolatban bántalmazott nő az őt sorozatosan megélt traumái mellett a fent említett hatásokkal is küzd, de azok, akik eljutnak a bíróságig, ők felszabadító erőként élik meg, hogy végre igazságot szolgáltatnak. Ezt olyanok is elmondják, akiknek testét visszafordíthatatlan károsodás érte, és hosszas bizonyítási procedúrán vesznek részt. A bizonyítási eljárás esetedben egyértelmű, videóval igazolható, a tettes is elismerte, hogy ő volt.

Hiába kért bocsánatot a tettes, Borbáth azt mondta, „nem így kellett volna fellépnie”. Álláspontja alapján tehát mindenképp fel kellett volna lépnie egy véleményformálóval szemben, egy nővel szemben. Fellépni azt jelenti, hogy ő több jogkörrel rendelkezik, mint Te. Fellépni hatóság léphet fel. Borbáth azt fejezte ki, hogy joga van elnémítani Téged, ha nem úgy, hogy a hajadnál fogva leránt, akkor valahogy másképp, de el kell, hogy hallgattasson Téged, mert erre jogot formált szerinte.

A romániai hatóság azt fejezte ki a köztetek egyenlő bírságával, hogy bárhogy fel is léphetett volna, amely fellépés Borbáth megítélése szerint arányos azzal, amit gondol a véleményedről.

Igazságot csak Te tudsz szolgáltatni, ha a feljelentést követően bíróság előtt elmondod, és a bírósággal kimondatod, hogy semmilyen joga nincs senkinek Téged bántalmazni, semmilyen indokkal, és bármi is egy politikai szereplőről a véleményed, azt elmondhatod. Külön-külön is igaz, de az, hogy azért bántalmaznak, mert véleményed van, az sokkal súlyosabb bűntett.

Nagyon sokan kérünk, biztatunk és támogatunk: jelentsd fel a bántalmazódat itt, Magyarországon, magyar joghatóság előtt.

Előző írásomban leírtam, ez miért lenne fontos.

A gyalázatos romániai ítélettel viszont ez már megkerülhetetlen sokunk véleménye alapján. Amennyiben szükséged van rá, segítünk ügyvéddel, gyűjtést rendezünk a felmerülő költségeidre, a bíróságon jelenlétünkkel támogatunk Téged. Kérlek, hagyj üzenetet a NemGogol blog facebook-oldalán.

(Fotó: RTL/youtube)

Egy elsikkadt népirtás

A Petrezselyem-mészárlás

e4d_3.jpg

A Hispaniola szigetén lévő két ország, Haiti és Dominika etnikailag és kulturálisan is élesen elkülönül egymástól. Haiti népességének 95 százaléka feketebőrű, itt a hivatalos nyelv a francia, illetve a haiti kreol. A Dominikai Köztársaságban a lakosság legnagyobb része mulatt, részben fehér és mindössze 10 százalékuk fekete. Az ország hivatalos nyelve a spanyol. A két ország lakosságszáma nagyjából megegyezik, de Haiti a karibi sziget csupán nyugati harmadát foglalja el.

1937 októberében Rafael Trujillo, Dominika elnöke és diktátora elrendelte a nyugati határvidéken élő haiti etnikum eltávolítását, ami azonban nem a kitoloncolásukat, hanem a kivégzésüket jelentette.

A hivatalos indoklása szerint, a katonai akciót azért indította Trujillo elnök, mivel az ország északi határvidéken tett látogatása során néhányan arra panaszkodtak, a haiti vendégmunkások marhákat loptak és megdézsmálták a mezőgazdasági terményeket.

Az elnök valódi szándéka azonban a lakosság homogenizálása volt.

Mivel az országba nagymértékben áramlott az olcsó, haiti munkaerő, akiket Dominikában rabszolgaként dolgoztattak, emiatt a dominikai állampolgárok között megnőtt az amúgy is magas munkanélküliség.

A rendkívül szegény Haitiből rengetegen vándoroltak át Dominikába, ahol alacsony munkabérért ugyan, de legalább találtak munkát. Eleinte az ültetvényeken, majd az építőiparban foglalkoztatták őket. A haiti lakosok dominikai kizsákmányolása a mai napig folyik.

Haiti 1915 és 1934 között amerikai megszállás alatt volt. Az amerikai csapatok kivonulása után a két ország között határvillongások kezdőtek.

Trujillo és a dominikaiak többsége a nagyrészt fekete, haiti lakosságot alacsonyabb rendűnek tartotta magánál, ami kirekesztéshez, antihaitizmushoz vezetett. Trujillo, akit leggyakrabban el Jefe-ként emlegettek, negyedrészt maga is haiti származású volt, de önmagát fehérnek tartotta.

Rendkívül ellentmondásos, de a fehérek arányának növelése érdekében, az 1938-as Evian-konferencián, az antihaitizmus jegyében Dominika volt az egyetlen olyan ország, amely hajlandó volt nagyszámú, 100 ezer zsidó menekültet befogadni. Végül csak 800 menekült érkezett Sousába, akik később az Egyesült Államokba telepedtek le. Ennek oka legfőképpen az lehetett, hogy Rafael Trujillo az ország történelmének legkegyetlenebb diktátor volt.

Trujillo számára az etnikai konfliktus szítása azért is rendkívül hasznos volt, mivel a haitiak elleni gyűlölet-propaganda elterelte a dominikai állampolgárok figyelmét az elnök tevékenységéről és az ország belső problémáiról. El Jefe azt állította magáról, csak ő képes a Dominikai Köztársaság stabilitását és biztonságát garantálni.

Rafael Trujillo kíméletlenül leszámolt vélt, vagy valós ellenfeleivel. A dominikai vállalatok jelentős része, így a gazdasági hatalom idővel az elnök és családtagjainak kezébe került. Nagyrészt ők birtokolták a hús-, tej-, dohány-, cukor-ipart, a lottót és a termőföldek egyharmadát.

Trujillo egy észak-keleti tartományokban tett látogatása során kijelentette, ő majd megoldja a haiti problémát. Ezután nekilátott „fehér Dominika” megteremtéséhez. A diktátor a feladatot a hadseregre, a rendőrségre és a helyi elöljárókra, polgármesterekre bízta. A vérengzés október 3-án vette kezdetét és öt napon keresztül folyt.

A Dominikai Köztársaságban ezt a masacre (öldöklés), illetve a matanza (mészárlás) szavak helyett, „El Corte”-ként emlegetik, amely vágást, nyírást jelent.

A diktátor a mészárlást úgy próbálta beállítani, mintha a dominikai nép spontán elégedetlensége váltotta volna ki az erőszakot. Néhány civil valóban tevékenyen részt vett a gyilkosságokban, de valójában egy jól megszervezett katonai akcióról volt szó.

A mészárlás neve „La Matanza del Perejil” (Petrezselyem-mészárlás) abból ered, hogy a gárdisták kétség esetén a foglyul ejtett haitieket egy petrezselyem segítségével azonosították. Ráparancsoltak, mondja ki a növény nevét, és ha nem pergette spanyolosan az R betűt, illetve perejil helyett pegsil-t mondott, akkor később kivégezték. Ezt az azonosítási módszert először akkor alkalmazták Dominikán, amikor a dominikai kormány a vendégmunkásokra migrációs adót vetett ki, és így válogatták ki az adóalanyokat.

A haiti vendégmunkások közül azonban sokan jól beszéltek spanyolul. Akadtak közöttük szép számmal olyanok is, akik már az országban születtek, így dominikai állampolgárnak számítottak. Ez utóbbi azonban semmi védelmet nem biztosított számukra.

Néhány esetben a katonák valóban alkalmazták a „perejil-azonosítót”, de megbízhatatlansága miatt nem ez volt a jellemző. Mivel a valóságban etnikai tisztogatásról volt szó, a kegyetlen szelektálást legfőképpen bőrszín alapján végezték. A cél Dominika „kifehérítése” volt.

A hadsereg taktikájához tartozott a megtévesztés. A gyanakvó haitiakkal elhitették, ne dőljenek be az öldöklésekről szóló híreszteléseknek. Csupán arról van szó, hogy az engedély nélkül Dominikában tartózkodókat kiutasítják az országból. Összegyűjtötték, majd a településektől távolabbra kísérték őket, ahol bozótvágó késekkel, szuronyokkal végeztek velük, vagy gumibotokkal verték halálra őket. A katonaság a vérengzés során lőfegyvereket csak ritkán, elsősorban a menekülőkkel szemben használt. Nem akarták, hogy a lövések zaja riadalmat keltsen a lakosság, legfőképpen a további áldozatok körében. A bozótvágókések használata miatt Trujillo a későbbiekben arra hivatkozhatott, hogy csupán a népharag végzett az áldozatokkal.

A holttesteket a Dajabón folyóba dobták, amely északon egy 55 kilométeres hosszan választja el a két országot. A bevándorlás ezt az országrészt érintette leginkább. A folyó ezen szakaszát Río Masacre-nak nevezik. A hadsereg a hidak lezárásával azt is megakadályozta, hogy a csapdába eset haitiak ezeken keresztül elmenekülhessenek az országból.

Államilag szervezett akcióra utal az is, hogy az öldöklés az amerikai érdekeltségű birtokokon dolgoztatott haitiakat nem érintette. Trujillo jó viszonyban volt az Amerikai Egyesült Államok kormányával, amit nem volt szándékában kockáztatni.

