(Fotó: Dr. Szekér Gyula, a vádlott, Bene Krisztián védője a Kúrián – HVG Online)

Az utóbbi hetekben zajló, szexuális kényszerítésekről (Btk. 196. §) szóló ügyek, az ún. #metoo-kampány kapcsolatában érdemes azt elképzelnünk, hogy a kényszerítéses esetekkel szemben orvosilag is igazolt súlyos testi sérüléssel is járó, szexuális indíttatású erőszakos bűntettek esetén mi vár egy áldozatra egy hatósági eljárás során: ennek tükrében képzeljük el, mire vállalkozik az az áldozat – az ilyen bűntények többségében nő – aki lelkileg képes a feljelentésre.

Tettével a „lúgos orvos” néven elhíresült Bene Krisztián, a Budai Irgalmasrendi Kórház volt főigazgatója, a Bethesda Gyermekkórház égési osztályának egykori gyermekorvosa mintegy öt éve követte el brutális bűntettét. Az ötgyermekes családapa és férj mai napig fennálló házassága mellett létesített intim kapcsolatot, tettének áldozata az őt elhagyó barátnője, akire elmaszkírozva magát otthonában rátámadt, elkábított, majd maró lúggal roncsolta szét a nő altestét és nemi szervét.

A bűntett után lassan fél évtizeddel a hazai bíróság a szakmai protokoll számos követelményét hagyta figyelmen kívül.

Eszköz, motiváció, lehetőség – a büntetőeljárás három bizonyítási alappillére

Az angolszász illetve USA büntetőjog és büntetőeljárás három fontos aspektust és ezek együttállását vizsgálja a bizonyítási eljárás során:

képesség és eszköz a bűntett elkövetésére,
motiváció, érzelmi vagy haszonelvi ok, ami az elkövetésre ösztönzi  a tettest,
lehetőség, akadálytalan alkalom a bűntett elkövetésére.

Napjainkban nem különül el kategorikusan a kontinentális és angolszász joggyakorlat, a globalizációban folyamatosan hatnak egymásra, a jogi esetek és jogalanyok közt sincsenek már kerítések. Így számos eljárás nemzetközi szakmai protokollnak tekinthető.

A bűnügyek sajátossága, hogy azokat a tettes igyekszik titokban, szemtanúk nélkül elkövetni, szemben a polgári perek jogvitáival, ahol az alapvetően szerződéseken alapuló jogviszonyok bizonyítottságának alapja az azt igazoló szerződéses felek egybehangzó akarata, az ezt igazoló tanúk, az okmányok megléte.

A bűncselekmény viszont nem egyezményes, közös akaraton nyugvó cselekmény, hanem pszichológiai mozgatókra épülő, rendkívüli, a hétköznapi normákon túlmutató, az egyik fél jog-, vagyoni, testi sérülésével, akár halálával járó, egyoldalú erőszakos cselekvésegyüttes.

Bűntettek esetén nem a tett cselekménysorának filmszerű leírása, annak külső szemlélő általi érzékelése vagy dokumentálása a bizonyítás célja – sőt, ez utóbbira az esély igen kicsi, szinte nulla – hanem az, hogy ezt a társadalmi normán kívül eső, a tettesre nézve különösen nagy kockázattal, büntetéssel és társadalmi kirekesztéssel járó, az áldozat fizikai ellenállásával, a menekülés során a lebukás vagy sebesülés veszélyével járó extrém cselekmény egyáltalán hogyan és miért történhetett meg.

Az a bíróság és ügyész, aki egy előre kitervelt, erőszakos, életveszéllyel járó súlyos testi sértés büntetőeljárását – amely bűntett egy zárt lakásban a tettes és az ártalmatlanná, magatehetetlenné tett áldozata közt zajlott le – külső szemtanúkra építi, az a bíróság és ügyész nem érti, mi a bűncselekmény lényege, és azt állítja, hogy a bűncselekmény megtörténtének esélye hétköznapi, nem meglepő, a mindennapok része.

Bene Krisztián büntetőeljárásában a bíróság számára sokkal kevésbé érdekes szempont, milyen okból kifolyólag, miként történhetett meg egy ilyen eset, mint az, hogy mennyire illeszkedik bele dokumentálással, a társadalom láttamozásával, tudomásulvételével a hétköznapokba.

A "hogyan történhetett meg" – vizsgálati aspektust nem csak az igazságérzetünk diktálja, hanem a bűntény és elkövetőjének pszichológiai kapcsolatának megismerése: ez maga a bűntett definiálása, érzékelése.

A tanúk hiánya különösen jellemző a családon vagy párkapcsolaton belüli erőszakos bűntettekre: akár maga az áldozat, a családtagok, barátok, szomszédok, munkatársak, ha szem- vagy fültanúi is valamilyen gyanús előzménynek, ismétlődő fenyegetésnek, atrocitásnak, nem is érzik úgy, hogy joguk lenne beleavatkozni, többségük ezeket nem is realizálja bűncselekményként, az intim szféra részének tekinti.


