„Érdemi vizsgálat nélkül elutasította a Magyar Szocialista Párt alelnökének a kvótareferendumos kormányzati hirdetések miatt benyújtott kifogását pénteki ülésén a Nemzeti Választási Bizottság.” (Nem vizsgálta a választási bizottság az MSZP kifogását)

„Érdemi vizsgálat nélkül elutasította a Magyar Szocialista Párt alelnökének a kvótareferendumos kormányzati hirdetések miatt benyújtott kifogását pénteki ülésén a Nemzeti Választási Bizottság.” (Nem vizsgálta a választási bizottság az MSZP kifogását)

Vajon mennyire lehet megbízni a Nemzeti Választási Bizottság és Nemzeti Választási Iroda tevlkenységében?

Kellő naivitással és a magyar kormányba vetett, rendíthetetlen hittel felvértezve, teljes mértékben. A tapasztalatok alapján semennyire. Nem tekintélyes, köztiszteletben álló valamikről van szó, csupán propaganda-, illetve kormányzati szervekről. Ezek mindössze a sajátságos magyarországi demokrácia ócska díszleteihez tartoznak. Szükség van ugyan rájuk, de csak a látszat kedvéért, illendőségből. Az a feladatuk, hogy a kormányzó többség ne közvetlenül képviselje a saját érdekeit. Hogyan venné ez ki magát egy nemzeti-keresztény országban?

Ezek az intézmények vagy mik, nagyjából olyan mértékű függetlenséget élveznek, mint a Polt Péter szerint egész Európában irigyelt ügyészség. Mindenképpen becsületesebb lenne ezért átnevezni őket FIDESZ-KDNP Igazságtételi Bizottságra, illetve Érdekvédelmi Irodára. Ez ellen senki sem szólhatna egy rossz szót sem, mivel tökéletesen lefedné a tevékenységüket.

Ezek a gittegyletek egyetlen olyan döntést, határozatot sem voltak képesek hozni, ami a legkisebb mértékben is ütközött volna a kormányzat érdekeivel, illetve óhajaival. Hivatalosan biztosan nem lehet rájuk bizonyítani, de a lényegi kérdésekben valószínűleg mindig kikérik az illetékesek véleményét és meg is fogadják a bölcs útmutatásaikat.

Empirikus módszerekkel azonban egyértelműen elemezhető jámbor és magalkuvó természetük. Buzgó ügyködésükkel elérték azt, hogy a népszavazás intézményénél sikerült bevezetniük a már több mintaországban jól működő, sikeres és hatékony félázsiai modellt. Felkészülhetünk az akár 99 %-os győzelmekre is.

Ezek a kormány által felügyelt intézmények minden ellenzéki, illetve egyéni próbálkozást kellő időben és nevetséges indokokkal elutasítottak, ellehetetlenítettek. Aki nem hiszi, az járjon után, vagy hallgasson mindörökké. Jelenleg Magyarországon mindenről szavazhatnak az állampolgárok, amit a kormány is támogat. Ez a cinikus, praktikus hozzáállás nagyon megkönnyíti a rendszer működtetését és teljesen ellehetetleníti a valós problémákról szóló referendumokat. Aki ez ellen a módszer ellen tiltakozni szeretne, az kezdeményezzen ebben a kérdésben népszavazást, de jóval egyszerűbb, ha ismét elolvassa Joseph Heller keserű regényét, a 22-es csapdáját.

Vajon fognak-e  csalni a 2016. október 2-ára kiírt népszavazás során? Nem fognak, mivel ezt már meg is tették. A kormány eddig három és fél milliárdnyi közpénzt zúdított a választási kampányába. Ehhez nem volt joga, mivel csak 2016. augusztus 13-ától kezdhette volna meg a hisztériakeltést, illetve a „tájékoztatási tevékenységet”. Ehhez képest már az uszító plakátok alapján készült mémeket is lassan kezdik megunni a népek.

A primitív üzenetek tele vannak csúsztatásokkal és hazugságokkal. Olyan plakát ráadásul sehol sem jelent meg, hogy „Tudta? Az aleppói harcokban az utóbbi négy hónapban 1396 polgári személy vesztette életét.” Sokan azt sem tudják, hogy egyáltalán mi is az az Aleppó, de ennek ellenére büszkén és öntudatosan el fognak menni voksolni. A központilag irányított tudatlanság diszkréten elfedi a szíriai polgárháború szörnyűségeit.

A magyarországi választási rendszerbe – szívós kitartással – annyi csalási lehetőséget építettek már be, hogy csak az a kormány nem használná fel ezeket a saját céljaira, amelyik szentekből vagy idiótákból áll.

A Nemzeti Választási Iroda a földügyben kezdeményezett népszavazáshoz összegyűjtött aláírások ellenőrzése során azt is bebizonyította, milyen kreatív módon tudnak számolgatni. Felfogható ez októberi népszavazás előtti főpróbának is.

A levélben történő szavazások tág lehetőséget biztosítanak az érvényes „Nem” szavazatok számának növeléséhez. Ezért azonban a határokon túl élőket hibáztatni méltánytalan, ugyanis ez ellen nekünk kellet volna tiltakozni, demonstrálni, de semmiképpen sem támadni. Lehetett volna erről cikkeket megjelentetni a határon túli lapokban. Nem nagyon tettük meg, pedig például az Erdélyi Riportnak lassan akkora lesz a jelentősége, mint régebben a Szabad Európa Rádiónak. Ha nem, hát nem.

Mi van abban az esetben, ha az összesítéseknél a két X-et is „Nem”-nek számítják majd, mivel azt biztosan az „Igen” után húzták be. Az történt ugyanis, hogy a szavazópolgárok menet közben meggondolták magukat, és az utolsó pillanatban végül jobb belátásra tértek. Ki is merné ezt kétségbe vonni? Esetleg egy bitang hazaáruló.

Azt ki tudja majd leellenőrizni, hogy virtuálisan nem ment-e el nemmel szavazni? Ilyen választási konstrukció mellett még a bojkott sem jelent garanciát semmire.

A Fidesznek megvan az infrastruktúrája egy mindent lehengerlő láncszavazás lebonyolítására is. Ki, vagy mi akadályozhatná meg őket ebben? Áder János vagy Prof. Dr. Patyi András? Chuck Norris vagy Nepomuki Szent János?

Ezt a szavazást a miniszterelnök világraszóló élet-halál harcként fogja fel. Ráadásul az ő személyes harcaként. Mindenképpen ki kell csikarnia azt a nyavalyás érvényességet. Ehhez az összes bevethető eszköz és szervezet a rendelkezésére áll. A saját gátlásaival már  nem kell küzdenie, mivel rég kiszenvedett mindegyik.

Ha a kormány számára optimális lesz a kvóta-népszavazás kimenetele, akkor a 2018-as országgyűlési választások eredményeit akár már az idén is bátran össze lehet állítani. A szavazást meg majd szépen hozzáigazítják, aztán mindenki mehet a demokrácia újabb magyarországi fényes győzelmét ünnepelni.

Ha azonban nem lesz megfelelő mértékben győzedelmes az emberiesség elleni népszavazás eredménye, akkor valószínűleg még finomítani kell a rendszeren.

Cecile Frogcrab nehézkesen, de nagyjából folyamatosan próbált feleszmélni álmából. Szaggatott ébredéskor gyakran különös és elképesztő gondolatok támadtak rá, melyek aztán egész nap teljesen feleslegesen és rendkívül agresszív módon foglalkoztatták. Azt nagyjából sejtette, hogy kedd lehet. Ebben azonban nlhány napot tévedett.

Ébredése szerencsére egyszer sem szakadt meg, ami nagyban megkönnyítette, hogy nyugodtan ráeszméljen az őt körülvevő valóságra.

Azt azonban még mindig nem tudta megszokni, hogy ágyát a 28 éves Charles de Gaulle-lal osztotta meg. Megpróbált óvatosan felkelni, nehogy felébressze a feleségét, azaz de Gaulle-t.

Ahogy kiegyenesedett, a jobb lába hangosan reccsent egyet. Óvatosan lépett egyet, emiatt aztán a bal is valami hasonló hangot adott ki. Eléggé elhasználta már őket.

De Gaulle felriadt álmosan és álmosan megszólalt:

– Drágám. Ha nem esne nehezedre, főznél kávét? Ma csak tízre kell beérnem az irodába.

– Természetesen. – válaszolta Frogcrab. - Mindjárt lefőzöm. Mára amúgy is szabadságot kértem. Ezt a de Gaulle ügyet valahogy meg kell végre oldanunk. Így elég furcsán nézünk ki egymás mellett. Egy hórihorgas fiatalember és egy idősödő, testes férfi. Nem tűnünk kimondottan harmonikus kapcsolatban élő házaspárnak. A gyerekek szerint persze nagyon mulatságos. Thedodore azt szeretné, ha így is maradnánk, de én ezt nem tartom túlságosan szerencsés ötletnek.

– Igazad van, Cecile. - válaszolta de Gaulle ásítva. – Valamit tényleg tennünk kell. A munkahelyemen mindenkinek tetszik Charles de Gaulle. Azt mondják kimondottan jól áll nekem. Rád bízom az egészet. Biztos tökéletesen megoldod ezt a problémát.

– Azért jobban örültem volna, ha elkísérsz, de most már mindegy. Nem akarom tovább halogatni. – felelte Frogcrab.

Nagyon szerette a feleségét és ha módja volt rá, megpróbált a kedvében járni. Elkészítette a kávét, majd bement a fürdőszobába. Feltette a szemüvegét és belenézett a tükörbe. Henry Kissinger kissé elgyötört arca nézett vissza rá.

– Éppen itt az ideje, hogy megszabaduljak tőle. – gondolta.

Lezuhanyozott, majd megborotválkozott. Mindent megtett azért, hogy emberek közé mehessen. Közelebbről is megvizsgálta Kissinger arcát.

– Elég ronda. – állapította meg tárgyilagosan.

Elköszönt a feleségétől, aki adminisztrátorként dolgozott egy vállalatnál, melynek nevét Frogcrab képtelen volt megjegyezni.

Maga Frogrcrab az Amerikai Egyesült Államok hadseregének elit gyalogosegységél, az US Rangers-nél szolgált őrnagyi rangfokozatban.

Miután egy gyorsétteremben megreggelizett, elindult a „Body, Flesh and Spirit” áruházba. Nagyjából átnézte a kiállított modelleket, de egyik sem keltette fel különösebben az érdeklődését. Tulajdonképpen nagyon untatta mindenféle vásárlás.

Kinézett magának egy célszerűnek látszó eladót és megszólította:

– Elnézést, uram. Üdvözlöm. Tudna nekem segíteni?

– Jó napot kívánok, uram. Természetesen. A legnagyobb örömmel. – válaszolta készségesen a vöröses hajú, erős testalkatú fiatalember. – Van valamiféle előzetes elképzelése?