Az áldozatok valós száma nem ismert. A becslések nagyon tág határok között mozognak. 1938 januárjában a Dominikai Külügyminisztérium csupán 547 halottról tett említést, ami teljesen valótlan adat. Egyes források szerint ez a szám több mint 35 ezer lehetett. A két országban jelenlévő külképviseletek 1937-ben 5.000-10.000 főre becsülték az áldozatok számát, de ezek az adatok nagyon pontatlanok. A Dominikai Köztársaság soha adott ki pontos számokat az áldozatokkal kapcsolatosan. Valószínűleg nem is nagyon tudnának, mivel Trujillo-t egyáltalán nem érdekelte az, hogy hány haiti nőt, férfit, illetve gyereket végeztek ki a vérengzés során. Legreálisabbnak a 30 ezeres szám tűnik.

Mivel Trujillo jó kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal, különösebb következményekkel nem kellett számolnia a „haiti probléma megoldásáért”. A spanyol polgárháború és a nankingi mészárlás amúgy is elterelte a figyelmet a térségről.

Amikor azonban az öldöklés részletei is napvilágra kerültek, az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt adminisztrációja arra kényszerítette a diktátort, fizessen kártérítést a legyilkolt haiti állampolgárokért. Az akkori haiti elnök, Sténio Vincent a lemészárolt haiti munkavállalók családjai számára 750 ezer dollár kért. Trujillo ezt az összeget 525 ezer dollárra alkudta le, amit 1938-ban Dominika ki is fizetett. A diktátor halottakként csupán 30 dollárt volt hajlandó fizetni. Ez 17.500 főt jelentett. A haiti bürokrácia korruptsága miatt az érinett családok végül mindössze 2 centet kaptak minden egyes elvesztett családtagjukért.

Rafael Trujillo Molina egészen 1961. május 30-áig volt a Dominikai Köztársaság vezetője. Ezen a napon éppen fiatal szeretőjéhez tartott, amikor a sofőrjével együtt merénylet áldozata lett.

77be7cf190593b76c5ea3b4ada001ad4_1.jpgRafael Trujillo Molina

pres-stenio-vncent_1.jpgSténio Vincent

Felhasznált irodalom:

La persistencia de la Masacre del Perejil

Di 'perejil' o date por muerto

La Masacre de Perejil, el exterminio de miles de haitianos ordenado por Trujillo

Un mundo destruido, una nación impuesta: La masacre haitiana de 1937 en la República Dominicana

Conoce la masacre de haitianos de 1937 llamada “Masacre del Perejil"

Miért fontos feljelenteni Borbáth Áront, a nőverő fotóst?

Eszes Beáta írása

borbath.jpg

Az áldozat az emancipációja részének tekinti, hogy teste kényszerű birtokba adásával érvényt szerezzen politikai véleményének. A nő nem tesz feljelentést.

A Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor – a köznyelvben és a fesztivál öndefiníciójában is egyszerűen csak – Tusványos 2017-i programjában, Orbán Viktor társadalmi uszításának idén soros erdélyi tesztelésén a kormánypropaganda ismét meghozta gyümölcsét: a miniszterelnököt a nézőközönségből kifütyülő nőt egy férfi a hajánál fogva egyetlen mozdulattal a földre rántotta, majd egy másik, a rendezvényt biztosító férfi a kezeit hátracsavarva kivezette a tömegből.

A nőt leteperő Borbáth Áron, korábban Magyarországon, most Romániában esküvői fotós, a csíkszeredai magyar konzulátus sajtómunkatársának a férje. Borbáth fotósként szintén dolgozik a konzulátusnak.

A nőt ért bántalmazás kapcsán az egyik legmeglepőbb, egyben az esetről tudósító hírekben kevésbé kibeszélt aspektust vizsgálom.

Mit üzen egy bántalmazott nő esete és arra adott reakciója a többi nőnek?

Borbáth Áron áldozata, Andrea nem akar feljelentést tenni az őt ért tettlegességért.

Az esetről készült videón jól látható, és a tv-interjúban be is vallja a nő, hogy sokkolta a bántalmazás: a földre teperve, hátán feküdve egyfajta „lárva” vagy magzati pózban megmoccanni sem bír, nem rúg, nem üt, nem védekezik, nem sikolt. A körülötte állók a foga kiverésére is buzdítottak. A biztonsági őr, ha a nőt nem vezeti ki, akár meg is lincselték volna. Ha ez nem a nagy nyilvánosságban történik, akkor Borbáth reflexből hajtépéssel és leteperéssel indított mozdulatsora minden bizonnyal nem áll meg itt. A meghitt esküvői képek fotósának elszántságát az is igazolja, hogy pontosan tisztában volt a nyilvánosság erejével, ahol ő magabiztosan mozog akár esküvőkön, akár a konzulátus sajtófotóit készítve. Ebben a közegben tudott számára természetesen reagálni azzal, hogy különösen nyers brutalitással nekiesett egy nőnek. Hátulról, lesből, visszakézből.

Az indoka az volt, hogy a nő ellentmondott Borbáth nézeteinek. Az indoka az volt a tettlegességre, hogy a nő ellenkezett mindazzal, amit a férfi fontosnak tart. A férfi lábánál fekszik egy sokkos állapotú, tehetetlen nő, aki ellenszegülni mert neki. Addig is gyengébb volt nála, de most a földre levitt, összegubózott nő az állatvilágból ismert „áldozat vagyok” pozícióval agresszióra felhívó üzenetet közvetít a támadónak.

Andrea sorstársai ezt már nem szokták megúszni egy háton esett karcolással. Másnap napszemüvegben jelennek meg a munkahelyükön, némelyikük megfázásra hivatkozva beteget jelent. A megdöbbenést, sokkot kiváltó esetet továbbiak követik a sorstársak esetében. Felszabadul egy addig elfojtott gát az agresszorban.

Andrea sorstársai sem jelentik fel a férfit. Ők is megbocsátanak neki, ahogy Andrea. A sorstárs nők indoka az a hallgatásra, hogy megesik ez egy párkapcsolatban. Sokat dolgozik a férj, a partner, feszült, annyi fontos dolga van a férfinak, biztos felidegesítette valami ostobasággal a nő. Nem számít.

Andrea szerint egy feljelentés cicaharc lenne, elvonná a figyelmet a lényegről.

Egy bántalmazott nő esetén nem szeretnék külön belemenni, hogy a nő szülei ma is hagyományosan, ő maga pedig a kifütyülésig hithű Fidesz-es volt. Bár heves társadalmi vita tárgya volt a nyilvánosan kiábránduló, korábban kormánypártiak megtérése, köztük a legnevezetesebbek szintén nők, de azt az esetre reagálók sem vitatják el, hogy nem a semmiből van meg könnyedén a 2/3-a az Orbán-kormánynak hét éve, dacára a totálisan leépített demokráciának és a kizsigerelt, megalázott, meglopott társadalomnak.

A letepert áldozattal készült interjúkból is kiolvasható, hogy Andreának nem csupán a demokrácia alapértékeihez van/volt egy nagyon sajátos, torz, megengedő viszonya hét évig. A cicaharc kifejezéséből leszűrhető, hogy azt sem érti, hogy a köznyelvben az két nő civakodását jelenti, egyben mindkettejük sérelmét lényegtelennek tekintve, a női küzdelmet vásári komédiának titulálva, és még véletlenül sem jelenti azt, hogy egy férfi bestiálisan leteper egy nőt, akinek fontos véleménye lenne.

Andrea azt sem érti, hogy egy férfi tulajdonává vált a teste, azon erőszakot vettek.

Andrea az emancipációja részének tekinti, hogy teste kényszerű birtokba adásával érvényt szerezzen politikai véleményének.

Nyilatkozatából az tűnik ki, hogy annak érdekében, hogy a világnézetét komolyan vegyék, hajlandó a testére tárgyként tekinteni, amit egy férfi kedvére bitorolhat, üthet, gyalázhat. A teste nem nagy ár, mondhatni semmiség, csak hogy egyenlő tagja legyen a társadalomnak.

A nő azt állítja, hogy nem nézett rá a médiafogadtatásra az esetet követően, így később meglepte, hogy a teste leteperése ekkora hírt vert fel. Nem tudom, megnézte-e újra a videót, amikor begubózva, sokkosan, tehetetlenül fekszik másodperceken át, védekezés nélkül, testét kiszolgáltatva a körülötte álló zömmel férfiaknak. Nem csak ő van sokkos állapotban, a látvány is sokkoló. Jellemző, hogy a saját esési ívén ámul el jobban, „focista műeséshez”hasonlítja azt. A maszkulin erőt látja magában azzal, hogy leteperik, egyúttal azt már ő maga egy megrendezett esethez hasonlítja.

Bírósági jogérvényesítésre csak azt találja alkalmasnak, hogy bebizonyítsa, hogy ő nem Soros-bérenc, mert ő maga keresett meg magának mindent. Szeretné magát független, önálló állampolgárként feltüntetni, cserébe a testét bárki birtokba veheti, azon erőszakot vehet. Így érzi magát erős és független nőnek, akit komolyan vesznek.

A Soros-bérenc minősítést egy komoly, bíróságra vihető vádpontnak tekinti, a tettleges fellépést nem. Nem szeretném parodisztikussá tenni az ügyet, így Andrea véleményét komolyan veszem: bankszámla-kivonatot fog bemutatni, ahol a számlára érkező utalók közt nem lesz Soros György neve? Vagy hogyan képzeli ezt?