A bíróság megérteni, elfogadni szeretné ezt a bűntettet, annak súlyát relativizálja

A bíróság a bűntett jellege alapján érzékelte, hogy a tettes szexuális jellegű érzelmeket ápolt áldozata iránt: a nemi szervét marta le lúggal, a testet szexuális indíttatásból roncsolta.
Az elsőfok eljárására jellemző volt az a szakmai bumforditás, hogy a bűntett szexuális indíttatását érzelmi kötődésnek definiálta: akkor az ügyész és bíróság azt szerette volna igazolni, hogy akár az elhagyott férfi beteges féltékenysége, akár annak okán elkövetett brutális tett normális, ez a szeretet jele.
Csúnya sérülés, de hát megesett, szerelmes a férfi, no.

Az elsőfokú bíróság figyelme főleg tárgyakra, dokumentálható, a hétköznapi tettek szintjén megérthető cselekménysorra fókuszált: miért tekeri pokrócba az áldozatot, „miként akarja enyhíteni az áldozat fájdalmat” egy brutális lúgos marást követően. A bíróságot nem érdekelte az elméletének pszichológiai abszurditása, igyekezett eltekinteni az orvosszakértők véleményétől is: a lúgos marás a savnál jóval súlyosabb sejtroncsolást okoz, a kiváltott fájdalom különösen erős, annak feltételezett enyhítése egy altatási fázisban fölösleges, de a szedációt okozó szerek hatásának elmúlásával nem csillapítható a fájdalom, és ezzel az orvosi képességgel rendelkező, az altatást magabiztosan végrehajtó elkövető tisztában volt.

A bíróság képtelen volt kizárni egyszer és mindenkorra az önkezűséget már elsőfokon: az áldozathibáztatás egy különösen perverz módjával állunk szemben: nem a tudatlan társadalom részéről, hanem maga a bíróság követi ezt a módszert. Amennyiben kizárja az önkezűséget, ezt nem követeli meg a vádlott ügyvédjétől, hogy bizonyítást nyert tételt nem kérdőjelezhetnek meg.

Ahogy a metoo-kampányban, itt sem hisznek az áldozatnak, de annak testi sérülésének sem

Dr. Szekér Gyula, a tettes védőügyvédje visszatérően él azzal az elmebaj határát súroló eszközzel, hogy fel sem fogva, amit igazságügyi orvosszakértők már igazoltak a sejtek és bőrszövet mélyére hatoló lúgos roncsolásról, mind az eredeti, mind a mostani, megismételt másodfokon megkérdőjelezi a sérülés súlyosságát. A 2017. november 23-ai, másodfokra visszahelyezett eljárásban megelégedett azzal, hogy annak lehetőségét is felvetette, nem először, hogy az áldozat saját magának okozta a saját altatási fázisában az egyébként kegyetlen fájdalommal járó lúgos leöntést. Amely koncentrátumú közönséges lúg nem része egy modern háztartásnak.

Az eljárásban a bíróság által elfogadott igazságügyi orvosi szakvélemények ismételt figyelmen kívül hagyása a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot sérti, az áldozat méltóságát sérti, a bíróság méltóságát veszi semmibe.

Dr. Szekér Gyula ellen fenti, ismételt kijelentései miatt a Magyar Ügyvédi Kamarának etikai eljárást kellene kezdeményeznie.

Az áldozat sérülését követően öt éve folyamatosan korrekciós, plasztikai műtéteken esik át: perforálódott a hüvelye. Szekér védőügyvéd relativizáló módszerében dokumentálható a patologikus szintű nőellenesség, a középkori tudatlanság a nő testét illetően, tettében az sem zavarja, hogy kiírta magát a szakmából. A bíróság ezt tudomásul veszi, ennek abszurditására kizárólag az áldozat ügyvédje és – a mostani eljárást megelőző harmadfokú eljárás – a Kúria ügyésze hívta fel a figyelmet nyáron. Szekér jogtipró és arcátlan módszerére a bíróság és ügyész válasza a cinizmusban merül ki, nincs jogi következménnyel járó reakció.

További megdöbbenésre ad okot, hogy a sérülés súlyosságát az áldozat egyik nőgyógyász kezelőorvosa is megkérdőjelezte a kezelést megelőzően, rákérdezett négyszemközt, ezzel mennyiben okoz problémát az áldozatnak együtt élnie. Átfordítom a jogi és orvosi végzettségű férfiak számára:

Mennyiben súlyos, doktor úr, ügyvéd úr, egy lúggal szétmart, majd amiatt amputált pénisz hiányával együtt élnie? Okoz-e önnek bármilyen fizikai és pszichés problémát a pénisze hiánya?

Bene Krisztián esetén az egyetlen dilemma, hogy ki más követhette volna el, ha nem ő?

A lúgos támadás esetén az eszköz, motiváció és lehetőség hármasának együttállása döbbenetesen erős. Képtelenség találni bármelyik aspektusra Bene Krisztiánnál gyanúsabb személyt.

Eszköz

Bene Krisztián orvosként, az égési sebek specialistájaként a savas és lúgos marás szakértője, képes altatószer-kombinációt szakszerűen összeállítani, beadni, képes kórházigazgatóként akár készletelszámolás eltussolásával még kórházi közegből is nehezen beszerezhető altatószerhez jutni. Bene kocsijának kesztyűtartójában a bűntett estéjén egy fecskendőt foglaltak le, amelyben ugyanolyan altatószert találtak, mint az áldozat vérében.