– Nem is tudom. – felelte tanácstalanul Frogcrab. – Tudja a feleségem a fiatal Charles de Gaulle-t viseli magán. Ahhoz kéne nekem is valami megfelelő. Illetve, tudja, hozzá illő. Szóval egy nő.

– Értem. Egy pillanat. Hozom a legfrissebb női termékkatalógusunkat. – válaszolta az eladó, majd elsietett.

Frogrcrab szórakozottan körülnézett. A kiállított modelleken lévő címkék alapján észrevette, hogy éppen Judy Garland és Bing Crosby között álldogált.

Az eladó visszatért és átnyújtott egy tabletet Frogrcrab-nek.

– A hajszín és a testméretek alapján le tudja válogatni a termékeket. Próbálja csak ki nyugodtan. Természetesen minden itt szereplő modell limitált kiadású és azonnal az ön rendelkezésére áll. Ha esetleg valamit változtatni kell a testen, azt nagyjából egy hónapon belül szállítja le a gyártó.

– Köszönöm. Henry Kissinger után meglehetősen látványos lesz a változás. – mosolyodott el Frogrcrab.

Először a színésznőket nézte át. Anita Ekberg, Joan Crawford, Grace Kelly, Mary Pickford első ránézésre mindannyian megfelelőnek tűntek a számára. Úgy gondolta a fiatal Margaret Thatcher, vagy Sabine Bergmann-Pohl is jól mutatna az ifjú de Gaulle mellett. Esetleg talán Viktória királynő, vagy talán Joséphine de Beauharnais. Végül a 311-es modellnél maradt.

– A 311-es azt hiszem tökéletesen megfelelő lenne. Nincs túl sok belőle? Nem szívesen futnék össze magammal. – mutatott egy képet Frogrcrab az eladónak.

– A 311-es? Rita Hayworth? Nagyon jó választás. Mint már említettem önnek, ezek itt mind limitált kiadású termékek. Az egész világon mindössze tíz Rita Hayworth modellt használnak egyszerre. Kicsi az esélye, hogy összetalálkoznának egymással.

– Akkor tényleg ez lesz a legjobb. Csinos darab. - válaszolta az eladónak.

– Kétségtelenül. Akkor az önben lévő információkat át is tölthetjük? Van esetleg olyan emléke, amitől meg szeretne szabadulni? – kérdezte az eladó.

– Nem köszönöm, nincs. Kissinger előtt már töröltek mindent, amit akartam, illetve nem akartam... Mindegy. Nem is emlékszem miket. Meg tudnák oldani, hogy az általam beszélt 13 nyelv mellé a svédet is feltöltenék. Szükségem lesz rá mostanában.

– Ennek semmi akadálya uram. Egy pillanat. – felelte VIII. Henrik fiatalkori hasonmása. -- Mutatom is. Itt vannak az anyanyelvi szintű tudások árai, nyelvenként. A svéd nem túlságosan drága és Rita Hayworth hangján biztos nagyon szépen hangzik majd. Természetesen beállítjuk a szexuális orientációját is. Melyiket parancsolja?

– Mindig biszexuálisat használok. Tudja, azt nem kell állandóan állítgatni. Most is ennél maradnék. – felelte Frogrcrab.

– Nagyszerű, uram. Pompás választás. A Henry Kissingere már amúgy is eléggé lestrapált állapotban volt. Biztos pompásan fogja érezni magát Rita Hayworth bőrében. Ha  valamikor esetleg befáradna a feleségével, akkor optimalizálhatjuk az önök között lévő kapcsolatot. Foglalkozást nem akarnak esetleg cserélni egymással?

– Nem, nem, köszönöm. Mindketten nagyon elégedettek vagyunk a hivatásunkkal. A jövő héten természetesen mindenképpen bejövünk. Harmonikus, nyugodt kapcsolatot szeretnénk. Remélem a feleségem nem fogja túlságosan alacsonynak találni Rita Hayworth-ot.

– Ezért teljesen felesleges aggódnia, uram. Ha így lenne, átállítjuk, hogy megfelelőnek találja önt így. Ezzel nem lesz gond. Henry Kissinger-el van esetleg valami terve? Ha itt hagyja nálunk, beszámíthatjuk Rita Hayworth-be. Egy kicsit majd kipofozzuk. Vannak akik kimondottan a régi modelleket keresik.

– Persze. Maradjon csak. Nem sok mindent tudnék vele kezdeni.

Frogrcrab kifizette Rita Hayworth-ot. Az információáttöltés kevesebb mint három órát vett igénybe és hiba nélkül le is zajlott.

Miután végeztek, Cecile Frogcrab sóhajtott egy nagyot. Az eladó elmosolyodott.

– Ha nem sértem meg vele, uram, nagyon esztétikusan emelkedtek meg a keblei. A kolléganő rögtön segít önnek ruhát választani. Remélem örömét leli majd magában. Mármint Rita Hayworth-ként. Köszönjük, hogy nálunk vásárolt.

Frogcrab fürgén felállt. Meglepően könnyűnek és ruganyosnak érezte magát. Könnyed léptekkel követte az eladónőt, aki Elizabeth Taylor 32 éves testét hordta magán.

Karl-Heinz Grasser (FPÖ)

Legalábbis ne túlságosan.

A korrupció természetesen létezik, virul és fejlődik. Korokon, földrészeken átívelő vívmányról van szó, amely nélkül valószínűleg az emberi civilizáció sem alakult volna ki. Mire mennénk ma kerék és megvesztegetés nélkül?

Ügyfélbarát alkalmazása ugyan hivatalból üldözendő és elítélendő cselekedet, de annyira azért nem. Vannak ugyanis olyan tevékenységek, amelyeket kulturált társaságban nem illik véghezvinni, de valahol mégiscsak muszáj megtenni ezeket.

A gyarló anyagcserén kívül, illem és szemérmesség is létezik. Átlagos korrupció esetén is valami ilyesmiről van szó. Illik odafigyelni arra, hogy ne nagyon lehessen hallani vagy érezni az incidenst. Ha mégis megtörténik a baj, a résztvevők úgy tesznek mintha nem is történt volna semmi, legfeljebb diszkréten köhintenek egyet.  Hoppá! Kicsúszott pár ezer forint vagy egy jó nagy, öblös milliócska. Diszkrét bűnök, apró örömök. Ez azonban nem ad okot a féktelen, harsány zenebonára.

Mindenhol, például Ausztriában is rendszeresen művelik a gazdasági csínytevéseket, szégyenkezésre tehát semmi okunk sincs. Karl-Heinz Grasser (FPÖ) – aki 2000 és 2007 volt Ausztria pénzügyminisztere – szám szerint  17 gyanús ügyletet hozott össze, ennek ellenére még mindig szabadlábon van. 2011-ben tíz ingatlanán tartottak házkutatást.  Az ügyészségen több ízben is kihallgatták, ennek következtében hatalmas rutinra tett szert a védekezésben. Kínában egyszerűen leszámoltak volna vele. Grasser jelenleg 47 éves és megállíthatatlanul gazdagszik. Van tehát még mit tanulni másoktól. (Piszkos pénzek)

A korrupciónál a legkínosabb esemény, ami megtörténhet, az in flagranti. Az, amikor pont aktus közben kapják rajta az üzletfeleket. Megfelelő kapcsolatokkal, lojális ügyészséggel és kellő lélekjelenléttel természetesen ki lehet magyarázni a dolgot. Valamit gyorsan ki kell találni. 

- Esküszöm, nem történt közöttünk semmi. Az egész csak egy kínos félreértés. Éppen pénzt segítettem számolgatni, mivel amint azt ön is láthatja, rengeteg van belőle itt. Esetleg segíthetne is nekünk, ha van rá egy kis ideje. Nagyon hálásak lennénk érte. - mondhatja a megvesztegetett fél, és máris fátylat lehet borítani a gazdasági légyottra. 

A szelíd, békés korrupció segíti az ügyeket gördülékenyé, felhasználóbaráttá tenni. A megvesztegetés a bizalom egyfajta intim formája. Csak azt érdemes megkenni, aki tud is érte nyújtani valamit, különben nyugodtan nevezhetnék a pénzmozgást alamizsna-osztogatásnak, jótékonykodásnak.

Ha valami nagyjából úgy készül el, ahogy azt előzőleg kigondolták, a korrupció elérte a célját. A villamos vidáman robog, a díszfák nem száradnak ki a napsütés hatására, az aszfalt nem kezd el ide-oda vándorolni, a vakolat egy enyhe tavaszi fuvallattól nem mállik le, a nagypapa műtét után megéri a következő születésnapját.

Ha azonban a korrupciót, mint jól bejáratott gazdasági tevekénységet, túlságosan szabadjára engedik, akkor megvadul és gyorsan átmegy szabadrablásba. Ebben az állapotban már senki sem foglakozik azzal, hogy mi lesz a végén. Mindenki azt visz el, amihez csak hozzáfér, maga az eredmény pedig siralmas lesz. Mint a 40 millióért készült 40 centiméteres boldogkeresztúri kilátó esetében, amely 2007-ben, még a nemzeti rabság idejében épült. Az illetékesek akkoriban azt nyilatkozták, nem is tervezték nagyobbra. Persze, akkor vajon mi célt szolgált az egész és miért a hencegő kilátó, és nem a közönséges emelvény nevet kapta.

A Várkert-bazár többszöri átadása is azt sejteti, hogy valakik nem teljesítették azt, amit megígértek. Ez nem volt szép dolog a részükről. Végleges műszaki átadás előtt azonban minek mászkálnak ilyen objektumok környékén szabászollóval a kezükben a politikusok? Semmi keresnivalójuk sincs arrafelé. Ők általában a projektek elején szoktak keresni.

A korrupciót nem lehet megszüntetni, de célszerű ésszerű korlátok közé szorítani, különben teljesen kontraproduktívvá válik. Vad harácsolás kezdődik, amiből sok jó nem, csak egyéni gyarapodás származik. Ha nem alakul ki egészséges veszélyérzet az aktuálisan hatalmon lévőkben, maguktól egyszerűen képtelenik leállni. Halálra tömik magukat anyagi javakkal.

Ezt a mentális zavart azonban nem lehet az érintettek saját józan belátására, illetve az emberekbe vetett hitre bízni. Nincsenek korrupció-konzultációs pontok, illetve korrupció-prevenciós intézmények, de még az ebben a betegségben szenvedők gyógyítását szolgáló klinikák sem. Büntetés-végrehajtási intézetek ugyan elegendő számban állnak a szenvedők rendelkezésére, de oda nem hajlandók önként bevonulni az érintettek, ráadásul a családjuk sem támogatja ebben őket.