Az Andreát ért tettleg atrocitásokhoz adalék infó, hogy egy, a hírt kommentelő nő mesélte el saját korábbi tüntetési élményeit, amikor szintén egy rendészeti feladatot ellátó férfi hátracsavarta a kezét, majd a nő karidege begyulladt, 8 napon túl gyógyuló, huzamos ideig tartó idegi elváltozást okozva. Ez a nő csak az azonnali látlelettel és feljelentéssel tudott érvényt szerezni sérüléséből fakadó kártérítéséhez.

Komolyan veszi-e az áldozat politikai véleményét a közvélemény?

Andrea meglátása szerint tekintélyt azzal vív ki magának, ha a testét leteperés helyett az ő állampolgári véleménye maradna fenn. Ezzel szemben férfiak és nők vegyesen a gyalázkodás elég széles skáláját produkálták, itthon és Romániában egyaránt. Nemes egyszerűséggel a közvélemény így összegezte az esetet: egy hülye p*csa, megérdemelte, minek pattogott.

Őt magát is az döbbentette meg legjobban, hogy a támogatására szervezett akcióhoz senki nem társult, az is a gyalázására alkalmas tereppé vált.

Bármikor, amikor a nő azt fejezi ki, hogy a teste birtokba vehető, megüthető, rajta erőszakot lehet venni, azt az üzenetet közvetíti, hogy ő egy tárgy, egy másodrendű lény, akivel bármi megtehető.

Véleménye, hitele, igazsága előtte sem sok van egy nőnek, de a rajta erőszak tevőt felmentéssel egyenesen lemond cselekvőképességéről, és az agresszorok gyámsága alá helyezi magát.

Minden, az erőszakot elkövető férfinak felmentést adó nő azt az üzenetet küldi a társadalomnak, hogy ez bármikor megtehető minden nővel.

Kedves Andrea!

Erőd, hiteled, egyenjogúságod akkor lesz, ha kivívod magadnak, és megvéded az alapvető jogaidat: a sérthetetlenségedhez fűződő jogodat.

Ha már ez sem megy, ha már erről is lemondasz, minden további küzdelemben vesztes leszel. Egy földre tepert test, egy darab hús, nem több.

A Fidesz a szabadságodon – ahogy Te mondtad – az ideáljaidon vett erőszakot. Borbáth Áron pedig a testeden. Utóbbiról videó van, egyértelmű eset. A hátadon esett karcolással is elítélik, vélhetően felfüggesztettet kap. Elfelejteni nem azért fogják, mert nem jelented fel, hanem mert bőszen törli magát az internetről, és mert egy nő megverése nem számít semmit a társadalomban. Ehhez semmi köze annak, hogy feljelented vagy sem.

Ha feljelented, a feleségét sokkal kisebb eséllyel meri majd megütni. Valószínűleg már megtette, de minimum volt fenyegetés, verbális erőszak már otthon. Ez az ember reflexből esett neked, nem először teszi ezt nővel. Ezt bármelyik pszichológus visszaigazolja.

Borbáth Áron a magyar konzulátus, a magyar állam fizetett embere, fotósa. Az Orbán-rendszer éltetője és haszonélvezője. Egy brutális agresszor. Egy nagyon buta férfi, aki azt hiszi, bármit megtehet. Orbán fehérvári huszára. A vak komondor országának erőszakra tréningezett egyede.

Aki nem érti, hogy soha többet nem tud megélni eddigi szakmájából. Egy senki lett, akinek a neve örökre fennmarad az interneten. Elfelejteni azt fogják, ami neki fontos volt.

Tartozol azoknak a nőknek, akiket Borbáth Áron még megütni készül, és akiket már eddig megütött. Tartozol a munkába a sebeket napszemüveggel és sminkkel elfedve járó nőknek.

Tartozol önmagadnak, aki moccanni sem bírt a földön fekve. Tartozol azokkal szemben, akik verbálisan rúgtak még beléd, a földön fekvőbe.

Bíróságon mondd ki, hogy nem csak egy test vagy, akibe bele lehet rúgni, hanem egy állampolgár, akinek jogai vannak, és aki kiáll értük.

Ezzel válsz függetlenné.

A Soros-bérenc, a ribanc, ezek ugyanazon antikultúra uszító szavai, ugyanazt jelentik. Buta, agresszív embereknek előre péppé rágott szlogenek, inszinuációk. Azoknak találták ki, akik nem akarnak és nem is tudnak gondolkozni, csak gyűlölködni és ütni. Azt jelentik ezek a szavak, hogy földre visznek, és földre vihetnek. Semmiféle bankszámlát nem kell mutogatnod.

Állj fel, és jelentsd fel Borbáth Áron agresszort. A hímsoviniszta, kirekesztő, uszító propaganda egyik ostoba haszonélvezőjét és végrehajtóját. A sok közül.

Ezzel sokkal többet teszel a rendszer szétverésén. A rendszer sokadjára leplezte le önmagát: agresszív, uszít, nem tűr meg ellenvéleményt. Ezért tepertek le.

És ezt akarod felmenteni. Ahogy a Fidesz-kormányt mentegetted hét évig. Nem kéne.

Jelentsd fel, és Borbáth Áron elítélésével az agresszív rendszert fogják elítélni.

Feltétel nélküli kapituláció

4eqrfngomjcrssky6l2k3g_r.jpgA  legnagyobb zsák meg a foltjai

A helyzet az, hogy az előttünk álló kampányban nekünk elsősorban a külső erőkkel szemben kell helytállnunk, Soros maffiahálózatával és a brüsszeli bürokratákkal szemben kell állnunk a sarat, meg az általuk működtetett médiával kell megküzdeni a következő kilenc hónapban.” (Orbán Viktor, 2017)

A hála örömkönnyei gördülnek le az igaz, becsületes emberek arcán, midőn váratlanul szembesültek azzal a boldog hírrel, miszerint egészen Bicskéig meghosszabbítják a Vál-völgyi Kisvasutat. Immár elhárultak a leküzdhetetlennek tűnő akadályok a grandiózus terv elől. A nem is olyan távoli jövőben, nemes lelkű nők és férfiak ezrei tehetik meg könnyedén az utat oda-vissza, Bicskétől akár Lovasberényig. Ha kedvük tartja, napjában akár többször is.

Ilyen hatalmas előrelépést az emberiség utoljára az Amerikai Egyesült Államok első transzkontinentális vasútvonalának megépítésekor tapasztalhatott, de ott nagyrészt csupán a prérit kellett átszelni, és nem az ismeretlen veszélyekkel és tulajdoni viszonyokkal teli, zord Vál-völgyet.

Az eleinte lehetetlennek és értelmetlennek tűnő vállalkozás végre testet ölthet. Teljesen hiábavaló volt a rengeteg gáncsoskodás, áskálódás, hazaárulás. Immár jól körvonalazódik a Gdansk mh. – Puskás Akadémia mh. – Trieszt mh. útvonal terve. Mindez egy költségtakarékos, praktikus, keskeny nyomtávú vasútvonalon. Ennek gondolatától a visszafogott meghatódottság hevesen rázkódó zokogásba vált át. Mily közelinek tűnik ezek után akár a Hold elérése is. Ráadásul Felcsút érintésével!

Hála! Mindössze négy, nyomorult karakter és mégis mennyi mindent kifejezhet. Köszönetet, örömet, boldogságot, hitet, reményt, rajongást. A történelem menetét és a fejlődést nem lehet sem megállítani, sem visszafordítani. A Bicske és Lovasberény között közlekedő szerelvényeket ezzel szemben könnyedén.

Nincs annál magasztosabb látvány, mint amikor a Szúnyogpuszta felől érkező vad szellő felborzolja az izgalmakra vágyó, büszke kalandorok hajkoronáját. Lehet-e annál bizsergetőbb érzés, mint elsuhanni ismeretlen tájak, egzotikus nevű települések mellett? Mi tehetné teljesebbé valakinek az életét, mint az, amint a távoli horizonton megpillanthatja Jászberény kéklő körvonalait?

Szárazföld! – kiáltott fel boldogan 1492. október 12-én Kolumbusz Kristóf egyik matróza. A Vál-völgyi Kisvasúton utazóknak mindvégig ebben az élményben lehet részük, ha kitekintenek a vasúti szerelvényekből.

Egyes külföldről fizetett, aljas hazaárulók azt állítják, miszerint Orbán Viktor felelőtlenül szór ki milliárdokat a lehúzott vonatablakon, a Vál-völgyi Kisvasút fejlesztésére. Tisztában vannak ezek a gátlástalan hazudozók azzal, hogy milyen tömérdek pénzt emészt fel csupán egy év alatt az Egyesült Államok űrkutatási programja? Megkérdezték-e ezek a gátlástalan brigantik valaha azt, vajon miért nem szállítanak az űrsiklók naponta legalább 100-120 utast a világűrbe? Érdekli őket az, havonta hány műholdat állítanak Föld körüli pályára ezek a méregdrága járművek és mi az oka annak, hogy ilyen keveset? Valószínűleg nem. Ilyesmire ugyanis nem kaptak megbízást felbujtóiktól.