Az áldozat elkábításához és testén a roncsolásos seb eléréséhez ezek mindegyike szükséges volt. Tehát nem elegendő egy másik képzett orvost elkövetőnek találni, lehetőleg égési sebek terén is képzett legyen illető.

Motiváció

A tettes valamilyen módon szexuális kötődést táplált áldozata iránt. Ez lehetne távoli, plátói vagy patologikus távvonzalom is. Ám a tettes ismerte áldozatát, lakását, szokásait, tehát a szexuális jellegű vonzalma vagy megvalósult kapcsolatról árulkodik, vagy személyesen megvallott vonzalomról: ismerik egymást.

A tettes elszánt és dühös volt áldozatára. Tettét erős érzelmi indulat jellemzi, de ugyanakkor a betegesen higgadt tervezés is, a hirtelen felindulás kizárható. Kifejezett célja a nagy fájdalom okozása, nem érdekli, hogy túléli-e áldozata. Az otthoni körülmények közt beadott altató, annak személyenként változó hatása az életveszély okozását igazolja, míg az öntudatlan áldozatra rázárt lakás, az elkobzott kulcs, telefon és laptop a segítséghívás megakadályozására irányult. A tettes szándéka az volt, hogy az extrém fájdalom kiváltotta életveszélyes idegrendszeri sokkhatással járó lúgmarást ne kezelhessék sok órán keresztül: reggel követte el, és tudta, hogy késő délutánig senki nem jön haza.

A tettes előre eltervezett, emberölési szándéka ezzel megalapozott gyanúvá vált.

Benét elhagyta korábbi barátnője, az áldozat. Bene nem nyugodott bele hosszú hónapokig a szakításba, munkahelyén, villamoson, lakása előtt, telefonon, e-mailben zaklatta volt barátnőjét. Ezekre e-mail és telefonlista a bizonyíték, munkatársi szemtanúk vannak. Bene később belenyugvást színlelve leállt a közvetlen zaklatással, de a támadást megelőzően megfigyelte áldozatát, nyilvánvalóvá tette, hogy figyeli, félelmet kívánt kelteni benne. Ezt letölthető útvonalú futóprogramja igazolja. A volt kórházigazgató és védelme gátlástalanságát jellemzi, hogy a beterjesztett bizonyítékok ellenére ezeket tagadta a legutóbbi tárgyaláson.

Bene Krisztián egy fájdalmas, de hétköznapi, kezelhető érzelmi veszteségélményre – egy szakításra – beteges szintű reakciókat mutatott. A megtagadást, a hárítást képtelen kezelni, elviselhetetlen számára.

Egy szexuális indíttatású, otthoni körülmények közt történt, nő ellen elkövetett erőszak esetén a motivációt illetően első számú gyanúsított a nő férje, partnere. Az áldozatnak volt férjével normális kapcsolata van. Közös gyermekeik nevelésében együttműködőek.

Az áldozatnak egyetlen olyan partnere volt, akinek viselkedése különössé, mi több, extrémmé változott, az Bene.

Lehetőség

Bene Krisztián a bűntett napján, főigazgatói pozíciójában különös módon már a hajnali órákban megjelent a kórházban, ami 6 perces futótávolságra van az áldozat lakásától. Bene otthon is előre bejelentette, hogy megbeszélés miatt korán kell bemennie. Bene a hajnali érkezést orvosként és kórházigazgatóként műszaki bejárással indokolta. Benét senki nem látta ezen az alagsori műszaki bejáráson.

A késő délelőtti megbeszélés előtt sem látta senki a kórházban, a bűntett a reggeli órákban történt. Benének nincs alibije, Bene alibiként elmondott indoka orvosi hivatásával nem összeegyeztethető, meglepő.

Benét álarcban is azonosította egy szemtanú az áldozat házának lépcsőházában.

Az eljárás során – más szexuális indíttatású bűntettekhez hasonlóan – a szexuálpszichológus és kriminálpszichológus szakma hiányzik, a rendőrség és bíróság pedig képzetlen ezeken a területeken: a szakértők a tettes motivációit, az eset pszichológiai esélyét magyaráznák és igazolnák. Ezek a szakértők megszólaltatása zárna ki olyan durva szakmai hibát, hogy a szeretet nyelvének tekintik az erőszakot.
Ezt a szerepet is az áldozat védőügyvédje, Dr. Gál András igyekszik pótolni, úgy, hogy normál helyzetben a vádat, így a sértett érdekeit az ügyész képviselné közvádas büntetőügyekben. Az áldozat ügyvédje nélkül az eset megítélése egy "szeretetből elkövetett furcsa felindulás" megítélésénél tartana, "amit egyébként sem a felindult fél követett el, hanem valaki más."
A magyar bírósági eljárásban az áldozat érdekeit képviselő ügyész hibáktól is meg kell védeni az áldozatot.


Milyen joghátránnyal jár egy rétestésztaként nyúló nyomozás és büntetőeljárás?

A büntetőeljárásról szóló törvény előírja a hatékony és észszerű határidőn belül lefolytatott eljáráshoz való jogot és egyben mint követendő célt. Az észszerű határidő nem teljesülése esetén kifogást is lehet emelni. Az időtényezőnek a hétköznapi hasznosságán túl olyan jelentősége is van, hogy egyes bizonyítási eljárások minősége, sikeressége veszít az értékéből az idő múlásával mind a nyomozati szakaszban, mind a büntetőeljárás során.