Magának az államnak kellene segítenie a rászorulókon és valahogy figyelmeztetnie őket a túlzott fogyasztás veszélyeire. Ha azonban maga a rendszer is függővé válik, abból előbb vagy utóbb nagy baj lesz. 

Georg Friedrich Händel nyomozó a Cheyenne-i kapitányság (Cheyenne Police Department) kávéautomatájánál álldogált. Erős nyerésben volt, ennek következtében már a hatodik hosszú kávéját itta. Hirtelen megcsörrent a telefonja. Ez nem tűnt számára túlságosan meglepőnek. Hat hosszú kávé, három cappuccino és öt moccacino elfogyasztása után a dolgok általában meglehetősen felgyorsulnak az ember életében. A hadnagy kissé nehéz szívvel szakította meg nyerő szériáját. Felvette a telefonját, pontosabban babrált valamit annak kijelzőjén. Georg Philipp Telemann rendőr őrmester kereste.

– Mit akar tőlem, Telemann? - kérdezte Händel feszülten. – Történt talán valami említésre méltó esemény? Esetleg szerzett egy szonátát?

– Szonátát? Mármint én? Egyáltalán nem értem önt, uram. Soha nem szoktam szonátákat szerezni. Siessen, kérem a Crown bárba. Mondanám a címet. 222 W Lincolnway. Szörnyű gyilkosság történt. Vagy talán baleset… Bár a körülmények figyelembevételével ez utóbbinak nagyon kicsi az esélye.

– Értem, Telemann őrmester. Ne nyúljanak semmihez, amíg oda nem érek. Rögtön indulok. – válaszolta Georg Friedrich Händel rendőrhadnagy.

Útközben elgondolkodott az őrmester szavain. Vajon mit akarhatott azzal mondani, hogy szörnyű gyilkosság történt.  Létezik talán esztétikusan kivitelezett, kimondottan kellemes látványt nyújtó mészárlás? Mondjuk egy perecízen végrehajtott tüdőlövés?

A brutális mennyiségben elfogyasztott koffein hatására feltűnően gyorsan a helyszínre ért. Amikor kiszállt, azonnal észrevette, hogy egy teljesen ismeretlen kocsival érkezett meg. Fogalma sem volt arról, vajon kié lehetett. 

Belépett a Crown bárba. Georg Philipp Telemann őrmester már nyugtalanul várta. A vendégek rémülten álltak, illetve ültek. Néhányan ájultan hevertek, mások zokogtak, majd elájultak.

– Üdvözlöm, őrmester. Hol található az áldozat? – kérdezte Händel.

– Üdvözlöm, uram! Úgy látom, éppen rajta áll. Ő az itt maga alatt. Nem túlságosan szép látvány. – válaszolta Telemann.

– Értem. Elnézést. Azt hittem, ez valami szőnyeg. – felelte zavartan a nyomozó, miután elhagyta az áldozat felszínét.

A férfi, aki a hasán feküdt, kétségtelenül halott volt. A hátából egy kiváló minőségű Wusthof Classic csontozó kés állt ki.  A halántékán közvetlen közelről leadott lövésből származó golyó ütötte nyom éktelenkedett. Az áldozatot ezenkívül a saját nyakkendőjével is megfojtották. A szájába, különös módon, egy cukortartót gyömöszöltek. Händel a szomszédos asztalon egy hasonlót pillantott meg. Úgy vélte, ekkora cukortartót senki sem próbál önszántából lenyelni.

– A törvényszéki orvosnak lesz miből válogatnia, Telemann. Tudunk már róla valamit? – kérdezte a hadnagy.

– Nem túl sokat. Még nem nyúltunk semmihez, uram. Csupán a helyszínt biztosítottuk.

– Helyes. A helyszínelők megérkeztek? - kérdezte Händel, miközben a koffein hatása miatt néha nyugtalanul bele-bele rúgott a hullába.

A helyszínelők vezetője közelebb jött és megszólította Händelt.

– Jó napot, hadnagy úr. A nevem dr. Antonio Lucio Vivaldi. Akkor most mi most neki is látnánk. Mr. Albinoni, megkérhetném önt, hogy óvatosan fordítsa meg az előttünk elhelyezkedő halott úriembert. Nézzük csak meg gyorsan, vajon mit is találhatunk elöl.

Tomaso Albinoni óvatosan kihúzta a kiváló minőségű Wusthof Classic csontozó kést, majd megfordította az áldozatot. Csodálkozva vették észre, hogy a halottat ötször mellbelőtték.

– Úgy látom már nem sok vér maradt benne. – állapította meg dr. Vivaldi.

– Ön szerint, mi lehetett a halál oka, Vivaldi? – kérdezte Händel felügyelő.

– Így első ránézésre, számos. Pontosan nem is tudom. A boncolás után majd kiválasztok valamit. – felelte a doktor.

– A bőség zavara. – jegyezte meg a felügyelő, majd megfordult.

– Hölgyeim és uraim. Most felvesszük a vallomásaikat. Ki látott valamit? Kérem, emelje fel a kezét, aki tud valami hasznos felvilágosítást adni a számunkra. – szólt a felügyelő a bárban tartózkodókhoz. Mindenki zavartan álldogált, illetve üldögélt, de senki sem mozdult. Néhányan azonban elájultak.

– Azt akarják mondani, nem vettek észre semmi különöset? Itt nem pár perces munkáról lehetett szó, és úgy látom heves dulakodás is volt közben. Csak odapislantott valaki maguk közül néha-néha. Még lövöldözés is volt. Tudják. Olyan hangos valami. - emelte fel a hangját idegesen Händel, miközben egy hatalmasat rúgott az áldozatba.

Sokan erre összerezzentek, egyesek pedig szokás szerint elájultak. Egy középkorú, feltűnően véres ruházatú férfi bátortalanul feltette a kezét, majd közelebb jött.

– A rengeteg vérből ítélve, amitől ön látványosan tocsog, elég közel tartózkodhatott az eseményekhez. – jegyezte meg Händel. - Szabadna megtudnom nevét? Tudja, ez amolyan rutin kérdés nálunk.

– Természetesen. – válaszolta készségesen a férfi. – A nevem Henry Purcell. Itt a jogosítványom. Purcell. Két ll-el.

– Köszönöm, Mr. Purcell. Ön tehát a közvetlen közelben tartózkodott. Le tudná nekem írni az elkövető kinézetét? Volt esetleg valami különleges ismertetőjegye?

– Természetesen, felügyelő úr. Nézzen csak rám. – felelte bátortalanul Purcell.

– Úgy érti, hasonlóan nézett ki, mint ön? – kérdezte csodálkozva Händel felügyelő.

– Nem, nem, dehogy, uram. Úgy értem, én magam öltem meg az illetőt. Borzalmas dolog. Higgye el, kérem, ez egyáltalán nem jellemző rám. Csak így lemészárolni valakit… Teljesen meg is vagyok rémülve a látványtól. Hogy lehet valakivel ilyen kegyetlenül elbánni? Érthetetlen mire vetemedhet egy ember.

– Ezek szerint ön a tettes? – kérdezte meghökkenten a felügyelő. – És akkor ki az áldozat?

– Ezt szerencsére tudom. Szörnyű tettem után ugyanis megnéztem a szerencsétlen férfi tárcáját. – felelte szomorúan Purcell. – Claudio Monteverdinek hívták. Nagyon derék ember lehetett. Könyvelőként dolgozott a Pronghorn Development Ltd.-nél. Igazán tragikus, ami vele történt. Nézze csak azt a hatalmas cukortartót a szájában! Mondja meg őszintén, kérem! Hogyan lehettem képes ilyen kegyetlenségre. A tárcáját természetesen gondosan visszaraktam a belső zsebébe. Még egy pillanat, felügyelő. Itt van az a pisztoly, amivel többször is rálőttem. Csak óvatosan. Rajta vannak az ujjlenyomataim. Ezeknek később biztosan hasznát veszik.

– Köszönöm, Mr. Purcell. Valóban így van. – válaszolta elbizonytalanodva a nyomozó. – Azt tudja ugye, hogy ezt felhasználhatjuk ön ellen. És mondja csak. Miért ölte meg Mr. Monteverdit? Talán ki akarta rabolni?

- Nem, dehogy. Dulakodás közben, amikor a nyakkendőjével hevesen fojtogatni kezdtem, valahogy leszakadt az aranylánca. Ezt odatettem az asztalra. A gyűrűjét, ami közben elgurult, megkerestem és visszahúztam az ujjára. Semmit sem vettem el tőle. A kávéját ugyan megmérgeztem, de természetesen azt ki fogom fizetni helyette. Úgy érzem ez a legkevesebb, amit megtehetek a szerencsétlenért.

– Akkor talán féltékenyégből tette? – kérdezte Händel bizonytalanul. Úgy érezte valahonnan sürgősen kávét kellene szereznie. Ezúttal a lábával Monteverdi fejét bökdöste. Ez valamelyest megnyugtatta.

– Először én is valami ilyesmire gondoltam, felügyelő úr. Fel is hívtam a feleségemet, de azt válaszolta, ő nem ismer semmiféle Claudio Monteverdit. Az általam meggyilkolt urat ráadásul hónapok óta követtem, persze fogalmam sem volt, hogy miért. Ez idő alatt azonban egyetln egyszer sem találkozott a feleségemmel. Monteverdi úr nevét én is csak most hallottam először. Tényleg semmi okom nem volt arra, hogy ilyen brutális módon lemészároljam.

– Ezek szerint ön nem tudja, hogy miért gyilkolta meg? Esetleg örömét leli az öldöklésben? Ön talán sorozatgyilkos? – kérdezte a felügyelő.

– Dehogy! Semmiféle örömet nem éreztem, sőt nagyon is bánt a dolog. Hónapok óta követtem szegény áldozat minden lépését, erre most hirtelen fogtam magam, meggyilkoltam, ráadásul még egy olcsó cukortartót is belegyömöszöltem a szájába. Ez borzasztóan kegyetlen tett volt a részemről. Higgye el, Mr. Händel, engem is rendkívül megviseltek a történtek. - felelte zokogva Henry Purcell.

– Kérem, uram, nyugodjon meg. Sajnos fogalmam sincs mi a teendő ilyen esetben. Tényleg semmi sem jut az eszébe, ami esetleg segíthetne? Talán összeszólalkoztak valamin, és önnek emiatt a fejébe szállt a vér.

– Nem. Nem. Dehogy. – válaszolta a teljesen tanácstalan gyilkos. – Soha, egyetlen szót sem váltottunk egymással. Most pedig már sajnos nem is fogunk. Kérem, felügyelő. Segítsenek rajtam. Én vagyok a gyilkos, ő itt az áldozat. Az elkövető fegyverei is önöknél vannak. A kezem bűzlik a lőportól. Rengeteg tanú van a bűnösségemre, amit őszintén be is ismertem. Önöknek csupán azt az egyszerű dolgot kell kideríteniük, hogy miért tettem ezt. Jogom van tudni azt, vajon mi állhat az általam elkövetett borzalmas gyilkosság mögött. Végtére mégiscsak engem fognak elítélni érte. De mondja meg, kérem, az Isten szerelmére! Miért? 