Azzal is nemtelenül vádolják a miniszterelnököt, hogy csupán az önmaga szórakoztatására vágott bele a kisvasút építésébe. Ezt a légből kapott állítást könnyedén meg lehet cáfolni azzal, hogy ezen a vasúton nem csak Orbán Viktor utazhat. Sőt! Az lenne jó, ha utazna is rajta valaki. Azt sem firtatja senki a külföldi bérencek közül, vajon miért akadályozzák meg Soros György magyarországi szervezetei azt, hogy minél több utas élvezhesse egy izgalmas kirándulás örömeit. Egyesek még attól a gaztettől sem riadtak vissza, hogy a szerelvények elé vessék magukat jó dolgukban. Ha pedig az véletlenül áthajt rajtuk, akkor persze rögtön meghalnak.

Van az amerikai kormányban legalább egy, nyomorult, az űrkutatás fejlesztéséért felelős kormánybiztos? Természetesen nincs! Magyarországon legalább akad valaki, aki valami hasonlót végez. Mégpedig nem más, mint Tessely Zoltán, az Etyek, valamint a Szent László- és Váli-völgy területfejlesztéséért felelős miniszterelnöki biztos.

Az elképesztő hazugságok terjesztőit talán még az is zavarná, ha Felcsút és Alcsútdoboz között többsávos autópálya épülne. Az illetők megnyugodhatnak. Valószínűleg bőven lesz rá alkalmuk, hogy emiatt acsarkodjanak.

Felcsút székesfőközség adta a hazának a két legnagyobb magyart, azaz Orbán Viktort és Mészáros Lőrincet. Ezzel az állítással nem nagyon ajánlatos mostanában vitába szállni. A gázszerelőből lett tehetséges vállalkozó csendes belenyugvással tűri még azt is, hogy 2014 óta exponenciális mértékben nő a vagyona. Ha a láza vagy a testsúlya emelkedne ilyen mértékben, már rég elpusztult volna. Mindezek dacára ő továbbra is rendíthetetlenül gyarapszik.

Orbán Viktor állítása szerint, mindössze kilenc hónap áll rendelkezésre arra, hogy a magyar sajtó megtisztuljon a rendkívül kártékony, felforgató, nemzetellenes igazságoktól. Nem sok idő áll tehát rendelkezésre arra, hogy a kormány megfékezze a kormányellenes hírek terjesztőit, valamint Andy Vajna elindítson még pár tucat érdekfeszítő, független tévécsatornát. Arra is feltétlenül szükség van, hogy Mészáros Lőrinc felvásárolja a magyarországi papírgyárakat és a minden irányból támadó, ellenséges szervereket.

Ilyen körülmények között minden késlekedés és engedékenység végzetes lehet.

Meg kell szervezni a sajtó irányítását. A harc most a sajtó területére tevődik át.” (Rákosi Mátyás, 1945)

Rémtörténet

hqdefault.jpgAz észak-angliai Hartlepool városában 1992-ben ijesztő rémhírek kezdtek el terjengeni. A környéken rejtélyes, váratlan elhalálozások, eltűnések történtek. A Scotland Yard teljesen tehetetlen volt, mivel az elkövető, ha egyáltalán létezett, nem sok értékelhető nyomot hagyott maga után.

Az áldozatok mindannyian egészséges, fiatal nők voltak, akiknek halálát nagymértékű vérveszteség okozta. Egyesek tudni vélték, hogy a nyakukat átharapták és bestiális módon kiszívták a vérüket. A lakosság szívét jeges rémület járta át, mivel úgy gondolták, a hírhedt hartlepooli vámpír tért vissza. A józanabbak mindezt csupán ostoba babonaságnak tartották. Ők úgy vélték, valaki egyszerűen felelőtlenül szórakozik, és ehhez kihasználja a nagy pestisjárvány idején keletkezett félelmetes legendát.

A régi história szerint Robert de Bruce, Hartness lordja szerződést kötött magával a Sátánnal, aki megígérte neki, hogy egy apró szívesség fejében, megmenti Lord Bruce családját a fekete haláltól.

Az említett apró szívesség csupán az volt, hogy cserébe a lordnak ezután vérszomjas vámpírként kell majd terrorizálnia a környék lakosságot. Első hallásra ez nem tűnt különösebben nehéz feladatnak a számára, mivel eddig is sikeresen terrorizálta a környék lakosságát.

Lord Bruce-nak annyit azért sikerült kicsikarnia megbízójától, hogy amennyiben ez lehetséges, a leendő áldozatai fiatal, csinos hölgyek legyenek. A férfit elborzasztotta annak a gondolata, hogy az utolsó ítélet napjáig bozontos szakállakon kell majd magát átrágnia egy-egy megfelelő ütőér átharapása céljából.

– Mi történik abban a kellemetlen esetben – kérdezte – ha teszem azt, az illető egy elvetemült skót, és vörös, áthatolhatatlan, birkazsírtól bűzlő szőrzetet visel?

Ezt még maga a Sátán is rendkívül undorítónak találta, és ráállt az alkura.

– Rendben van - válaszolta elgondolkodva. – Maradjunk tehát a kecses női nyakaknál. Ezek jóval tetszetősebbek, ráadásul ezzel rengeteg ocsmány fertőzést is meg lehet előzni. Ezek persze lordságodat semmiképpen sem fenyegetik, mivel az a szokás, hogy a vámpírok élőhalottakként tengetik sivár halálukat egész életükben. Illetve valami olyasmiben. Erről mindenképpen tudnia kell – közölte a Sátán Robert de Bruce-al.

Ezek után egy könyvecskét nyújtott át a rémült lordnak, Praktikus tanácsok kezdő vámpírok és farkasemberek számára címmel. A Sátán néhány szóban nagyjából összefoglalta a leglényegesebb tudnivalókat. Felhívta de Bruce figyelmét arra, hogy kerülje a feltűnést, az erős napfényt, a keresztet, a fokhagymát. Gondosan ügyeljen a rendszeres táplálkozásra és az arcához használjon alapozót.

– Nem lesz semmi baj, öregfiú! – nyugtatta meg a lordot. – A végén még élvezni is fogod dolgot, nem is beszélve a rengeteg, pihentető alvásról.

A lord családja szerencsésen átvészelte a pusztító járványt, Lord Robert de Bruce azonban ettől fogva rejtélyesen eltűnt. A történtek után legendák kaptak szárnyra itt is, ott is, egy-egy átharapott női torkokról, de azokban az időkben szörnyűbb dolgok is történtek a környéken. Az emberek könnyedén túltették magukat ezeken az eseteken, a hartlepooli vámpír legendája azonban megszületett. Ezt többek között az is elősegítette, hogy a rémtörténet busás hasznot hozott a város fogadói számára.

A félelmetes incidensek időnként abbamaradtak, majd folytatódtak, aztán egy ideig megint szüneteltek, de 1992-ben, 5 hónap alatt 12 halálos végű támadás jutott a hatóság tudomására.

Elizabeth Shipwreck-et, a Hartlepool-i polgármestert is nyugtalanították a hartlepooli rémről szóló híradások. Rendkívül kecses és bájos nyaka volt, amely potenciális áldozattá tette őt. Félelemmel vegyes borzongással gondolat arra, mi történne, ha a vámpír éppen az ő vérével próbálná meg csillapítaná olthatatlan éhségét.

Egy szombati napon rendkívül nyugtalanul és felszínesen aludt. Minden kis apró neszre felriadt. A sötétbe burkolódzó hálószoba rendkívül félelmetesnek tűnt számára. Megpróbálta elhessegetni magától a rémes gondolatot, miszerint egy vérszívó vámpír éppen rá vadászik, de nem bírta kiverni a fejéből. A falióra kongásai szinte az őrületbe kergették. A férje a nappaliban nézte a tévét, amit szokása szerint alva végzett.

Éjfél körül Elizabeth arra lett figyelmes, mintha az ágyával szembeni függöny lágyan meglibbent volna. Az asszony rémülten vette észre, hogy a függöny mögül mintha egy vöröslő szempár figyelné őt.

– Van ott valaki? – kérdezte bátortalanul – Figyelmeztetem, hogy a férjem a szomszéd szobában tartózkodik, és alaposan fel van fegyverkezve. Tavaly fölényesen megnyerte a városi agyaggalamb-lövészetet. Talán önnek is jobb lenne, ha békességgel távozna.

A szempár ekkor gonoszul megvillant. A függöny mögül lassan egy alak bontakozott ki. Elizabeth Shipwreck rémülten vette észre, hogy minden bizonnyal Lord Robert de Bruce az. A vámpír meglehetősen sápadt volt, de a korához képest meglepően jó állapotban lévőnek tűnt.

Lassan, megállíthatatlanul és nesztelenül közeledett a nő ágya felé, akit ekkor már megbénított a páni félelem. A vámpír Elizabeth arca fölé hajolt. A rém arca kissé szomorúnak, de rendkívül elszántak tűnt. Szúrósan nézett a nőre, majd szélesre nyitotta a száját.

Semmi kétség, gondolta Elizabeth amikor megpillantotta az elővillanó szemfogakat. A hartlepooli vámpír támadta meg. Valószínűleg az éhség kergette ide, villant át az agyán, majd elájult.

Lord Robert de Bruce szenvedélyesen vetett rá magát magatehetetlen áldozatára, majd hatalmas erővel mélyesztette bele a fogait a nő nyakába. Elizabeth-et hirtelen hatalmas ordítás térítette magához.