Az elhúzódó eljárással járó ismételt vallomások megismétlik az erőszak traumáját

Az észszerű ideig tartó eljáráshoz való jog a szexuális indíttatású bűntettek esetén azért is fontos, mert az elhúzódó eljárás során nincs lehetősége az áldozatnak a pszichés traumáit kezelni, folyamatosan arra van késztetve, hogy úgy élje meg, mintha tegnap történt volna. Az eset lassan fél évtizede történt…Olyan élmény ez, mintha valaki felvette volna filmre a támadást, és hétről-hétre, évről-évre, tárgyalásról tárgyalásra az áldozatnak ezt végig kell néznie újra és újra: gyakorlatilag ilyenkor ismételten átéli, ahhoz hasonló élmény, mintha újra elkövetnék az erőszakot rajta.

Sérülnek a vádlott jogai is: Bene Krisztián neve öt éve pörög a médiában, a jogban teljesen laikus, a tettébe érthetően belenyugodni képtelen szülei áldozathibáztató, tettesmentegető blogot vezetnek és publikálnak felnőtt fiuk nevében, ezzel ártva a vádlottnak és családjának is: Bene feleségének és gyerekeinek is. Amióta előzetesben van, ezt megakadályozni sem tudja a vádlott. Bene apja ESZ/1. személyben írja utóbbi időben a blogbejegyzéseket, amely blog a fia, Krisztián, és nem a fia igazáért küzdő apa nevét viseli.
A legújabb cikkében az apa azt állítja, ezt a fia a börtönlátogatásaikor diktálja. Képtelenség elhinni, hogy egy felnőtt, egykori kórházigazgató, ötgyermekes apa a saját apjának a beszélőn a szeretői kapcsolatáról egybefüggő szöveget adna le abból a célból, hogy ezt apja és anyja ossza meg a nyilvánossággal. A perverz helyzet abban fokozódik, hogy Bene szeretői sztorijait, amit apja ír le, Bene aktuális, a börtönbe vonulását megelőzően létesített házasságon kívüli kapcsolata, G. Noémi terjeszti még harcosan a nyilvános facebook-oldalán. Mindezt az idős szülők a facebook-oldalukon nyilvánosan hirdetett „szentségi” keresztény család-modell tudatában teszik, a többszörösen megcsalt, jelenleg is feleséget és az öt, zömmel középiskolás, egyetemista és felnőtt gyereket eszköznek használva ehhez.

Ezzel a bloggal egy szexuálpszichológushoz sürgősen beutalható lenne Bene apja is, de teljesen jogosan léphetne fel ez ellen Bene felesége, a maga és kiskorú gyermekei nevében, valamint Bene nagykorú gyermekei a saját nevükben: ez már az ő méltóságuknak semmibe vétele…

Érthetetlen az is, hogy az az új barátnő, G. Noémi mit akar bizonyítani magának, akit az áldozat, Erika arcának hasonmásaként választott ki Bene egyfajta Erika-pótléknak, és mellőle ment el bestiális tettét elkövetni. Kapcsolatuk a bűntett, a rendőrségi eljárás, előzetes letartóztatás és bírósági ítéletek romantikájára épül.

A fél évtizedig elhúzódó eljárás - a késedelmet elsősorban a 2013-ban megindult rendőri nyomozás, majd annak megszüntetését elrendelő ügyész okozta, az elsőfokú tárgyalás végül csak 2016-ban indulhatott meg, három évvel az eset után - fokozza azt az ismert elkövetői magatartást, amelyben a tettes pszichésen valóban képes elhinni, hogy nem ő tette. A szakmaiatlan alapon újra és újra, ugyanabban a bizonyítási körhintában pörgő bíróság viszont akadályozza, hogy a tettes képes legyen szembesülni tettével.
Családjának esélye sincs, hogy tudomásul vegyen egy valóban megdöbbentő, de pszichológus által valahogy értelmezhető esetet, a feleség a férje, a gyerekek pedig az apjuk jövőbeni társadalomba visszatérésén és saját traumáin dolgozzon.


Kockázatvállalás, elszántság, a lebukástól való félelem hiánya

Bene Krisztián tettére az elszántság jellemző, óriási kockázatot vállalt: fényes nappal, a reggeli csúcsban követte el. Az, hogy csak egy szemtanún esett át a lépcsőházban, zavarában jó estét köszönve neki reggel, még szerencsésnek is tekinthető: egy átkopogó szomszéd, az áldozatnak az iskolából a tornazsákjáért visszarohanó fia, bárki megzavarhatta volna. Elszántsága volt a letámadás sikere is: itt szintén nagy kockázatot vállalt, ha áldozata képes kiabálni, ellenállni.