– Fogalmam sincs, uram. – válaszolta Händel a teljesen felzaklatott Purcell-nek .– De ne aggódjon. Mindent tőlünk telhetőt meg fogunk tenni az ügy kiderítése érekében. Nem lehetséges az, hogy valaki esteleg bérgyilkossággal bízta meg önt, csak közben ez valahogy kiment a fejéből?

– Nem. Sajnos nem. Szegény Monteverdi úrnak – Isten nyugosztalja – nem ismerem sem az örököseit sem az ellenségeit. Nem fogyasztok tudatmódosító szereket, nincsenek pszichés problémáim. Gyűlölöm az erőszak minden formáját. Az általam most elkövetettét különösen. Tényleg nem tudok többet segíteni önöknek. Mindenképpen próbálják meg azonban kideríteni szörnyű tettem okát.

Georg Friedrich Händel tizenkét éven át próbált rájönni arra, hogy vajon mi állhatott Claudio Monteverdi meggyilkolása hátterében, de az ügyben semmilyen eredményt nem ért el. Keserű kudarca után a nyugdíjazását kérte. Jelenleg egy közelebbről meg nem nevezett rehabilitációs intézetben él. 

Henry Purcell-t ténylegesen letöltendő életfogytiglanra ítélték, teljesen ismeretlen okból, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés vétsége miatt.  

Peter Pollák korábbi romaügyi kormánybiztos, az OĽaNO képviselője szerint Kotleba pártjának tevékenysége egyre inkább emlékeztet Adolf Hitler SS-egységeire. „A történelem, sajnos úgy tűnik, megismétlődik. Valaha is így kezdődött minden, az első lépés a járőrözés volt, az utolsó a népirtás. Marian Kotleba felnéz Hitlerre, büszkén viseli a Hlinka-gárda egyenruháját, tagadja a népirtást, s bemocskolja azoknak az embereknek az emlékét, akik a szlovák nemzeti felkelésben harcoltak. Ez az ember nem változott meg, tervét csak óvatosan és halkan próbálja megvalósítani. Mindannyiunk számára egyre nagyobb veszélyt jelent” (Hitlerre emlékeztet)

***

Az 1977-ben, Besztercebányán született, informatikatanári végzettséggel rendelkező Marián Kotleba politikai tevékenységét felelőtlenség lenne félvállról venni. A Mi Szlovákiánk Néppárt (Ľudová strana Naše Slovensko, NSĽS) vezéreként ugyanis Európa legkarakteresebb fasiszta pártját sikerült bejuttatnia a Szlovák Parlamentbe. Kotlebát, illetve az általa képviselt fasizmust többször próbálták már törvényes módszerekkel megállítani Szlovákiában, nem sok eredménnyel.

Politikai karrierjét az 1995-ben alapított Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) polgári társulásban sikerült megalapoznia. Az egyesület elsősorban magyar-, zsidó-, cigány-ellenes demonstrációkat szervezett. Céljuk egy tiszta szlovák nemzetállam megteremtése volt, melyből valamilyen módon el kell távolítani a „magyar sovinisztákat”, a „cigány parazitákat” és természetesen a „cionista lobbit”.

A szlovák testvérek a cigányok, illetve a magyarok lakta településeken vonultak fel  a fasiszta Hlinka-gárda egyenruhájában, úgymond rendcsinálás és elrettentés céljából.

Kotlebát 2003-ban választották meg a Szlovák Testvériség vezetőjévé. Tekintélyét elsősorban a cigányok lakta falvakban kiprovokált verekedésekben való aktív részvételével vívta ki. A neonáci szervezetet öt éven át irányította. 2008. november 12-én a szlovák belügyminisztérium feloszlatta a Szlovák Testvériséget, mivel a csoportosulás tevékenységével gyűlölködést és feszültséget okozott nemzetiségi, faji, vallási és politikai szemszögből, ami ellentétben állt az ország alkotmányával.

A szlovák Legfelsőbb Bíróság 2009-ben ezt a döntést érvénytelenítette, így a szervezet a polgári társulások nyilvántartásában a mai napig szerepel és aktívan tevékenykedik.

Marián Kotlebát 2009-ben kis híján börtönbüntetésre ítélték, mivel a Hlinka-gárdisták „Na stráž!“ (Őrségre!) köszöntésével üdvözölte a szlovák állam 70. évfordulójára összegyűlt nacionalista tömeget. A büntetőeljárást később leállították, mivel az ügyészség arra a következtetésre jutott, hogy ez nem számít szélsőséges eszmék népszerűsítésének és így a köszöntés szabadon használható.

A Szlovák Testvériség a 2006-os szlovákiai választások előtt párttá alakult, de a Legfelsőbb Bíróság 2006. március 1-én feloszlatta, mivel náci önkényuralmi jelképeket használtak, a programjukban pedig alkotmányellenes elemek szerepeltek. A parlamentarizmus helyett valamiféle zavaros, keresztény és szociális alapokra épülő rendi államot szerettek volna létrehozni. A Hlinka-gárda egyenruhájában való masírozgatást mindezek ellenére polgári társulásként bátran folytatták továbbra is.

Kotleba, a növekvő a népszerűségét kihasználva üzleti tevékenységbe kezdett. Neonáci ruházati cikkeket kezdett el árulni Besztercebányán. Divatüzletének a kifejező KKK-Anglická Móda nevet adta, melyben a KKK a fajgyűlölő Ku-Klux-Klanra utalt.

A szélsőséges politikus, hogy ne kelljen aláírásokat gyűjtenie, 2010-ben megszerezte a Borbarátok pártját (Strana priateľov vína), majd ezt átalakítva, Mi Szlovákián Néppárt néven indultak az országgyűlési választásokon. A nácibarát Jozef Tisót és a Hlinka-gárdát példaképüknek tekintő párt ideológiája az antikommunizmus, nacionalizmus, cigány-, iszlám-, magyar-ellenesség, xenofóbia, tekintélyelvűség és euroszkepticizmus. Ellenzik a bevándorlást és rendszeresen fellépnek az emberijogi megmozdulások ellen.

Erőszakos provokációaiknak az volt a célja, hogy folyamatosan a címlapokon szerepeljenek és a párt országos hírnévre tegyen szert. Ennek során 2009-ben és 2012-ben Kotleba szép sikereket ért el, mivel kétszer őrizetbe is vették, majd rövidesen elengedték. Kotleba a PR-akciók mellett  ügyesen használta a közösségi oldalak és blogok adta lehetőségeket is. Népszerűsége elsősorban a fiatalok között nőtt meg.

Mindezek ellenére sem a 2010-es szlovákiai parlamenti választásokon, sem a 2012-es előrehozott választásokon nem jutottak mandátumhoz.

A mozgalmat eleinte tradicionális magyar-ellenesség is jellemezte. 2005-ben Rozsnyón Kotlebáék azt követelték, hogy távolítsák el Kossuth Lajos szobrát, különben ők döntik le. 2010 körül a nézetük kissé módosult és a szlovák-magyar testvériség nevében a közös ellenséget a cigányságban, a globalizációban, és a cionizmusban találták meg. Ugyanezen év októberében már a Magyar Nemzeti Arcvonallal tartottak rendezvényt Komáromban.

A Mi Szlovákiánk Néppárt így részben már számíthatott a Szlovákiában élő magyarok szavazataira is, ami jelentősen megnövelte Kotleba esélyeit. A pártelnök az eszköztárából azóta mellőzi a magyarellenes retorikát. Ennek a taktikának meg is lett az eredménye

Marian Kotlebát 2013 novemberében,  a második fordulóban, Besztercebánya kerület megyefőnökévé választották. 24,61 %-os részvételi arány mellett, 55,53 % százalékkal nyert a biztos befutónak tartott kormánypárti jelölt, Vladimír Maňka (Smer) ellen. Ez Kotlebán kívül mindenkit meglepett. A politikai elemzők szerint Kotleba megválasztása elsősorban Robert Ficónak köszönhető, aki egyéb hibák mellett, meg sem próbálta a szlovákiai cigányság problémáit kezelni. Ez a szélsőségesek megerősödéséhez vezetett.

Kotleba sikeréhez hozzájárult az a szerencsétlen esemény is, melynek során 2012-ben két cigány származású gyerek, cigarettázás közben felgyújtotta Krasznahorka várát. Kotlebáék ezt azonnal „etnikai bűnözésnek” nyilvánították. A település ezután az NSĽS főhadiszállásává vált, a pártvezető pedig meghirdette a „Kitakarítani és használni” mozgalmat. A gyakorlatban ezzel a Krasznahorkán lévő cigánytelep ledózerolását szerette volna elérni. Ez a terve azonban nem valósult meg.

Megyefőnökként számos botrányba keveredett. Feketén alkalmazott embereket, rokonait pozícióba helyezte, blokkolta a megye uniós támogatását. Az amúgy is szegény Besztercebánya megye így akár kétszázmillió eurótól eshet el. Mentalitására jellemző, hogy egy neki nem tetsző színházi előadást egyszerűen félbeszakíttatott.

Az NSĽS elnöke 2015-től a romák és melegek elleni uszítás mellett legfőképpen a bevándorlás elleni retorikát, az „Európa Iszlamizációja” elleni küzdelmet helyezte előtérbe. Kiváló kapcsolatokat ápol a magyarországi szélsőjobboldali szervezetekkel, például a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal.  2015 szeptemberében Bősön együtt tüntettek a magyar testvérekkel. (Kotlebáék Bősön tüntetnek)

A siker nem is maradt el. A 2016-os választásokon a párt már 8,1 százalékot és 14 mandátumot szerzett.

2016 júliusában a lengyel titkosszolgálat olyan információkat adott át a Szlovák Információs Szolgálatnak (SIS), melyek szerint az ĽSNS orosz pénzügyi támogatásokat kapott.

Azzal, hogy az ĽSNS bejutott a szlovákiai parlamentbe közel 6,8 millió euróhoz jutottak, ami már lehetővé teszi a párt jelentős növekedését. A neonácik tehát komoly veszélyt jelentenek a szlovák demokráciára, bár Robert Fico számára szélsőséges viselkedésük bizonyos szempontból hasznos, mivel elterelik a figyelmet a Smer korrupciós ügyeiről. Az NSĽS elnökét azonban ő sem képes kézben tartani, legfeljebb ijesztgetheti vele a kritikusait. (A magyarországival szemben a szlovák jobboldal jelenleg nagyon széttöredezett.)

A Kotleba népszavazást szeretett volna kezdeményezni Szlovákia NATO-ból és Európai Unióból való kilépésről, valamint a fegyvertartás liberalizációjáról. Ezekhez azonban még nincs meg a hatalma.