– Ez meh itt mi? – kérdezte dühösen a vámpír.

– Mármint micsoda? – Kérdezte csodálkozva a nő. – Ha nem tévedek, ön Lord Robert de Bruce és gyakorló vámpír.

–- Ihen. Pontoszan. Ez szőlnyű! Mondja cak! Méhisz mi a fene van ott a nyakában, mi?

– Ez itt? – mutatott rá a nő a nyakára. – Egy nyakék. A férjemtől kaptam ajándékba. Gyönyörű ékszer. Briliánsok díszítik. Mi a baj vele?

– Csak asz, hoty rohattul kemény – felelte elkeseredetten a rém. – Nem tutta volna lehalább éhszakála levenni mahálól. Azt hiszem beletölött a foham.

– Micsoda? – kérdezte Elizabeth elképedve. – Mégis, mi a fene az a foham?

– Esz itt bent. Látja? Azaz, ami nemléh méh bent volt. Moszt pedih ninc. Úgy vélem kieszett – mutatott a vámpír a kitátott szájába.

– Most már értem – válaszolta a nő. – Lordságodnak ezek szerint kiesett a foga. Rendkívül kellemetlen lehet. Kérem, ne haragudjon. Izgalmamban magamon felejtettem a nyakékemet. Nagyon csúnya baleset, de én nem számítottam a látogatására.

– Szajnosz nem nagyon szoktam bejelentkezni – felelte vámpír. – Van itt valahol egy tüköl? Szeletném megnézni mi töltént velem.

– Van uram, de úgy hiszem, ennek nem sok hasznát veszi. A vámpírok nem látják magukat a tükörben. Szerintem még a fogaikat sem. De várjon csak. Nézze! Ez itt négy darab jól kifejlett szemfog, meg itt van még három metszőfog. Feltehetően mindez az uraságodé lehet.

– Én isz úgy vélem – sóhajtott fel Lord Robert de Bruce, a hartlepooli rém. – Mász vámpíl khondolom nem látohatta meh mahát ma. Meh hát jókolát leccsent isz, amikol szelencétlenszéhemle belehalaptam önbe. Te jó iszten! Ilyen szok foham kieszett? Moszt mi a fenét cináljak? Mondja cak! Nahon vélzik?

– Úgy érti vérzik-e? – Kérdezte Elizabeth együttérzően. Kezdte nagyon megsajnálni a kétségbeesett vámpírt. – Attól tartok igen.

Óvatosan megtörölte egy kendővel a vámpír száját, majd megmutatta azt de Bruce-nak.

– Az iszten szeleméle, asszonyom! Ne mutohassza eszt itt nehem! Nem nagyon bílom a vél látványát. Ezélt isz szoktam evész köbben becukni a szememet, asztán megpóbálok nem isz oda nészni. Esz undolító. Nahon szédülök.

A lord leroskadt egy karosszékbe, majd elájult. Ha nem lett volna vámpír, valószínűleg rettenetesen el is sápadt volna.

A zajra végre megjelent az álmosan pislogó Jonathan Shipwreck, egy tiszteletet parancsoló vadászpuskával.

– Itt meg mi történt, drágám? – kérdezte az asszonyt. – Ki ez a szerencsétlen? Valami színész? Mindjárt keresztüllövöm, mint egy rühes kutyát.

– Kérlek szépen, nyugodj meg, Jonathan. Nem történt semmi baj, illetve igen, de ez most nem olyan egyszerű. Ő itt Lord Robert de Bruce, a félelmetes hartlepooli vámpír, csak véletlenül kitörtek a fogai, aztán elájult a vér látványától. Tudod az történt, hogy elővigyázatlanul, nagy erővel beleharapott a nyakékembe, ami szerencsére nem sérült meg. Ő viszont igen. Most mihez kezdjünk vele, Jonathan? Egyáltalán mivel lehet magához téríteni egy élőhalottat? Hívjunk hozzá talán orvost?

– Úgy vélem ez a legtöbb, amit megtehetünk ezért a szegény páráért. Hívd fel gyorsan dr. Hoopkins-t. Hajnalig van rá időnk, hogy kezdjünk valamit ezzel a lerobbant vámpírral, különben napkelte után kénytelenek leszünk összeporszívózni a hartlepooli rémet.

– Sietek és hozok egy kis fokhagymát. Azt hiszem, az nagy hatással van a vámpírokra – felelte Elizabeth, majd kisietett a hálószobából.

Kisvártatva visszatért egy köteg fokhagymával.

– Dr. Hoopkins azonnal jön. Addig megpróbálom magához téríteni Lord Robert-et. Szerinted elég az, ha megszagoltatom vele, vagy rakjak egy gerezdet a szájába? – kérdezte az asszony.

– Bőven elég, ha odadugod az orra alá – válaszolta mr. Shipwreck. 

Elizabeth így is tett. A vámpír hirtelen rémülten feleszmélt.

– Édesz jó isztenem! Előszöl kiveli a fohaimat, majd el akal pusztítani! Tulajdonképpen nem tettem önnel szemmi losszat. Nem isz adódott lá alkalmam. Kélem, vigye innen eszt a szölnyűszéget.

– Elnézését kérem, lordságodnak – felelte asz asszony. – Csak jót akartam önnek. Látja, milyen szépen magához is tért. Nemsokára ideér dr. Hoopkins és minden jóra fordul. Van még esetleg valami kívánsága?

– Úgy élti, hogy egy utolszó? – válaszolta elgyötörten a vámpír. – Nagyon megköszönném, ha letakalnák valamivel aszt a feszületet. Lendkívül illitáló látványt nyújt. Hálászan köszönöm.

Közben megérkezett dr. Hoopkins.

– Ő lenne a páciens? Elég furcsán van felöltözve – nézett rá az orvos de Bruce-ra.

– Hagyjuk, kélem az ízlésztelen mehjegyszészeket – felelte a lord. – Lorh Lobert de Bluce vahok. Félelmetesz vámpíl ész lém. Moszt mál cak úgy nagyjából, mivel szajnosz kiesztek a fohaim. Vissza tudná eszeket valahogy lakni belém. Ide a számba. Légebben itt voltak.

– Lám, lám! Egy félelmetes lém – élcelődött dr. Hoopkins. – Akkor nézzük csak meg azokat a huncut kis fogacskákat. Ejnye, de szép metszőfogak. Talán csimpánz volt a papa?

– Hagyja mál abba az idétlenkedészt –- felelte türelmetlenül a vámpír. – Telejeszen belelokkantam a mai esztébe. Kérem, válaszoljon őszintén! Tud a fohaimmal keszdeni valamit, vagy nem?

– Nézegetésen kívül mást nagyon nem. Mondja csak, lordságod! Mennyi idős is maga?

– Pontoszan mál nem is tudom. Nagyjából úgy hálomszászötven évesz. Fontosz esz? – kérdezte Lord de Bruce.

– Nekem annyira nem, de ennyi idős korban már annak is örülhet, hogy egyáltalán van szája. De ne aggódjon. Megadom egy régi barátom címét. Remek fogpótlásokat készít. Ragaszkodik ezekhez az agyarakhoz? – nézegette érdeklődve az orvos a vámpír szemfogait. – Elég mulatságos látványt nyújtanak.

– Telmészeteszen szükszégem van ezekle a holmikkla. Hiszen én vámpíl vahok. Asszal a fohpótlásszal fel lehet tépni egy nyakat? A többi mál cak szülcölész kéldésze.

– Azt hiszem azzal nem – válaszolta az orvos. – A bohó ifjúkornak immáron vége. Megpróbálhat esetleg egy éles késsel vagdalkozni, aztán kedvére szürcsölgethet. De ezt nem javasolnám önnek, mivel ez gyilkosságnak számít. Úgy hallom már így is 12 ártatlan nő halála szárad az ön lelkén, illetve a szája szélén. Már bocsánat.

– Kicivel aszél annál több. Mondjuk nagyszáglendekkel, de esz moszt nem éldekesz – felelte bosszúsan a vámpír. – A váhószelszámok nem alkalmaszak a táplálhoszászomhoz. Letteneteszen iltószom a vél látványától. Mál a gondolatától isz iszmét meszádütem.

– Semmi probléma, Lord de Bruce – felelte vidáman az orvos. – Több lehetősége is van. Pár óra múlva kiballag szépen a ház elé, és még egyszer, utoljára elgyönyörködhet a felkelő nap lenyűgöző látványában. Ha ez nem teszik önnek, akkor előbb megcsináltatja a fogait, majd feladja magát a rendőrségen, aztán beköltözik egy kényelmes börtönbe. A börtönkórházakban kiváló minőségű vérkészítmények találhatóak, amelyek valószínűleg megnyerik lordságod tetszését. Többé nem kell éjszakánként fiatal nőket hajkurásznia, a nappalt pedig egy pompás sötétzárkában töltheti. Miért is vágyna ennél többre egy békés vámpír.

– Aszt hiszem, teljeszen igasza van, doktol úl – sóhajtott fel Lord de Bruce. – A mászodik lehetőszég ehészen mehfelelőnek tűnik a számomla. Elpollaldni annyila nem szeletnék, bál kétszégtelenül éldekesz látvány lenne.

– Remek – válaszolta vidáman dr. Hoopkins. – Akkor ezennel véget is vethetünk ennek a vérre menő vitának, ugyebár. Minden rendben, Elizabeth?