Az álarc, az altatás csak a végrehajtás sikerét garantálta. Benét csak az érdekelte, hogy végigcsinálhassa a roncsolást, hogy utána mi lesz, az abszolút hidegen hagyta: az igazgatói állás, az öt gyerek. Az áldozattól elkobzott telefonnal és okmányokkal a zsebében visszafelé futva a kórházba, ha útközben valaki megállítja, vagy rajtakapják azok eldobásán, teljes a lebukás. A bezárással, a telefon és laptop elkobzásával az volt a célja, hogy a roncsolás sokáig hasson, de az okmányokat is magával vinni értelmetlen vakmerőségre vall. Bene valószínűleg az áldozata felett gyakorolt teljes kontrollnak tekintette, hogy az áldozat bankkártyáját, okmányait is elvitte, utóbbira egy betörőnek sincs semmi szüksége.

A nyomozás lassúsága, annak megszüntetése azt a lehetőséget akadályozta meg, hogy a lebukás veszélyével mit sem törődő Bene egy felgyorsult, intenzív nyomozásban, erős nyomás alatt megtörjön. Ez óriási mulasztása a nyomozást végző rendőrségnek, miközben a fenti eszköz-motiváció-lehetőség hármasa bizonyítást nyert az első, a nyomozást megindulásakor elrendelt előzetes letartóztatás ideje alatt is. A rendőrség és ügyészség egy ilyen bizonyítású ügyet óhajtott lezárni, és a tárgyi bizonyítékokat megsemmisíteni, és őt helyezték szabadlábra akkor évekre.

Meggyőződésem, hogy Bene Krisztián patologikus tettével szeretett volna lebukni, de minimum képes lett volna önként feladni magát, beismerő vallomást tenni, amennyiben a letartóztatást követően sorozatosan szembesítik a bizonyítékokkal. Feltehetően képtelen volt megfelelni a közösségi hálón nyilvánosan hirdetett konzervatív keresztény elvárásokat diktáló szüleinek és családjának, a szeretője szakítása felett érzett düh motiválta bűntett egyben egy tudat alatti menekülés lehetett számára a felbontani képtelen házasságából. A tette eltussolása feletti későbbi remény, az impotens, lezárt nyomozás és gyatra első fokú bírósági eljárás, a személye felett az irányítást azonnal magához ragadó apa a tagadás, a kisfiúi megfelelés szerepét osztotta csak kórházigazgatóra. Az a beteges szintű hatalom, amit az apa gyakorol mai napig felnőtt fia felett, az megmutatkozik Bene Krisztián vakmerő, a következményekkel még egy bűnelkövetői elővigyázatossággal sem számoló, felelőtlen bűntettében is.


Nincsenek kész emlékképeink – az emlékezés tudományos megítélése

A másodfokra visszahelyezett büntetőeljárás november 23-án két régi szemtanút és az áldozatot hallgatta meg újra, fél évtized távlatában, többek között a maszkos egyén ruházatának részleteit elemezve.

Több éves szakmai eredmény az agykutatásban, az emlékezés vizsgálatában kimondta, hogy az érzékelés pillanatában sem képződik összefüggő emlékképünk: valójában az emlékeink nincsenek sehol.
Az emlékbehívás alkalmával idegrendszerünk darabkákból építi össze azt a képet, amit keresünk ilyenkor: az idegrendszer különféle hálózatai nem kész emlékeket tárolnak, hanem töredékeket és információrészleteket, az emlék pedig csak az előhívás során jön létre – idézi a 444.hu cikke a BME Kognitív Tudományi Tanszékének munkatársát, az MTA Nemzeti Agykutatási programjának kutatócsoport-vezetőjét, Racsmány Mihályt.

Vajon mikorra gyűrűzik át a hazai tanúkihallgatás protokolljába ez a többéves agykutatási eredmény? Van-e értelme szemtanú vallomásokat apró részleteiben összevetni két hónap, három és öt év távlatban? Nem csupán az idő múlása, de a mindig más és másként előhívott emlékkép miatt.

Valójában az az emlékezet, az a megismételt tanúvallomás kérdőjelezhető meg, amelyik mindig pontosan egyforma. Ott illető történetet ismétel, mint egy memoriter szöveget, és nem emlékképet hív be.

Dilettantizmusra utal az is, amikor számon kérik a szemtanút, miért a szemét jegyezte meg az álarcos alaknak, miközben csak az látszott ki a maszkból, így eleve az arcazonosítás kizárólag a szemre fókuszált. Egy arc, egy arcrészlet valamely érzelmi hatást vált ki pár másodperc alatt egy emberben, még a szemszín sem feltétlen fogalmazódik meg: a látott szín vált ki egy érzelmi hatást a tudatos színazonosítás nélkül is.

Konklúzió ítélet előtt

A másodfokra visszahelyezett tárgyalás célja a bizonyítékok zárt láncolatba rendezése volt a szemtanúk ismételt meghallgatásával, eközben az eszköz-motiváció-lehetőség mint a büntetőügyek alapvető bizonyítási láncolatával alig törődik a bíróság.

Kevesek vállalják azt be, hogy fél évtizedet szánnak életükből arra, hogy a letartóztatás napján és azt követő hetekben már nagyrészt összeállt bizonyítékok alapján a bíróság a felsorolt és bizonyítást nyert vádakkal arányos ítéletet kiszabja: előre kitervelt, különösen aljas indokból, emberölési szándékból, felfegyverkezve elkövetett, életveszéllyel járó, végleges testi roncsolódást okozó támadás, amelynek során a fogvatartás, az okiratokkal visszaélés bűntette is megvalósult.