A párt szimpatizánsai uniós zászlókat égetnek, a Harmadik Birodalmat és Hitlert éltetik, rasszista támadásokban vesznek részt. Háromfős „polgárőr” alakulatai a Szlovák Vasúttársaság (ZSSK) vonalain járőröznek, amit a ZSSK új utazási rend kiadásával próbál megakadályozni.

Legfőbb ellenségüknek a Szlovákiában élő cigányságot tekintik. „A gázba velük!” (Do plynu s nimi!) jelent meg egy, a párthoz köthető  álló bejegyzésben. A cigányságnak jelenleg nincs képviselete a szlovák törvényhozásban, ami még kiszolgáltatottabbá teszi a helyzetüket.

Marián Kotleba elszánt menetelése egyre nagyobb veszélyt jelent mindenki számára.

Az Institut de France, pontosabban a hozzá tartozó Társadalomtudományi Akadémia (Académie des Sciences Morales et Politiques) eleinte kétkedéssel fogadta azt a hírt, miszerint 2010-ben megtalálták Bonaparte Napóleon sírját. Ez természetesen teljesen érthető volt a részükről, mivel eddig úgy tudták, az említett illető Párizsban, az Invalidusok templomában nyugszik.

A touloni levéltárban azonban találtak egy teljesen hitelesnek tűnő okiratot, melyben az szerepelt, hogy Bonaparte Napóleon tüzérségi tiszt szerencsétlen módon leesett a lováról, melynek következtében két napig tartó szenvedés után, 1793. december 3-án elhunyt.  A sírját meg is találták a Pompes Funébres Varoises-i temetőben. Mindössze 24 éves volt. 

A történteknek azonban ellentmond az a tény, hogy Bonaparte – tragikus halála ellenére – december 19-én visszafoglalta a várost lázadóktól, sőt a roham során meg is sebesült. Érdemei elismeréséül ezután kinevezték dandártábornokká, de az ezt megelőzően lezajlott temetése miatt kérdésessé vált az, hogy valójában kit.

Az Akadémia a szokatlan probléma sürgős tisztázása érdekében DNS vizsgálatot rendelt el a maradványok alapján. Az eredmények teljesen megdöbbentették a tudományos világot. Az adatok összehasonlításából világosan kiderült, hogy mindkét minta magától Bonaparte Napóleontól származott, aki ezek szerint két különböző helyen, más-más időpontban, illetve rangban veszítette el életét. Ez alapvetően megváltoztatta a XVIII. és XIX, századi történelem kutatásainak eredményeit, valamint a francia császárral kapcsolatos, jól jövedelmező emléktárgyak árusítását.

Simon Renucci, a korzikai Ajaccio városának akkori polgármester bejelentette, hogy Bonaparte Napóleon az ő temetőjükben is nyugszik, de ezt eddig senki sem volt hajlandó elhinni nekik. A kétségbeesetten elvégzett DNS-vizsgálat teljesen elkeserítette az Akadémiát, mivel rövid időn belül egy harmadik autentikus Napóleon sírhelyet találtak, ráadásul annak szülővárosában. Azt is kiderítették, hogy a Korzikára visszatelepült Bonaparte 75 éves korában, szívelégtelenség következtében hunyt el.

Az Akadémia kénytelen volt egy bizottságot felállítani annak érdekében, hogy kiderítsék azt, Bonaparte nagyjából hányszor és hol halhatott meg. A kutatás során rájöttek arra, hogy egy Milánóban is nyugszik közülük, aki szintén tragikusan fiatalon, 25 éves korában halt meg. Ezek szerint mindössze 4 évvel élte túl Toulon bevételét. Halálának okát nem sikerült kideríteniük.

A bizottság elnöke, Michel Pébereau az újságíróknak kijelentette, tulajdonképpen jelenleg ez utóbbi a legkisebb problémájuk. Ők legfőképpen nem azt szeretnék megtudni, hogy miként haltak meg a Napóleonok, hanem azt, hogy miért többször.

- Fogalmunk sincs arról, mennyi lehet még belőlük.  És vajon mi lehet a helyzet Charles de Gaulle tábornokkal? Eddig úgy tudtuk, ő csak 1970. november 9.-én halt meg... De inkább ne is mondjanak semmit.- említette meg szomorúan a sajtótájékoztatóján.

2011 és 2012 folyamán Ulmnál, Austerlitznél és Jénánál is megtalálták Napóleon földi maradványait. Austerlitznél ráadásul egymás közelében kettőt. 

A Társadalomtudományi Akadémia felvette a kapcsolatot az Orosz Tudományos Akadémiával, hogy legyenek segítségükre annak a kiderítésében, hogy az 1812-es oroszországi hadjárat során nagyjából hány Bonaparte Napóleon veszítette életét. Mivel ez hatalmas terület átvizsgálását tette szükségessé, tizenöt holttest azonosítása után a franciák nem látták értelmét a további kutatásoknak. Az orosz történészek megígérték, ha a későbbiekben bárhol rábukkannak Bonaparte maradványaira, azonnal felveszik a kapcsolatot a franciákkal. Azt is javasolták, hogy a francia történészeknek érdemes lenne Krasznojarszk környékén vizsgálódniuk, mivel arrafelé nagyon gyakori a Napóleon családnév.

Az 1813. október 16 és 19 között Lipcsénél lezajlott népek csatájában Napóleon 195.000 ezer fős hadseregéből nagyjából 40.000 ember esett el. A 2013-as kutatások alapján közülük legalább négy maga a császár volt.

Az még nem teljesen világos, hogy 1815-ben hány Bonaparte szökött meg Elba szigetéről, de a waterlooi csatatér környékén eddig már négy holttestét azonosították.

Bonaparte Napóleon többszöri elhunyta teljesen komolytalanná és nevetségessé tette volna a francia történelemtudományt, ezért az Académie des Sciences Morales et Politiques az Académie des Sciences fordult, hogy próbálják meg kideríteni, vajon milyen rejtélyes betegség okozhatta Napóleon gyakori elhalálozását.

A tünetek alapján a pszichiáterek végül arra a megállapításra jutottak, hogy Bonaparte Napóleon egy igen ritka disszociatív személyiségzavarban szenvedett. Alapesetben ez a betegség azzal jár, hogy a betegek tudata, saját emlékezettel és viselkedési móddal elkülönül egymástól. A páciensek emiatt több, teljesen eltérő személyiséggel rendelkeznek. A multiplex személyiségzavart gyakran összekeverik a skizofréniával, vagy a tudathasadás formáival.

Napóleonnál ez a betegség azonban annyira súlyossá vált, hogy stressz hatására, bár meglepő módon teljesen azonos tudattal, de szomatikusan különült el saját magától. Nagyon leegyszerűsítve a kórképet, Bonaparte Napóleon erős izgalom vagy váratlan öröm hatására egyszerűen kettéosztódott.

Hadvezérként természetesen nem tudta elkerülni a feszült helyzeteket, ezért a rohamok valószínűleg nagy gyakorisággal törhettek rá. A váratlanul jelentkező duplikáció minden bizonnyal magukat az így keletkezett pácienseket is zavarhatta, és emiatt szégyellték magukat mások előtt. Emiatt minél előbb megpróbáltak fizikailag eltávolodni egymástól. Ez lehet a magyarázat arra, hogy soha nem látták Napóleont több példányban.

Ha valaki mégis tanúja volt egy ilyen hirtelen szomatikus kettéválásának, nem valószínű, hogy elhitte azt, amit látott. Napóleon így az összes haláláig képes volt eltitkolni súlyos betegségét.  

Az azonban végre kiderült, hogy mi célból vitt magával Napóleon mindenhová irdatlan mennyiségű ruházatot.

Robert Kaliňák

A történet szereplői létező személyek, de bármilyen hasonlóság a magyar politikai élethez csupán a véletlen műve.

***

A korrupció olyan szenvedélybetegség, amelynek a hatalomban lévő politikusok nagyon nehezen tudnak ellenállni. Aki még nem próbálta, az nem is tudja milyen nehéz egyáltalán elismerni önmaguknak azt, hogy egy adott esetben pont erről van szó. Ami jár, az ugyanis jár. Ha valaki, vagy valami nem képes kellőképpen tudatosítani a betegekben azt, hogy normális esetben emellett még büntetőeljárási is jár mindehhez, akkor az érintettek gyorsan túllépnek az erkölcsi dilemmákon. A folyamat ezután már öngerjesztővé válik. 

Így fordulhatott elő az az a furcsa konstelláció, hogy a szlovák miniszterelnök egy olyan házban lakik, melyet Ladislav Bašternák adócsalásból szerzett pénzből építtetett fel. Egy tisztességes miniszterelnöknek ilyen esetben azonnal szedelőzködni kezdene onnan és más, kevésbé kompromittáló hajlék után nézne. Nem ez történt. 

Nevezett Bašternák azt is kijelentette, hogy ő bizony soha egyetlen politikussal sem állt kapcsolatban, és nem is találkozott velük. Még azt is hozzátette, kimondottan szegényes életet él. Ez utóbbi rendkívül nagy visszafogottságról és szerénységről tanúskodik a részéről. 

A dolgok néha azonban egészen váratlanul fordulatot vesznek. A média nyomására Bašternák egyszer már megszüntetett adócsalási ügyét kényszerűségből ismét elővettek, de a vizsgálatot egy idő után ismét beszüntették.  Ladislav Bašternáknak katasztrofális mértékben rossz lehet az arcmemóriája és nem igazán képes eligazodni a szlovák politikai élet útvesztőjében. Az általa épített lakóházakban lakik többek között Martin Glváč  a parlament alelnöke, ott van még a főügyész fia és számos híres politikus. Rendkívül hasznos kapcsolatai vannak, amiről azonban ezek szerint nem is sejt semmit. 

Az ügyet még szövevényesebbé teszi az a tény, hogy a puritán életvitelű Bašternák a B. A. Haus nevű cég részvényeinek 17 %-át átruházta Robert Kaliňákra, akit állítása szerint nem is ismer. Ez így egy rendkívül kockázatos üzleti tranzakciónak tűnik. Kaliňák eleinte nem nagyon foglakozott az üggyel és csak azután kezdett el magyarázkodni, miután a Tatra banktól kiszivárogtak az adatok. Ekkor azonban már  valami céges osztalékról beszélt. Magát a gaz szivárogtatót, egy Filip Rybanič nevű alakot el is kapták. 