– Igen, doktor úr – felelte az asszony. – Lord de Bruce-t pedig természetesen rendszeresen meglátogatjuk a tárgylás után a börtönben, ha már ennyi kellemetlenséget okoztunk a számára.

– Ihaszán hálász vagyok önökek – felelte a vámpír – Nagyon ölülök, hogy végül isz nem szikelült feltépnem Elizabeth asszony bálosz kisz nyakát. Tapasztalataim szelint minden bizonnyal belehalt volna a cúnya szélülészeibe.

Így ért véget a félelmetes Lord de Bruce, a hírhedt hartpooli vámpír vérfagyasztó története.

Budapest, NGO város

kep1.jpg1919. november 16-án Horhty Miklós bevonul Budapestre

Ha nem nyerünk, nincs kollektív érfelvágás, nem ugrunk a Dunába.” (Kósa Lajos, Tusványos, 2017.07.21.)

Kósa Lajos ezen optimista kijelentésére nem érdemes nagyon mérget venni, de azért van benne valami igazság. Kollektív, áprilisi, Dunába ugrálásra, véráldozatra nem nagyon lehet számítani, bár az akció kétségtelenül érdekes látvány nyújtana. Németh Szilárd egészen elképesztően mutatna az újságok címlapján, amint éppen a vizet fürkészi, mélán, kockás alsónaciban.

Való igaz, hogy négy évnyi, ellenzéki lazulás nagyon ráférne a hiperaktív Fideszre. Pihenés közben vidáman, koktélokat iszogatva, önfeledten nézegethetnék a győztes kormány szánalmas vergődését, majd miután Orbánék ismét a markukba kaparintanák a hatalmat, beindulhatna az elmúlt négy év előnyeinek kiaknázása. Erre a gyászos időszakra rá lehetne fogni az egészségügy tarthatatlan helyzetét, az oktatásügy problémáit, az ország versenyképességének siralmas voltát, a szociális feszültségeket. Mindent, amit a mostani kormánypártnak sikerült ügyesen felhalmoznia.

A leginkább magyarok nem sokat kockáztatnának egy könnyed vereséggel, hiszen mindent stabilan a kezükben tartanak. Ez a négyévi vakációzás azonban csupán vágyálom. A Fidesznek egyelőre még nem sikerült megbízható ellenzéket összeállítania a maga számára, a mostani pedig még abban is képtelen megállapodni, hogy ki veszítsen kevesebbet az országgyűlési választásokon.

Az ország ezért kénytelen továbbporoszkálni a poros, orbáni úton, bár azt még valószínűleg maga az első számú vezető sem tudja, hogy merrefelé. Magyarország gazdasága nyitott, gyenge és sebezhető. Ezt könnyedén el lehet fedni a pompás makromutatókkal, de ez rendkívül drága mulatság, amit Ceaușescu rendszeréhez hasonlóan, csupán a nyomor növekedése árán lehet finanszírozni.

Statisztikai adatok manipulálásával hivatalosan ugyan könnyedén el lehet tüntetni a szegénységet, a régiók leszakadását, a valóságban azonban nem.

Mark Twain szerint a hazugságnak három fajtája létezik: hazugság, szemérmetlen hazugság és a statisztika. Ez akár a Miniszterelnöki Kabinetiroda jelmondata is lehetne.

Elképzelhető, hogy Orbán Viktornak van egy régimódi, analóg, kockás notesze, amibe gondosan feljegyezte azt, mire is van szüksége az életben a személyes boldogulásához. Hatalom, gazdaság, vazallus-rendszer? Akkurátusan, nyelvet kidugva kipipálva mind. Médiabirodalom? Akad belőle több is a farzsebében. Igaz, hogy mindegyik tökéletesen hülye, de ez is volt a cél. A vidék? Könnyedén behódolt. A nagyvárosok? Rendkívül hűségesek és elveszítették a függetlenségüket. Még a renitens Szeged Patyomkin-várossá alakítása sem tűnik reménytelen feladatnak. Kritikusok? Kishitű hazaárulók mind egy szálig. Később majd önkritikát gyakorolnak. Ártalmatlan ellenségek? Bőséges belőlük a választék.

Magyarországon gyakorlatilag ismét egypártrendszer, pontosabban fogalmazva, főpártrendszer van. Mi az, ami egyáltalán bosszúságot okozhat az elégedett Caudillónak, ami miatt még mindig ennyire harcias?

Az ország fővárosával Orbánnak eddig sehogy sem sikerült igazán leszámolnia. Lerombolni nem lehet, Felcsúthoz csatolni túlságosan körülményes lenne. Nurszultan Nazarbajev kazah elnöknek 1997-ben egy rendelettel sikerült az ország fővárosát Almatiból Akmolába áthelyeznie, amelyet 1998-ban átneveztek Asztanának. Asztana kazah nyelven nemes egyszerűséggel, fővárost jelent. Ezt a bravúrt Magyarországon is meg lehetne ismételni, bár a Budai Várnegyed elfoglalásával inkább egy Tiltott Város kialakítása tűnik reálisabbnak.

Budapest lakossága még mindig nem sorakozott fel egyöntetűen az Orbán-rezsim mellett. Rengeteg mindenféle liberális, anarchoszindikalista alak él itt, akik nem nagyon szeretik, ha minden ténykedésüket előre meghatározzák. A főváros egyszer már megbuktatta az örökös miniszterelnököt, amely mély nyomokat hagyott a lelkében. Azóta sem sikerült neki beilleszkednie a multikulturális, nyitott, zajos, nagyvárosi életbe. Budapest egyszerűen fogta és kiköpte magából Orbánt. Nem véletlen, hogy itt nem tud kordonok nélkül szónokolni, illetve hadsereg nélkül kimerészkedni az utcára. Szerencsére intim örömszerzésre ott van neki Tusványos. Ez azonban rendkívül megalázó helyzet egy legnagyobb magyar államférfi számára.

A kordonok nélküli meleg büszkeség napja azt is megmutatta, hogy a fővárosban még kellő számú, megbízható fasiszta sem áll rendelkezésre, maximum annyi, amennyi a Ligetvédők megveréséhez, illetve a nemkívánatos népszavazások megakadályozásához elegendő.

A CÖF a Budapesten már nem nagyon mer kimerészkedni, csak közleményekben átkozódik, igaz ezt rendszeresen és választékosan teszi. Talán az ősszel, a TEK megerősített védelme alatt sikerül nekik valamit kiprovokálniuk, de ennek kimenetele nagyon bizonytalan lenne. Még az is előfordulhat, hogy totális érdektelenségbe fulladna egy harcias Békemenet.

A miniszterelnök az anyagi források csökkentésével folyamatosan próbálja ugyan jobb belátásra bírni a renitens fővárosi lakosságot, de ez csak olaj a tűzre. A város egyre jobban lepusztul, amelynek leglátványosabb megjelenési formája a tömegközlekedés groteszk agóniája. Erre nagyon nehéz ráfogni azt, hogy éppen virágzik. Tarlós István csak nagyképűséggel, faragatlansággal, sértődöttséggel és arroganciával képes az egyre inkább felhalmozódó problémákra reagálni.

Ha Orbán nem talál ki valamit, könnyen elveszítheti a fővárost, amely a 2018-as kétharmados győzelmét veszélyeztetheti. Ezt azonban semmiképpen nem fogja megengedni. A hatalom megszerzése érdekében a miniszterelnök nem ismer semmiféle gátlást, szabályt. Ezt már többször, látványosan bebizonyította.

2014-ben, különös módon, rengeteg embert jelentettek be fővárosi lakcímekre, ami szép, kövér választási csalás volt. Mi a garancia arra, hogy Semjén Zsoltnak ne sikerülne olyan mértékben megkönnyítenie a levélben történő szavazást, hogy ezeket a voksokat az összesítések során, igény szerint szétosztogassák a támogatásra szoruló kerületek között? Semmi. Ügyesen mellékelnek hozzájuk egy lakcímigazoló cetlit, aztán annyi. Ennek valószínűleg semmi akadálya sincs.

Az erdélyi szavazatokhoz valószínűleg nem is szükségesek erdélyi szavazók, csupán cs. és kir. borítékok. Ettől függetlenül az ostoba románozás ismét beindulhat, ami Orbán számára szintén rendkívül hasznos portéka.

Még lehetünk keményebbek, válaszolta az idén Tusványoson Orbán egy lelkes kérdezőnek. Ebbe a fenyegetésbe bizony nagyon sok minden beleférhet. A választási csalás bőven.

A lengyelek bőszen tüntetnek a demokráciájuk védelmében, Jarosław Kaczyński gátlástalan garázdálkodása ellen. Nálunk szerencsére minden a legnagyobb rendben van. Ez egy ilyen ország.

Papa Doc, Haiti és a voodoo

Így élt François Duvalier

261496541106francois-duvalier-papa-doc-haiti-government-simone-family-baby-doc-7.jpgFrançois Duvalier és felesége, Simone Ovide Fain, ápolónő

Kifejlett diktátorrá válni változatos és izgalmas folyamat. Szerencsére nem minden arra elhivatottnak sikerül véghez vinnie nagyszabású terveit, melyek ráadásul menet közben folyamatosan változnak. Szélsőséges esetekben a kiválasztottaknak végül mindössze egyetlen cél lebeg a szemük előtt, mégpedig az, hogy milyen módon meneküljenek meg. Papa Doc azonban megtalálta a módját annak, miként hozza ki a legtöbbet az általa megszerzett hatalomból.