Bene Krisztián elsőfokon négy évet kapott, orvosi hivatásától 5 évre eltiltották. Az, hogy ő az elkövető, már ott bizonyítottnak tekintették. Az eredeti másodfokon 9 évet kapott, orvosi hivatásától végleg eltiltották.

A Kúria több ok között a fent felsorolt, újabb bűntett tételek miatt helyezte vissza újabb másodfokra az ügyet: a novemberit követően 2017. december 5-én várható a következő tárgyalás.

Jogerős ítélet már meghozható lenne, minden bizonyítási eljárást már lefolytattak. A tettes vakmerőségét már csak a bíróság tétovázása tudja felülmúlni.

Eszes Beáta

Ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a hazád, inkább azt, hogy vajon miért teszi ezt veled. Legfőképpen pedig azt próbáld meg valahogy eldönteni, megéri-e mindez neked és a családodnak? Ha igen, akkor légy boldog, örvendezz, és amint lehetőséged adódik rá, szavazz a Pártra. Senki sem fog megakadályozni ebben.

Én magam, kezdek rohamosan eltávolodni a magyar politikai élet történéseitől. Valahogy megpróbálok kibújni alóla. Sumákolok, félrenézek, elfoglalom magam valami mással. Úgy teszek, mintha én nem is... Mindegy. Nem érdekes. Nagyon zavar, untat és nem is nekem való a létező szocializmus vegyítése a Horthy-korszakkal. Oldják meg az urak ezt maguk között.

Úgy vélem a magyarországi változások immár megfordíthatatlanná váltak. Már jelentősebb korrekcióra sincs túlságosan sok lehetőség. Illetve van, de csak rossz irányba. Emiatt nem is nagyon érdemes túlságosan sokat bíbelődni az ilyesmikkel. Ott egye meg a fene az egész Nemzeti Cirkuszt az erőszakra hajlamos porondmesterrel együtt.

Visszakerültünk a régi, jól megszokott kerékvágásba. Az ország békésen, büszkén és boldogan rohad szét. Valami ilyesmiről írt Ady Endre is a maga korában, csak jóval kifejezőbben. Az illető valóban zseniális fickó volt. Szerintem pár éven belül néhány írását be fogják tiltani, ami hatalmas elismerést jelentene számára. Remélem ez valamiképpen a tudomására is fog jutni.

A Fekete György által levezényelt, mértéktelen sok pénzt felemésztő Kulturkampf – tehetség hiányában – szerencsére totális kudarcba fulladt. A kedvezményezettek nem tudtak a maguk számára nemzetközi elismeréseket vásárolni, Fekete pedig hülyét csinált magából. Már megint a „libsik” jártak jól.

Isten, haza, család.

Ezt a brandet próbálja a NER álszent és hazug módon rátukmálni a társadalomra. Eközben elkövetik szinte az összes főbűnt. Nyugodtan fel lehet leltározni. Köszönöm szépen, de én így, ebben az aljas és mocskos formában ebből az egészből nem kérek semmit.

Maradjunk talán Istennél, már ha létezik, valamint ő is annak tekinti magát. Vele nekem semmi bajom sincs, remélem neki sem velem. Az illetőt nem ismerem személyesen és ezzel valószínűleg ő is így lehet. Ha valamikor, valahol találkoztunk, valószínűleg egyszerűen elmentünk egymás mellett. Azt merő kíváncsiságból megkérdezném tőle, hogy ez a világ, amelyikben élünk, az pontosan hányadik prototípus és milyen szintet képvisel. Ha annak idején a miénket egy hét leforgása alatt össze tudta hozni és még pihenésre is maradt ideje, akkor mi akadályozná meg abban, hogy havonta legalább egy szép, új világot legyártson. És vajon milyen lehet az, amikor egy kicsit több időt szán a teremtésre? Minek túlságosan elkapkodni az ilyesmit. Istennek szerintem mindenre van elegendő ideje.

Aljas és álnok árulásaim közé tartozik az is, hogy a vallást egy olyan, nagyjából egyedi gyártású, de pontatlan világszemléletnek tartom, amelyet megpróbálnak a marketingesei minél több ember számára eladni. Így működik az üzleti élet. Istent egy választási kampányba bevonni azonban modortalanság. Mondhatni, Isten ellen való vétek! Tessék inkább kiskutyákat, cicusokat, suhanó teknősbékákat simogatni, illetve jótékonykodni. Szószékről szapulni a politikai ellenfelet felér egy közönséges magánlaksértéssel. A tulaj nem biztos, hogy örül az ilyesminek.

Mit kezdjek azzal a XX. században teljesen leamortizált fogalommal, hogy haza? Kié az, és jelenleg mire használja? Kielégíti vele a hatalomvágyát? Meggazdagszik belőle? Kizár belőle másokat? A mostani „hazába” – amely egy gátlástalanul vezetett üzleti vállalkozás, a totális monopólium megszerzésére céljából – én már egyre kevésbé tartozom bele.

A dolog nem keserít el túlságosan. Annak idején, a szocialista haza fogalmát is nevetségesnek tartottam, ugyanígy vagyok az orbánista hazáéval is.