Vasiľ Špirko ügyész azonban túlságosan komolyan vette a hivatását, és nekilátott feltárni a belügyminiszter kétes ügyleteit, sőt nyilvánosságra is kívánta azokat hozni. Ez nem volt jó ötlet.  Špirko gazdasági bűncselekményekkel foglalkozik, ráadásul rendkívül eredményesen.  Ľuboš Varga vállalkozó jogtalan adóvisszatérítéseivel kapcsolatosan olyan információk birtokába jutott, amelyek állami költségvetésből, illetve európai uniós pénzekből finanszírozott gyanús megrendelésekre utaltak a szlovák belügyminisztérium környékén. Ennek következtében a NAKA (Nemzeti Bűnüldözési Ügynökség) hatalommal való visszaéléssel gyanúsította meg az elszánt Špirkót.  

A rendőrség arra hivatkozott, hogy ezzel a Speciális Ügyészség ügyésze „veszélybe sodorja az ügyészi funkció komolyságát, a közvélemény nyomásától függő pártatlanságát, és politikai pártokkal, mozgalmakkal hozzák összefüggésbe.” Ez mindenesetre igazán frappáns érvelés.

A szlovák ellenzék folyamatosan Kaliňák eltávolítását követeli, de a kormánykoalíció még azt is megakadályozta, hogy a parlamentben egyáltalán megvitassák ezt a témát. A szlovák belügyminiszter kétes ügyletei ennek ellenére nagy terhet jelentenek a Smer-nek. A párt ráadásul egyre inkább jobbra tolódik, és bizonyos tekintetben kezd a néhai Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomra (DSZM) hasonlítani, melynek elnöke Vladimír Mečiar volt. Boris Zala, a Smer-SD európai parlamenti képviselője szerint emiatt a párt sok választót veszíthet el. Zala véleménye szerint Kaliňát nem leváltani kellene, hanem az lenne a legjobb, ha önként távozna. 

Bugár Béla, a Most-Híd elnöke, úgy nyilatkozott, hogy a kormánykoalíció nem támogatja a  belügyminiszter, Robert Kaliňák  ellen beadott bizalmatlansági indítványt. Ez azért érdekes, mivel Bugár régebben többször kritizálta a belügyminisztert. Akkor is, amikor Robert Kaliňák Malina Hedviget hazugnak nevezte és hamis vallomástétellel vádolta meg. A Bašternák-ügyben azonban a semmitevést találta a leginkább hasznosnak.   

2016 júniusában Andrej Kiska köztársasági elnök évértékelő beszédében utalt  a Kaliňa-Bašternák ügyre. Szerinte a belügyminiszternek vállalnia kellene a felelősséget, mivel emiatt már az állampolgári bizalom kerül veszélybe. 

„Önök szerint hány állampolgár hiszi el, hogy a bűnüldöző szervekre és az adóhatóságra nem nehezedik politikai és egyéb nyomás, hogy teljesen függetlenek és számíthatunk a munkájukra?” -- tette fel az érdekes kérdést a köztársasági elnök. Mármint a szlovák.

Egy korrupciós ügyet a legjobb azonnal lezárni, amire a legjobb módszer a belekeveredett egyén önkéntes lemondása. Ez persze azzal a kellemetlenséggel járhat, hogy ezután a hatóságok nagyobb eséllyel deríthetik ki az igazságot. 

„Így szokás ez azokban az országokban, ahol normálisan működik az igazságszolgáltatás, és van tisztességes politikai kultúra. Szlovákiában ez nincs így.” - mondta a köztársasági elnök. Mármint a szlovák. 

A címzettet, magát a belügyminisztert ez a kijelentés nem rendítette meg túlságosan. Bátran elmondta, hogy az összes parlamenti párt közül épp a Smer foglalkozik a legérzékenyebben a politikai felelősségvállalás kérdésével, de az őt érintő Bašternák-ügyben politikai felelősséget nem lát. Ez egy igazán praktikus álláspont a részéről.   

A szegény Bašternákon kívül Kaliňáknak sokkal jelentősebb üzleti kapcsolatai is vannak. Jozef Brhel cégében a Corinexben régebben jogászként tevékenykedett. Miután Kaliňák politikus lett és a Smer először hatalomra került, Brehl cégei 85 millió euró értékben jutottak állami megrendelésekhez. Fico második kormánya még bőkezűbben bánt a patrónussal, Kaliňák ennek következtében mérhetetlenül meggazdagodott. Tipikus kelet-európai karrier. 

Robert Fico miniszterelnök a Kaliňák üggyel egyáltalán nem foglalkozik. Még csak fontolóra sem hajlandó venni, hogy menesztené a belügyminiszterét. Sokkal jobban bosszantják a szlovák követségeken kihelyezett szivárványos zászlók polgári erkölcsöt romboló hatásai.

Guillaume Apollinaire 1916-ban

Guillaume Apollinaire-t 1904 őszén ismertem meg Párizsban. Éppen a Luxemburg-kertben nézegette a vízben sodródó faleveleket, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Meg is kérdeztem tőle:

– Monsieur, bocsásson meg kérem. Ha jól látom ön éppen a faleveleket szemléli. Ezt magam is remek szórakozásnak tartom. Nem zavarná ha csatlakoznék önhöz? – szólítottam meg. Akkor persze még fogalmam sem volt arról, hogy ki is lehet ő.

– Nem. Természetesen nem, barátom. Talán a Monsieur helyett szólíts inkább Guillaume-nak, illetve Apollinaire-nek, de választhatsz valami egészen más nevet is – felelte, miközben egy korai juhar (dánul Spids-Løn) levele pörögve aláhullott, majd lágyan siklani kezdett a víz felszínén.

– Pompás hullás volt. Magam is kedvelem ezt a látványt. Izgalmasan fodrozódik tőle a víz. – mondtam.

– Valóban. Jóval felemelőbb látványt nyújt, mint a kislevelű hárs levele, melyet a németek Winterlindének, illetve Steinlindének hívnak – válaszolta. – Látom fogékony vagy a természet szépsége iránt. Én Guillaume Apollinaire néven néha verseket is szoktam írni. Például az őszről. Téged, hogy hívhatlak, barátom? – kérdezte kissé mélabúsan.

Meglepett, hogy egyből ilyen közvetlenül viselkedett velem, de abban az időben Párizsban nyüzsögtek a különc művészek. Arra gondoltam, hogy költőként ő is egy lehet közülük.

– Nem igazán használom a sajátomat, mivel nem nagyon tetszik – válaszoltam a kérdésére.

– A hivatalokban persze muszáj valamit mondanom. Arra van is egy. De ha már költő vagy, igazán kitalálhatnál nekem egy másikat – kértem meg Apollinaire-t.

Ő erre levette a szemét ez egyik levélről. Természetesen nem konkrétan, hanem csak átvitt értelemben. Hosszasan rám nézett, majd megszólalt:

– A neveim között van egy Vladimir is. Ha ez tetszik neked, akkor nyugodtan használhatod. Neked adom.

– Köszönöm, Guillaume. Akkor legyek Vladimir. Ez jóval szebben hangzik, mint az enyém – feleltem.

– Nem tesz semmit. Az Albertet is elajándékoztam. Mond csak, Vladimir. Te szoktál vakondokat nézegetni? – kérdezte váratlanul. Franciául ezt az állatkát la Taupe-nak nevezik, de maga a szó így is ugyanazt jelenti. Vakondot. Pont mint svédül a mullvad.

– Meglehetősen gyakran – válaszoltam örömmel. – A németek egyébként úgy nevezik, hogy der Maulwurf, de legtöbbször ők is erre az élőlényre gondolnak, ha meghallják ezt a szót.

A vakondnézegetés nagyon hasonlít az édesvízi horgászatra, de nem jár annyi macerával. Mindössze keresni kell hozzá egy nagyobb, jól belátható, füves térséget, ahol gyakoriak a vakondtúrások. Le kell ülni egy kellemesnek tűnő helyre és meg kell várni amíg a vakond – melyet a spanyolok egészen elképesztő módon el topo-nak neveztek el – a földfelszín irányába kezd ásni, s ezen a kürtőn át, úgymond fejének erős lökéseivel kinyomja a földet. Ezt nevezik kapásnak.

– Remek! – válaszolta erre névadó barátom. – Akkor holnap délelőtt 9 óra körül találkozhatnánk a Buttes-Chaumont parkban, a kis vízesésénél. Onnan nem messze ismerek egy helyet, ahol remek a kapás. A vakondokat az olaszok egyébként la talpának hívják, de ez soha ne tévesszen meg, Vladimir barátom. Ugyanazt jelenti, mint angolul a Mole.

Másnap Buttes-Chaumont egyik füves részén kiültünk Apollinaire-el a vakondokra várva. A vakondnézegetésben az a legjobb, hogy nem túlságosan izgalmas tevékenység, de mégsem lehet közönséges semmitevésnek nevezni.

Apollinaire egy ideig teljesen nyugodtan fürkészte a vakondtúrásokat, de mivel nem történt semmi, megszólalt:

– Talán később szerencsénk lesz, Vladimir. Van egy izgága spanyol festő barátom. Pablo Picasso. Egyszer ő is elkísért vakondot nézegetni, mivel szerettem volna lerajzoltatni vele az egyik kapásomat. Úgy jó fél óráig bírta. Közben galambokat rajzolgatott, majd végül elsírta magát. Többet nem is hívtam el.

– Érdekes ember lehet – válaszoltam. – Már hallottam róla. Verset írni amúgy nagyon nehéz? – kérdeztem.

– Nem különösebben. Kiadót találni hozzájuk jóval problémásabb – válaszolta.

– És hogyan lehet elkezdeni egy ilyen vers megírását?

– Kell hozzá valami érdekes téma. Gondolj például egy tehénre, majd a szerelmedre. Költőinek találod ezt így együtt?

– Nem igazán. A tapasztalataim szerint a nők általában nem nagyon örülnek, ha egy tehénhez hasonlítják őket. A tehenek véleményét ebben a kérdésben persze nem ismerem – válaszoltam. – És ebből te mégis tudnál szerelmes verset készíteni? Illetve írni?

Apollinaire elmosolyodott és szavalni kezdett:

„Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik”

(Kikericsek, részlet, Radnóti Miklós fordítása)

– Tényleg nagy szép lett. Nekem ilyesmi soha nem jutott volna az eszembe. Ebben az esetben azonban te vagy az a tehén, Apollinaire, aki a végén szép lassan megdöglik. Inkább cseréld le egy bikára. Tulajdonképpen azok is legelgetnek és megmérgeződnek. A termetük miatt persze jóval lassabban.

(Franciául a tehenet la vache-nak írják, a bikát pedig le taureau-nak, de persze egészen máshogy ejtik ki.)

– Teljesen igazad van, Vladimir. Ezen a dolgon még el kell gondolkodnom. Nézd, csak! Gyönyörű kapás.

Egy vakond bukkant elő, kitúrta a földet, kíváncsian körbenézett, majd újból eltűnt. Nem volt túlságosan izgalmas látvány, de a vakondnézegetésnek pont ez a lényege. A nem semmittevés.