A Haiti fővárosában, Port-au-Prince-ben 1907-ben született François Duvalier kezdeti tevékenységéből semmi sem utalt arra, hogy Papa Doc a későbbiekben haiti legvéresebb kezű zsarnokává válik, amely az ország történelmének ismeretében kimagasló teljesítménynek számított a részéről.

A Karib-térségben található Hispaniola szigetének nyugati felén elhelyezkedő ország régóta szolgál embertelen kísérletek terepéül, ahol azt lehet megfigyelni, miként valósítható meg egy és ugyanazon a helyen az éden és a pokol.

Az őslakos arawak indiánokat a karibok irtották ki, akikkel a spanyolok által behurcolt betegségek és a kegyetlen kényszermunka végzett. A sziget munkaerő híján maradt, amelyet az akkori szokások szerint Afrikából behurcolt rabszolgákkal pótoltak. Ezek a szerencsétlen sorsú emberek a jól jövedelmező cukornád-, kávé-, indigó-, illetve dohány-ültetvényeken dolgoztak. Az embertelen körülményekre jellemző, hogy a rabszolgák várható élettartama a munkába állástól számítva, nagyjából nyolc évet tett ki. A szigeten folyó, rabszolgamunkán alapuló gazdálkodásba, immár tisztes ültetvényesként, egyes tőkeerős francia kalózok is bekapcsolódtak, legfőképpen Hispaniola nyugati részén. Ehhez a részhez tartozik a kalózfilmekből ismert, legendás, Tortuga szigete is, amely teknősbékára emlékeztető alakjáról kapta a nevét.

Franciaország és Spanyolország végül 1697-ben a Ryswick-i békeszerződés során hivatalosan felosztotta egymás között Hispaniolát.

A XVIII. században még Saint-Domingue-nek nevezett nyugati rész a térség leggazdagabb gyarmatává vált. Az Antillák fekete gyöngyszemének legnagyobb problémáját az jelentette, hogy a fehér telepesek száma elhanyagolhatónak számított a rabszolgáikhoz képest. Az ültetvényeken a fegyelmet ezért drasztikus módszerekkel tartották fent. Ezekhez hozzátartozott a korbácsolás, az elevenen eltemetés, illetve elégetés, forró cukorszirupba mártás. Mindez kiváló táptalajt nyújtott a fekete nacionalizmus kialakulásának, illetve a fekete és a fehér lakosság közötti kölcsönös gyűlöletnek és bizalmatlanságnak. Az erőszakos cselekedetekből mindkét fél alaposan kivette a részét.

Az 1791-es haiti forradalom során a sziget északi részén élő rabszolgák fellázadtak. A lázadás kiemelkedő alakja Toussaint Louverture, Haiti későbbi nemzeti hőse volt. Louverture már 1776-ban elnyerte szabadságát, ráadásul emberséges gazdájának köszönhetően tudott írni és olvasni. Katonai tehetsége révén gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, így a spanyol hadsereg generálisa lett.

Mivel a spanyolok nem mutattak semmiféle érdeklődést a rabszolgák felszabadítása iránt, ezért, miután a francia Alkotmányozó Gyűlés a Francia Köztársaság összes területén eltörölte a rabszolgaságot, a fekete tábornok rövidesen átállt az ellenséghez. A franciák nem csináltak vele rossz üzletet. Louverture a sziget nyugati részére szorította vissza a spanyolokat, majd elfoglalta egész Hispaniolát.

Louverture-t érdemei elismeréseként kinevezték a sziget általános helytartójává. A generálisnak a franciák segítségével sikerült a briteket is meghátrálásra kényszerítenie. Cselszövések, véres leszámolások árán később teljes teljhatalomra tett szert, a korábban jövedelmező gyarmat azonban gazdaságilag a csőd szélére került. A szigeten lázadások törtek ki, melynek során lemészárolták a fehér lakosság egy részét.

Bonaparte Napóleon hatalomra jutását követően a franciák nekiláttak helyreállítani az ültetvényesek uralmát. 1802-ben hajóhadat küldtek a szigetre. Louverture megpróbált kiegyezni velük, de végül kelepcébe csalták, Franciaországba szállították és bebörtönözték.

Louverture 1803-ban itt halt meg tüdőgyulladásban. Ugyanebben az évben a Vertières-i csatában a feketék Louverture egy alvezérének, Jean-Jacques Dessalines-nek vezetésével vereséget mértek a francia hadseregre. Ebben nagy szerepe volt a sárgaláznak is, amely mintegy 23.000 francia katonával végzett.

Dessalines 1804-ben Haiti néven kikiáltotta az ország függetlenségét. A győztes hadvezér először Haiti örökös kormányzójává nevezte ki magát, később I. Jakab néven császárrá koronázták. Ebben a minőségében parancsot adott a fehér lakosság kiirtására, melynek nagyjából 5.000 ember esett áldozatul. I Jakab nem sokáig élvezhette uralkodásának előnyeit. 1806. október 17-én Port-au-Prince-től északra meglincselték, testét feldarabolták, maradványait pedig otthagyták Pont-Rouge főterén.

A sziget történelmét az elkövetkező években is legfőképpen az erőszak, a katonai puccsok, valamint a nagyhatalmak közötti konfliktusok alakították. Viszonylag nyugodt időszak mindössze 1874 és 1911 köszöntött be a Haitin. Ekkoriban a megválasztott elnökök békében adták át a hatalmukat utódjaiknak.

A haiti lakosság szenvedéseihez az is hozzájárul, hogy az ország a Karibi és az Észak-Amerikai lemezek találkozásánál fekszik, így gyakoriak a pusztító földrengések, amelyek rendszerint a pompás elnöki palotákkal is végeznek. (A 2010-es, Richter skála szerinti 7,0-es erősségű haiti földrengés hatalmas pusztítást végzett Port-au-Prince-ben, és mintegy 300.000 ember halálát okozta.)

1911 és 1915 között a dolgok ismét visszakerültek a régi kerékvágásukba. 4 év alatt Haitin öt elnököt buktattak meg. Egy részüket megölték, a szerencsésebbeknek sikerült időben elmenekülniük.

Haiti ez idő tájt hatalmas összegekkel tartozott az amerikai bankoknak, ezért Woodrow Wilson elnök 1915-ben az ország megszállása mellett döntött. Az ország lakossága mindig is büszke volt függetlenségére, ezért a katonai akció és brutális, rasszista bánásmód felerősítette a fekete nacionalizmust, valamint a fehérek iránti gyűlöletet. A megszállásnak 3.000, egyes források szerint 15.000 lakos esett áldozatul. Az 1907. április 17-én született François Duvalier-re nagy hatással voltak az akkoriban történtek. Az amerikai csapatok 1934 vonultak ki Haitiről. A megszállásnak annyi haszna mindenesetre volt, hogy kiépítették az ország infrastruktúráját.

Az amerikaiak távozása után rengeteg elnök próbált meg hatalmon maradni, legfőképpen a hadsereg támogatásával. Törekvéseiket inkább kisebb, mint nagyobb sikerek koronázták. Az országot gyakorlatilag a korrupció irányította. Ennek a korszaknak egy háromtagú katonai junta, a Comité Exécutif Militaire vetett véget, majd egy szabályos nemzetgyűlési választáson Dumarsais Estimét választották meg elnöknek.

Bár Duvalier családja nem tartozott a haiti társadalom elitjéhez, módjában állt az, hogy tanulhasson, ami akkoriban egészen kivételesnek számított. A Lycée Pétion folytatott tanulmányai után egy ideig újságíróként dolgozott, majd elvégezte a Haiti Orvosi Egyetemet. A Michigeni Egyetemen közegészségtant hallgatott. Orvosként több kórházban is dolgozott, az Egyesült Államok támogatásával pedig a trópusi betegségeket kutatta. Gyalog kereste fel az ország távoli településeit, ahol legfőképpen a penicillin segítségével sok embert meggyógyított. A szegényekkel rendkívül emberségesen bánt. Ekkor ragadt rá a Papa Doc név.

A frambőzia és a tífusz gyógyításával jelentős elismerést vívott ki Haitin. A tanulatlan lakosság ettől kezdve kezdte el voodoo varázslóként, hounganként tisztelni őt.

A kereszténységet Haiti népességének nagy része elfogadja, a voodoo-ban azonban mindenki hisz. Maga Duvalier a fekete nacionalizmust, noirizmust és a woodoo-t tartotta Haiti legfontosabb összetartó erejének.

A voodoo elismeri ugyan Isten létét, de ő, Bondye nem avatkozik közvetlenül az emberek ügyeibe. Ők a szertartások során csupán Bondye alárendeltjeivel, a loákkal kerülhetnek kapcsolatba. Duvalier rájött arra, hogy a woodoo segítségével Haitin stabilabban kézben lehet tartani a hatalmat, mint a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan hadsereggel. Mint később kiderült, ebben tökéletesen igaza volt.

Duvalier 1946 és 1950 között a Nemzeti Közegészségügyi Szolgálat főigazgatója lett, majd tisztelője, Dumarsais Estime elnök kinevezte őt közegészségügyi és munkaügyi miniszterré.