Hol van egyáltalán az a haza? Számomra ez legfőképpen Sopront és környékét jelenti. Itt élek, meg mászkálok mindenfelé. Eisendtadt (Kismarton), Rust, Puchberg sokkal többet jelent számomra, mint mondjuk Debrecen vagy Szolnok. Ezen kényszerítésen (kitelepítésen) kívül nem is kívánok változtatni, gondolom a debreceniek sem. Számukra ott van a haza és ezzel nincs is semmi baj.

A NER-be teljesen hagyományos, konzervatív (nem az) család-modellem révén illeszkedek be leginkább, de itt is komoly és megbocsáthatatlan bűneim vannak. Nem tekintem ugyanis másodrangú állampolgároknak a gyereküket egyedül nevelőket, a homoszexuális párokat, az élettársi kapcsolatot létesítőket, sőt azokat sem, akik valamilyen okból magányosan élnek. Az általam képviselt anya, apa + gyerekek felállás egyre inkább ritkábbá válik, amit ez a „keresztény-konzervatívnak” (Merde!) kikiáltott társaság képtelen elfogadni. Talán nem sokasodnunk, hanem okosodnunk kellene. Őket (Merde!) azonban csak a mennyiség érdekli.

Több millió, boldogan tapsoló idióta jól mutat egymás mellett, de nem lehet velük sok mindent kezdeni. A NER-nek sajnos pont ez az egyik célja. Legyél jó – azaz szófogadó – hülye, ezért időnként majd lökünk neked valamit. Ja, meg azt mondjuk rád, hogy nagyon okos vagy. Nem kerül ez semmibe. (Merde!)

Mi marad még számomra ezeken kívül? Semmi. (Merde!) Ez az, amit az ő országuk biztosítani képes a számomra. Ne jöjjenek az „igaz hazafiak” a Dunával, a Tiszával, az Északi-középhegységgel, vagy a Balatonnal. Ahhoz nekik semmi közük. Szerencsére a tájegységeink túl fogják élni őket.

Ma már nem kell itt élned, de ha szegény vagy, és kórházba kerülsz, akkor mindenképpen itt kell halnod. Ez lenne az a fenemód felemelő érzés, amitől meg kellene hatódni? Vagy minél előbb megszabadulni a magyar állampolgárságtól?

Lesz valamikor egy olyan haza, amelyben ők már nem fognak létezni. Legalábbis nem élő mivoltukban. Nem lesz könnyű eltakarítani azt a szemetet, amit majd maguk után hagynak, de valakik majd megcsinálják.

A hazával azonban házaljanak másoknál. Valójában ők árulják. Én bizony nem veszek tőlük semmit. Tőlem akár már most nyugodtan fel is fordulhat ez egész díszes társaság. Sok kár nem érne sem engem, sem az országot.

Ha ez hazaárulásnak minősül, akkor tessék nyugodtan odatenni a strigulát a nevem mellé és pirossal bekarikázni. Valamikor, valamire majd csak jó lesz. Talán már ott is van.

Nálam pedig itt marad „a főokos előtt vigyázzban álló láthatatlan röhögés”. Amit köszönöm szépen, nagyon élvezek.

Sztevanovity Dusán

Szentimentális 'rakenroll'

Nincs szebb,

mint a vasalt világban

a gyűrött, a kócos

'rakenroll'

Ó, nincs szebb,

mint ha kilóg a sorból,

mert nem ért a szóból,

kinek ez a zene szól

Ó, nincs szebb,

mint az alázat csendje

ha zenére lázad,

s a szív zakatol

Ó, nincs szebb,

mint a csend kapuját

ha berúgja páros lábbal

a 'rakenroll'

Ó, szép volt

Azt ígértem, halálig játszom

Szép volt

Hát játssz el értem

egy szentimentális 'rakenrollt'

Nincs szebb,

mint a főokos előtt

vigyázzban álló

láthatatlan röhögés

Ó, nincs szebb,

mint a zenébe bújt

a szavakban

néma kételkedés

Ó, nincs szebb,

mint a simogató pofon,

a játék, a játszma,

a lelkesedés

Ó, nincs szebb,

mint a titkos, a cinkos

az összekacsintó

egymást keresés

Ó, szép volt

Azt ígértem, halálig játszom

Szép volt

Hát játssz el értem

egy szentimentális rock and rollt

Nincs szebb,

mint a hétrét görnyedt

nyakkendőket egy este

az ingről leveszik

Ó, nincs szebb,

mint ha senki se bánja,

ha érzi, ha látja,

hogy figyelik

Ó nincs szebb,

mint a teremőr réme,

a hangerő ténye,

a 'rakenroll'

'rakenroll'

'rakenroll'

'rakenroll'

'rakenroll'

Ó nincs szebb,

mint az, ami minden,

csak egyedül szép nem:

a rock and roll

Olyan, szép volt

Azt reméltem, halálig játszom

Szép volt

Hát játssz el értem

egy szentimentális 'rakenrollt'

Immanuel Kant - Kritik der reinen Vernunft

„Szijjártó Péter fogja felhívni a választópolgárokat, hogy elmagyarázza az ördögi Soros-terv lényegét és a nemzeti konzultáció fontosságát. Természetesen nem élőben.” (Sorosozás már a telefonban is – Szijjártó Péter hamarosan önt is fel fogja csörögni)

Mi ez a félelemmel, valamint aggodalommal teli, amúgy elégedett arckifejezés, amely nemzetünk nagyjainak arcán mostanában eluralkodni látszik? Ezt a felelősségteljes mimikát csapattréningen oktatják számukra, vagy esetleg kínai plasztikai sebészeket alkalmaznak, akik legyártják belőlük ezeket a figurákat?