Pompás nap volt. Nagyjából 7 órán keresztül néztünk, és közben 3 vakondot láttunk. Ez ebben a sportágban kiváló eredménynek számít. Nem holmi eszeveszetten szaladgáló mókusok nézegetéséről volt szó.

Közös szenvedélyünk összekötött minket és mély barátság alakult ki közöttünk. A költő a verseit általában nekem olvasta fel először és kikérte a véleményemet ezekkel kapcsolatban. A Kikericsek című költeményében Picasso dühös kirohanása miatt mégis a tehénnél, pontosabban a legelésző teheneknél maradt. Az izgága spanyol ugyanis kijelentette, hogy egy igazi bika soha nem lehet annyira ostoba, hogy a réten lelegelje az őszi kikericseket, melyet a finnek oly észveszejtő módon Syysmyrkkylilja-nak hívnak. A mérgezéseknek később utánaérdeklődtem. Kiderült, hogy valójában a tehenek sem eszik meg a Colchicum autumnalét, csehül ocún jesenní-t. Picassóval azonban soha, semmin nem volt érdemes vitatkozni.

1914-ben Guillaume Apollinaire önkéntesként belépett a francia hadseregbe. 1916-ban, miközben újságot olvasott a lövészárokban, egy gránátszilánk átszakította a rohamsisakját és megsebesítette. Visszatért ugyan Párizsba, de teljesen elveszítette az érdeklődését a vakondok iránt. Őszinte barátságunknak azonban csak az 1918-as spanyolnáthajárvány vetett véget, melybe sajnos mindketten belehaltunk.

"Az EU 53 éve bolondít minket. Mi pedig következetesen bizonyítjuk tisztességességünket, és ugyanezt várjuk az uniótól is. Fel kell hagyniuk a kettős mércék politikájával." (Recep Tayyip Erdoğan)

„Mindent megfontoltam és meggondoltam.” – írta I. Ferenc József 1914. július 28-án. Az Európai Unió szép kis ultimátumot kapott Törökország leválthatatlan köztársasági elnökétől.

A török hadseregnek – igaz jelenleg átalakítás alatt áll – több mint egymillió katonája van és nagyjából 17 millió embert képes mozgósítani. A júliusi, egészen furcsa puccskísérlet után a hadsereg és a titkosszolgálat valószínűleg közvetlen elnöki ellenőrzés alá fog kerülni. Vajon mihez kezd majd a NATO egy olyan tagországgal, amelynek ármádiáját az egyre inkább kiszámíthatatlan Recep Erdoğan vezeti? Milyen fegyvereket mernek majd a kezébe adni? Mernek-e egyáltalán szólni neki, ha valami gaztettet kíván ezekkel véghezvinni? Nem lesznek könnyű döntések.

53 éve, 1963 szeptember 12-én, amikor Törökország aláírta az ankarai egyezményt, Kelet-Európa még jelentős sikereket aratott a béke frontján és az ezzel párhuzamosan folytatott, a nemzetközi imperializmus elleni küzdelemben. Az igazság kedvéért azt azért mindenképpen hozzá kell tenni mindehhez, hogy Komunistická Strana Československa lapja, a Rudé právó nagyjából ezzel egy időben tájékoztatást tett közzé az 1949-54 közötti időszak pereiről, miszerint a békeharc során történtek némi túlkapások. Valami olyasmik, mint amik most Törökországban zajlanak.

53 éve tehát Magyarország nem vághatott bele az elnök által említett török-bolondításba.

Szijjártó Péter bátran kijelentette ország-világ előtt, hogy „a magyar külügy Törökország esetében semmiféle antidemokratikus folyamatot nem lát”. Isztambul mellékutcáiban ezek szerint teljesen veszélytelenül lehet kocogni. Erdoğan elnök fáradhatatlan ténykedésének fényében ez azt jelenti, hogy a magyar kormány inkább saját magát tetteti hülyének a törökországi eseményekkel kapcsolatban, azaz „következetesen bizonyítjuk tisztességtelenségünket, és ugyanezt várnánk el az uniótól is.” A halál torkából kivágtató Szijjártó még azt az is külön kihangsúlyozta, hogy a törökországi puccs az terrorcselekmény volt. Hátha valaki pont emiatt kap kedvet a kvóta elleni népszavazásra.

Nyugat-Európa szokás szerint „mély aggodalommal” és „erős kritikával” követi a törökországi puccskísérlet utáni antidemokratikus folyamatokat, de a megegyezés szerint fizet. A török elnököt valószínűleg ez utóbbi érdekli, a kritika nem. Csak felmutatja az EU és Törökország között kötött menekültügyi megállapodást és nyugodtan tovább folytatja a kifogásolt antidemokratikus folyamatokat. Ha nagyon muszáj, előveszi mellé az univerzális kettős mérce érvelést. Ennek felhasználásával tulajdonképpen mindenféle gazemberség alól könnyedén ki lehet bújni.

Az eddigi tapasztalatok alapján, ha valaki úgy istenigazából nekiveselkedett az ellenségeivel való leszámolásnak, az soha nem tudta magától abbahagyni a keresgélésüket. Még csak pár nap telt el az államcsíny óta, de máris hatalmas tömegben kerültek elő a mit sem sejtő pártütők. Mi lesz később, amikor majd bizonyítási vágyból elkezdik feljelentgetni egymást az emberek.

Erdoğan elnök helyzete rendkívül irigylésre méltó. Úgy tud jelentős EU-s forrásokat lehívni magának, hogy közben nem kell a tagsággal járó nyűgökkel, akadékoskodásokkal pepecselnie. Nyugodtan berendezkedhet hosszútávra.

A kelet-európai lakosság nagy részének láthatóan tetszik Erdoğan férfias és határozott jelleme. A nyámnyila demokraták helyett ők is hasonló vezetőket szeretnének maguknak. Eljut-e a „jó példa” az Atlanti-óceánig, vagy a szokás szerint csak a Lajtáig terjed el? Idővel majd kiderül.

A nyílt diktatúra kiépítése Törökországban rengeteg problémát fog még okozni Európában, de maga az Európai Unió – a menekültválsághoz hasonlóan – képtelen egységes és határozott választ adni. Ez pedig nem lesz olcsó mulatság. Mint minden tisztességes zsaroló, a török elnök is rendszeresen be fogja nyújtani a számlát az Uniónak, amíg az hajlandó fizetni. Ő biztosítja a térségben a stabilitást, amint azt szokásos kihelyezése közben Orbán Viktor is megemlítette Tusványoson. Ez elsőre jól is hangzik. Ennek a látszólagos nyugalomnak azonban valószínűleg rengetegen fognak áldozatul esni, főként civilek.

Az orosz-török fegyverbarátság egészen elképesztő módon alakult mostanában. 2015 október végén a török légierő Szíria felett lelőtt egy Szu-24-es vadászgépet, mivel az szerintük megsértette Törökország légterét. Putyin elnök ezt tagadta és a terroristák cinkosának nevezte Ankarát. A török elnök ezt visszautasította és azzal vádolta meg az oroszokat, hogy a Szíriában élő turkománokat bombázták a terroristák helyett.

Erdoğan egészen 2016 júniusának végéig megtagadta az oroszoktól bocsánatkérést, amikor végre megenyhült a szíve. A török elnök a szíriai háborúban Putyinnal ellentétben Aszad szíriai elnök eltávolítását követelte. A félbeszakított államcsíny előtt pár pillanattal azonban átállt az oroszok oldalára. Putyin elnök szóvivője hálából bejelentette, hogy „meggyőződtek arról, az orosz vadászgépet gülenista puccsisták lőtték le annak idején.” A két pilótát ezek után annak rendje és módja szerint le is tartóztatták. Ma már semmi sem veszélyezteti az orosz-török kapcsolatok felvirágzását.

Putyin Erdoğanon keresztül jelentős nyomást gyakorolhat Európára. A szíriai menekültáradatot Törökország – ha eleget és időben fizetnek érte – valamennyire képes feltartóztatni. A terrorizmust azonban nem, mivel az uniós állampolgárok szabadon mozoghatnak Törökország és Szíria és egyéb országok között. Orosz logisztikai háttérrel a 70-es, 80-as években is viszonylag könnyedén sikerült terrorizálni Nyugat-Európát. Az Európai Unió teljesen feleslegesen pénzeli Erdoğan rendszerét. Stabilnak amúgy is elég stabil. Erre maga az elnök a legjobb garancia.

Az sem elképzelhetetlen, hogy kihasználva a kedvező alkalmat, a török elnök a terrorizmusra hivatkozva be fogja tiltani a kurdbarát Demokrata Néppártot (HDP). Ebben az esetben a térségben még jobban elszabadulhatnak az indulatok. Kurdisztán, mint ország hivatalosan nem létezik, de a becsült kurd népesség 40 millió fő.

Törökországban 20 millió él közülük, akiknek a helyzetén a Erdoğan pártja – az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) – egy ármeneti időszakban megpróbált ugyan javítani, de miután a kurdok a 2015-ös választásokon bejutottak a Török Nagy Nemzetgyűlésbe, a török hadsereg felrúgta a tűzszünetet. Az Iszlám Állam elleni harc ürügyén is legfőképpen a kurdokat támadták.

Ma még nem világos, hogy Erdoğan milyen módszerekkel akarja majd megoldani a kurd etnikum problémáit. Ha békét akar teremteni a délkeleti tartományokban, akkor korlátoznia kell a hatalmi ambícióit, jelentős engedményeket kell tennie és rendszeresen, őszintén el kell beszélgetnie egy pszichológussal. Ha harcolni fog, abból nagyon könnyen kialakulhat egy kegyetlen népirtás, amihez Európa csak asszisztálni tud majd. És persze pénzt adni hozzá.

„Fontos tudnunk, hogy szélsőséges körülmények (pl. gazdasági, szociális válság, kisebbségbe, izolációba kerülni, külföldi környezet, stb.) hatására teljesen egészséges emberek is mutathatnak úgynevezett paranoid reakciót, vagyis indokolatlanul gyanakvóak, bizalmatlanok lehetnek környezetükkel szemben.” (Mi a paranoia?)

Én is valami ilyesmi időszakot éltem át 1963 nyarán. A paranoid reakciókat természetesen én magam is könnyedén produkáltam. Betegesen irtóztam ugyanis a gyorséttermek alkalmazottaitól. Tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy folyamatosan megfigyelnek és orvul az életemre törnek. Gyanakvásomnak természetesen volt is némi alapja. Ha váratlanul legyömöszölnek valakinek a torkán egy egész hamburgert, azt nagyon könnyű beállítani úgy, hogy az illető csupán a saját mohóságának esett az áldozatául. Mit mutathat ki ilyenkor egy törvényszéki boncolás? Csupán emésztetlen ételmaradványokat az illető nyelőcsövében.