Estime elnök forradalminak számító szociális reformjai miatt szembekerült a felső osztállyal, amely gyakorlatilag a félvér elitet jelentette. 1950-ben a hadsereg végül az elnököt lemondásra kényszerítette. Az ország irányítását ismét egy katonai junta vette át.

A hatalmat később, közvetlen elnökválasztáson, a junta egyik tagja, Paul Magloire szerezte meg. Az új elnök az adott viszonyokhoz képest viszonylag erőszakmentesen kormányzott, viszont ipari méretekre emelte a korrupciót. Bár Magloire nem szándékozott nagyobb vérengzést rendezni, az ellenségeivel azonban le akart számolni.

Közéjük tartozott Duvalier is, aki emiatt bujkálni kényszerült. Ekkor ismerte meg Machiavelli művét, A fejedelmet, amely nagy hatást gyakorolt rá.

Magloire uralmát 1956-ban sztrájkhullám söpörte el, amelyet átmeneti anarchia követett. Minden adva volt tehát François Duvalier hatalomra kerüléséhez. A szerény orvos egyszerűen bejelentkezett az elnökségre. A kampányát a fekete lakosság és a mulatt elit közötti ellentétekre építette. Haiti lakosságának 95 százalékát a feketék tették ki.

Elnökségét a hadsereg is támogatta, mivel úgy gondolták, a félszeg Duvalier-vel nem sok gondjuk lesz. Ebben az elképzelésükben később keservesen csalódtak, majd sokan az életükkel fizettek tévedésükért.

1957-ben Duvalier-t így nagy többséggel megválasztották az ország miniszterelnökévé. Papa Doc 678.860, míg riválisa Louis Déjoie mindössze 264.830 szavazatot kapott.

Az új elnök legfőbb céljai közé tartozott a leszámolás a régi elittel, melynek következtében közel 200.000 mulatt, elsősorban értelmiségi menekült el az országból.

1958-ban a hadsereg sikertelen puccsot kísérelt meg az új elnök ellen, ezért Duvalier drasztikusan lecsökkentette a hadsereg létszámát, az addig érinthetetlennek tűnő főparancsnokokat leváltotta, és megszüntette a katonai képzést.

Vélt vagy valós ellenségeit a Fort Dimanch-ba záratta, amit általában Fort Mort-ként, azaz Halál-erődként emlegettek.

Megszervezte saját palotaőrségét és a hírhedt, idővel 30 ezer főre duzzadt magánhadseregét, a nemzetbiztonsági önkénteseket (Volontaires de la Sécurité Nationale). A nép ezeket az egységeket „Tontons Macouts”-ként emlegette. Tonton Macout a woodoo mondák emberevő óriása, egy mumus. Éjszakánként az utcákat járja, elrabolja a rossz gyerekeket, majd felfalja őket.

A milícia első tagjait köztörvényes bűnözőkből toborozták, akik nem kaptak ellátmányt, cserében azt tehettek, amit csak akartak. Gyilkoltak, fosztogattak, zsaroltak, erőszakoskodtak. Segítségükkel Papa Doc tökéletes rettegésben tudta tartani a lakosságot. A Tontons Macouts tagjai gyakran viseltek napszemüveget vagy álarcot. Azt tartották róluk sötét mágia védi őket. A martalócok irányításából Duvalier felesége, Simone Ovide Fain (Mama Doc) is derekasan kivette a részét.

Duvalier tökéletesen kiaknázta a voodoo vallásban rejlő lehetőségeket. Legtöbbször feketében járt, kalapot viselt, vontatott hangon beszélt, amivel azt hangsúlyozta, hogy ő az egyik legfélelmetesebb loa, Baron Samedinek, a temetők őrzőjének földi reinkarnációja. A voodoo hit szerint Baron Samedi őrzi a holtak nyugalmát és megakadályozza feltámasztásukat.

A diktátor minden tárgyalását két tanú jelenlétében folytatta. Ezek közül az egyik a Biblia, a másik  pedig egy 45-ös Colt volt.

Az elnök ellen elkövetett sikertelen puccsok és merényletek meggyőzték haiti népét arról, hogy Duvalier-t még gondolatban sem érdemes megtámadni, mivel sötét hatalmak felett parancsol.

Papa Doc minden hónap 22. napját nevezte ki a szerencsenapjának. Szeptember 22-én választották meg elnöknek is.

Az Egyesült Államok egy kubaihoz hasonló kommunista fordulattól tartva támogatta Duvalier rendszerét. Papa Doc sikeresen zsarolta az amerikaiakat, akiket tiszta szívből gyűlölt. A pénzügyi segélyeket egyszerűen ellopta, ráadásul az amúgy is rendkívül szegény országában szinte mindenre adót vetette ki. Az alkalmi adószedésbe gyakran a Tontons Macouts tagjai is bekapcsolódtak. A milícia kiképzésében részt vett az amerikai tengerészgyalogság is.

1959. május 24-én a cukorbeteg Duvalier kómába esett és szívrohamot kapott. 9 órán keresztül volt magatehetetlen, míg végül a Tontons Macouts parancsnoka, Clemént Barbot glükóz injekció beadásával megmentette az életét. A hosszan tartó kóma valószínűleg agykárosodáshoz vezetett, ami miatt Duvalier viselkedése megváltozott. Ettől kezdve már nem csak kegyetlen zsarnok, hanem közveszélyes őrült is volt.

Felgyógyulása után az őt megmentő Clemént Barbot-t börtönbe záratta, mivel azzal gyanúsította, hogy át akarta venni tőle a hatalmat. Barbot a kiszabadulása után tervet szőtt arra, hogy elrabolja Papa Doc gyermekeit és ezzel próbálja meg rákényszeríteni az elnököt a lemondásra. Barbot üldözése közben a Tontons Macouts tagjai azt állították, látták, amint az áruló fekete kutyává változva menekült el a főhadiszállásáról. Duvalier ezért parancsot adott az országban az összes fekete kutya lelövésére. Barbot-t végül eredeti megjelenési formájában elfogták és társaival együtt kivégezték.

Duvalier rendszerének támogatását végül 1961-ben Kennedy elnök állította le, amely drámaian érintette Haitit, legfőképpen Papa Doc-ot.

A szerencse azonban ekkor sem pártolt el a diktátor mellől. J. F. Kennedy elnököt 1963. november 22-én, Dallasban meggyilkolták. Pont a haiti diktátor szerencsenapján. A boldogságtól sugárzó elnök pezsgőt bontatott, és azt állította, ez az ő varázslatának köszönhető. Voodoo-átkot bocsájtott az amerikai elnökre.

1964-ben Papa Doc módosította az alkotmányt és örökös elnöknek nevezte ki magát. Az országos szavazás meglehetősen érdekesen zajlott le. A szavazók szabadon választhattak négy féle színű szavazócédula közül, de mindegyiken az a szó szerepelt, hogy „Igen” Ennek ellenére a 2,8 millió igen szavazat mellett 3.234 főnek valamilyen módon sikerült nemmel szavaznia.

Duvalier, I. Ferenc néven Haiti királyává is kívánta magát koronáztatni, de erről a tervéről a családjának valahogy sikerült lebeszélnie őt. Az őrület azonban egyre inkább elhatalmasodott rajta.

Egy újságírói kérdésre, amely egy eltűntnek nyilvánított ellenzéki sorsára vonatkozott, Papa Doc a következő egyenes választ adta: „Kakassá változtattam, hogy ne tudjon bajt csinálni. Ha akarja, megnézheti a palota baromfiudvarában.”

A hatvanas években három haiti emigránsból, két floridai serifből és három amerikai állampolgárból álló társaság, a kubaihoz hasonló forradalmat próbált kirobbantani Haitin. Tervük tökéletes kudarcba fulladt, rövidesen le is gyilkolták őket. Az elnök parancsára az egyikük oszló holttestét elrettentésül a Port-au-Prince-i nemzetközi repülőtér előtt egy székhez kötözték. Egy másik gerilla fejét az elnöki palotába vitette, ahol állítása szerint felélesztette és információkat próbált kicsikarni tőle.

Papa Doc számtalan merényletet túlélt, de 1971. április 21-én egy végzetes szívroham ellen már nem tehetett semmit. A sors iróniája, hogy pont a szerencsenapja előtt egy nappal távozott az élők sorából.

Rémuralma a halálával azonban nem szűnt meg. Fia, Baby Doc (Jean-Claude Duvalier) az elnöki székkel együtt a Tontons Macouts-ot is megörökölte.

A tehetségtelen és tökéletesen alkalmatlan Jean-Claude Duvalier a várakozásokkal ellentétben 15 évig kormányozta, pontosabban sanyargatta és fosztogatta az országot.

Amikor 1986. február 8-án egy népfelkelés miatt Jean-Claude Duvalier kénytelen volt elmenekülni az országból, a tömeg feltörte Papa Doc mauzóleumát, a csontjait pedig szétszórták. Baron Samedi nem volt hajlandó tovább őrizni François Duvalier sírját.

samedi.jpgBaron Samedi, 'Szombat Báró', a Holtak ura, a temetők őrzője. Ő dönt a holtak nyugalmáról és véd a holtak feltámasztása ellen. Ő az Életet adó loa, aki bármilyen betegséget, sérülést képes meggyógyítani. 

duvalier21.pngPapa Doc lőgyakorlaton vesz részt az ifjú Baby Doc és a Tontons Macouts tagjainak társaságában 

süti beállítások módosítása