Akkoriban volt is mitől tartanunk. Épp csak túl voltunk az 1962-es kubai rakétaválságon és ott találtuk magunkat a fokozódó hidegháború kellős közepén. Nem volt túl megnyugtató érzés, hogy két, egymással ellenséges, hiperparanoiás szuperhatalom állig fel volt fegyverkezve atomfegyverekkel. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió ráadásul rá is játszottak erre a félelemre, hogy ne kelljen sokat magyarázkodniuk a fegyverkezési verseny irdatlan költségei és egyéb gaztetteik miatt. Tulajdonképpen az emberek többsége úgy tartotta, a világvége nem túlságosan elérhetetlen lehetőség. Ez azokban az időkben sokak számára teljesen természetes dolognak tűnt.

Akkoriban „In Flagranti” néven üzemeltettem egy magánynyomozó irodát Washgington DC-ben, mégpedig az észak-nyugati 12. utcában. Az ajtóm üvegablakára divatos, szépen olvasható betűkkel kiírva az alábbi felirat szerepelt:

In Flagranti
Private Detective Agency
Mr. Erich Ludendorff

Elsősorban különféle családi problémákkal, házastársi féltékenységekkel, örökségek körüli csatározásokkal, kompromittálással, bizonyítékok hamisításával, hazugságok szakszerű kidolgozásával, hamis tanúskodással foglalkoztam, teljesen gátlástalanul és ennek következtében rendkívül jövedelmezően.

'63 nyarán – talán úgy július közepén – kopogtattak az ajtómon. Éppen egy lepedőt rágcsáltam, mivel akkoriban szerettem volna leszokni a dohányzásról és erre számomra ez tűnt a legcélszerűbb módszernek. Gyorsan eltüntettem a lepedő maradványait és kiszóltam az illetőnek, hogy nyugodtan bejöhet.

Ennek ellenére a látogatóm kimondottan idegesen nyitott be hozzám. Gyanakodva körbenézett, majd halkan, szinte suttogva megkérdezte tőlem:

– Mondja meg kérem, Mr. Ludendorff. Hajlandó ön őszintén kijelenteni azt, hogy ebben az irodában önön kívül nem tartózkodik senki más?

– Természetesen. – válaszoltam – Amint azt ön is láthatja, ez a szoba meglehetősen kicsi, mondhatni aprócska. Biztos feltűnt volna, ha rajtam kívül valaki itt tartózkodna, főleg ha az illető dohányzik. Nyugodjon meg, kérem. Teljesen egyedül vagyunk.

Az ismeretlen erre megkönnyebbülten felsóhajtott. Feltűnt számomra, hogy ügyfelem rendkívül hasonlított Robert McNamarára, a Kennedy-kabinet védelmi miniszterére. Ez meglehetősen különösnek tűnt a számomra.

– Ez rendkívül megnyugtató. Ha nem haragszik meg érte, a biztonság kedvéért egy kicsit azért körbenéznék – közölte velem meglehetősen határozottan.

Ezután alaposan átvizsgált mindent, a fiókoktól kezdve a szekrényekig. Amikor mindezzel végzett, a zakója zsebéből elővett egy ollót, majd elvágta a telefonzsinóromat. Nem volt időm, hogy meglepődjek ezen, mivel az íróasztallámpámat egyszerűen kivágta az ablakon. Még egyszer kinézett az ajtón, gondosan kulcsra zárta, majd leült velem szemben.

– A nevem Erwin Rommel, de nem állok semmiféle rokonságban a heidenheimi Rommelekkel. A szüleim Szicíliából vándoroltak be az Egyesült Államokba.

– Értem, Mr. Rommel. Megesik az ilyesmi. Mi, Ludendorffok például írek vagyunk. Elmondaná, hogy tulajdonképpen miben segíthetek önnek?

– Persze. Azaz köszönöm. Arról van szó, Mr. Ludendorff, hogy úgy érzem már régóta követnek. Szinte mindenhol. mindenhová. Mindenhol amerre csak járok, ott vannak. – felelte zavartan.

– Le tudná írni közelebbről az illetőket? – kérdeztem.

– Mi? Mármint azokat, akik követnek engem? Természetesen nem. Amint óvatosan hátrafordulok, vagy megállok és úgy teszek mintha csak a kirakatokat nézegetném, azonnal eltűnnek. Soha nem láttam még őket. Legfőképpen pont ezért gondolom, hogy követnek. Nem amatőrökről lehet ugyanis szó, akiket csak úgy egyszerűen ki lehet szúrni. – válaszolta rémülten.

– Ne haragudjon, Mr. Rommel, ez azonban azt is jelentheti, hogy önt nem követi senki. Az is pont ilyesmikkel jár. – feleltem neki, hogy megnyugtassam.

– Talán. De nekem ezt pontosan kell tudnom. Kérem, segítsen rajtam! Még azt sem tudom, hogy mit akarhatnak tőlem.

– Ez esetleg a munkájával lehet összefüggésben. – mondtam – Mi is az ön foglakozása, Mr Rommel?

– Taxisofőr vagyok. Ez az ami leginkább megrémít. Mit akarhatnak egy washingtoni taxisofőrtől és egyáltalán kik? – felelte teljesen kétségbeesetten.

Hirtelen arra gondoltam, ennek a Rommelnek talán inkább egy pszichiáterre lenne szüksége. Aztán gyorsan el is hessegettem magamtól a gondolatot. Mégiscsak jobb, ha nekem fizet.

– Tökéletesen megértem az ön problémáját, Mr. Rommel. Valóban különös ügyről van szó. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy kiderítsem, kik állnak, illetve követik önt a háttérben. Az áraim meglehetősen szolidak, méltányosak. Napi 300 dollárért feltűnés nélkül követem magát és így kiderül, ha más is ugyanezt tenné önnel.

– Rendben van. - mondta Mr Rommel egészen megkönnyebbülve. – Ez rendkívül kedvező ajánlatnak tűnik. El tudná kezdeni a követésemet még ma?

– A legnagyobb örömmel. Ha viszont este dolgozni fog, akkor a taxiköltségemet is fel kell számítanom önnek. Mármint amivel követni fogom. – közöltem vele, elvégre úgy gondoltam, valószínűleg egész éjszaka mászkálhatok utána mindenfelé Washington utcáin.

Mr. Rommel szakszerű megfigyelését nagyjából egy héten keresztül végeztem és rendkívül meglepő eredményre jutottam. Erwin Rommelnek teljesen igaza volt. Már az első éjjel kiszúrtam, hogy folyamatosan követi őt egy illető, aki feltűnően hasonlított Ernesto Che Guevarára. Természetesem fogalmam sem volt mi lehetett ezzel a comandante célja. Guevara követése közben észrevettem, hogy őt is követi valaki, mégpedig egy olyan illető, aki a megszólalásig hasonlított Andrej Gromikóra, a Szovjetunió akkori külügyminiszterére. Ez azonban még rejtélyesebbé tette az esetet. Elhatároztam, hogy végleg pontot teszek az ügy végére.

Amint kedvező lehetőségem adódott rá, fegyvert nyomtam Che Guevara halántékának és figyelmeztettem rá, hogy szétloccsantom az agyát.

Ezen egy kicsit meglepődött, majd azután érdeklődött, hogy van-e valami módja annak, hogy ezt valahogy elkerülje.

– Igen, bocsánat. Erről hirtelen el is feledkeztem – válaszoltam kissé zavartan. – Ön véletlenül nem Ernesto Che Guevara?

– Nem. Miért? Talán hasonlítok rá? A nevem Otto von Bismarck, de semmi közöm sincs a poroszokhoz. A családom spanyol származású. Tulajdonképen akkor most mi baja van velem?

– Mr. Erwin Rommel bízott meg azzal, hogy derítsem ki azt, hogy miért követi. Ott. – mutattam – Őt. Látja? Azt a taxisofőrt, aki pont a másik irányba néz. Nagyon hasonlít Robert McNamarára.

– Igen, látom. De ő ezek szerint akkor nem is Robert McNamara a nemzetvédelmi miniszter? Azt hittük, szabadidejében taxizik. Ezért is figyeltette a kubai titkosszolgálat. Ennek azonban így már nincs is értelme. Mr. Erwin Rommelnek, a taxisofőrnek semmi jelentősége sincs számunkra.

Miután ezt az ügyet tisztáztuk, Mr. von Bismarckot figyelmeztettem arra, hogy őt Andrej Gromiko követi, vagy valaki, aki nagyon hasonlít rá. Elhatároztuk, hogy végleg pontot teszünk az ügy végére.

Amint kedvező lehetőségünk adódott rá, fegyvert nyomtunk Andrej Gromiko halántékának és figyelmeztettük rá, hogy közös erővel szétloccsantjuk az agyát, ha nem mondja meg, hogy ki ő, és mit akar Otto von Bismarcktól.

Az illető erre teljesen elképedt.

– Uraim, itt valami kínos félreértés történt. Ön tehát nem is Ernesto Che Guevara, aki Robert McNamarát követi? A KGB csak arra volt kíváncsi, hogy mi lehetett ezzel a kubaiak célja. Tudják, ez a rakétaválság mindenkit rendkívül felzaklatott.

– Hát igen. Ez így van. Feltételezem ön akkor nem Andrej Gromiko. – mondta Otto von Bismarck a teljesen összezavarodott KGB ügynöknek.

– Nem. Persze hogy nem. A nevem Erich von Manstein. Tudják ez egy kiterjedt, ősi család Fehéroroszországban. De mondja csak, Mr. von Bismarck, mit akarnak önök McNamarától?

– Most már semmit, Mr. von Manstein. Kiderült, hogy ő nem az amerikai védelmi miniszter, hanem Erwin Rommel és olasz. Egy egyszerű taxisofőr.

Elhatároztuk, hogy végleg pontot teszünk az ügy végére. Amint kedvező lehetőségünk adódott rá megszokásból fegyvert nyomtunk Erwin Rommel halántékának, majd elnézést kértünk tőle, hogy véletlenül megrémisztettük. Rommel, von Bismarck és von Manstein tisztázták az egymás közötti félreértéseiket.

Nem véletlenül voltak tehát ezek az idők ennyire paranoiásak. Az emberek soha nem tudták eldönteni, hogy kik követik őket, milyen célból és vajon mennyi atomtöltetet szánnak nekik. A politikusok mániákusan emlegették a béke megőrzését és a biztonságot, de jól tudtuk, aki túlságosan sokat mondogatta ezt, az valahol éppen egy fegyveres konfliktust készült kirobbantani.

Erwin Rommel végre nyugalomra vágyott, és ezért 1963 novemberében elköltözött a texasi Dallasba. Sajnos ez a döntése nem bizonyult túlságosan szerencsésnek. Egész további életében gyötörte a lelkiismerete, hogy John Fitzgerald Kennedy-t tulajdonképpen miatta ölték meg, pusztán valami félreértésből.