A mindenen eluralkodó osztály vajon mitől félti ennyire a hont, azaz saját magát? Soros Györgyöt eddig még egyetlen párt sem jelölte miniszterelnöknek, mégis őt reklámozzák a legkisebb, nagyjából még lakható településen is. Kész szerencse, hogy nincsenek gyarmataink.

Titokban ennyire megindult az MSZP az origóból? Megjelent egy „mindenkitgyorsanegyszerrelegyőző” párt, amelyről a közvéleménynek ma még nincs tudomása? Simicska Lajos tavasszal talán bejelenti, hogy Orbán Viktor valójában nő, aki tőle esett teherbe? Mészáros Lőrinc gazdasági puccsra készül, majd átveszi az ország irányítását? Rogán Antal megvásárolta a Kajmán-szigeteket Helen Kilpatricktól, és az egész banda odaköltözik?

Minden jel arra mutat, hogy ellenfél hiányában a FIDESZ-KDNP kénytelen lesz megnyerni a 2018-as választásokat. Nem kicsit. Brutálisan. Ennek ellenére mégis gyerekes telefonbetyárkodásra adják a fejüket? Pont ezekben a zaklatásokkal terhes időkben? Nem megalázó ilyesmivel kitölteni az adásidőt? Mi jöhet még?

Esetleg Németh Szilárd átszellemült arccal kártyát fog majd vetni, és abból mindig az fog kijönni, hogy Soros György Magyarország vesztére tör? Lázár János a kormányinfókon keresztül pozitív energiákat fog küldözgetni, egyben mindenkiről leveszi a rontást? Tállai András gombostűvel fogja bökdösni a Brent Olaj valós árfolyamgrafikont? Népnemzeti szeánszok és választási asztaltáncoltatás nem lesz? A holt lelkek is kapnak majd szavazati jogot? Egy koppintás, Fidesz. Kettő..., ja az pont nem érvényes, illetve csak az első számít.

Az rendben van, hogy a nemzeti konzultáció egy több ismétléses, nagy számú mintán végzett – vagy mi a fenének nevezik az ilyesmit a statisztikusok, most nem is ez a lényeg – közvélemény-kutatás, közpénzek mértéktelen felhasználásával, elherdálásával.

Egyenként be lehet azonosítani, kik azok, akiket hideg hagyott a többszöri, rendkívül kedvező házassági ajánlat és nagy ívben tettek az egészre, esetleg valami még csúnyábbat műveltek. Ők valószínűleg még mindig nem tértek jobb belátásra. Sokan vannak, de nem nagyon fognak szavazni. A következő ciklus valószínűleg az ő gyengéd meggyőzésükről fog szólni.

Ha fideszesek szempontjából minden a lehető legnagyobb rendben van, és az egész ország odavan a gyönyörűségtől, akkor Szíjjáró Péter vajon mi okból játszik Horst Fuchsot? Mit szeretne eladni azokból a javakból, amiket már rég elloptak a maguk számára, illetve politikailag korrekten* mondva, nemzeti tulajdonba vettek, és most buzgón megvédenek, azaz nyomtalanul eltüntetnek. (*PC, azaz minden rosszak okozója, lásd 666)

Azok az orbánviktoros meghívók, amiket mint valami véres kardot, többször is szerteszét hurcoltak az országban, pontos képet adhat számukra rajongótóborúk alacsony szellemi színvonaláról. Ezzel nincs is semmi probléma. Igazodni kell a az elvárásokhoz, a piaci igényekhez. Hülyéknek, hülye dolgokat kell mantrázni, hogy még annál is hülyébbek legyenek. Ők azok, akik valószínűleg még azt is elhiszik, hogy Szijjártó koronaherceg egész nap telefonügyeletet tart, és kiokosítja az arra érdemeseket.

Az értelmiség nem felvásárolható része – pontosabban mondva azok az ilyen-olyan polgárok, akik önálló gondolkodásra képesek, és nem hisznek abban, hogy a kettő meg kettő eredményét kedvünk szerint alakíthatjuk, amit csupán szilárdan akarnunk kell, és piros, fehér, zölddel kell azt összeadnunk – látványosan kivonult a kormánypárt mögül. Csak az olyan selejtes gyártmányok maradtak meg, mint Gajdics Ottó vagy Bencsik András, akik üvöltözésen kívül mással nem nagyon tudják felhívni magukra a figyelmet. Erre mondjuk tökéletesen megfelelnek, meg ugye bajszuk is van az orruk alatt.

Ott, „hol” egykor arra számítottak, hogy valamikor majd „nemzet süllyed el”, nem gondoltak arra, hogy a nép süllyedés helyett, fokozatosan elhülyül. „Az ember millióinak Szemében” valóban könny ül, de nem a gyásztól, hanem a röhögéstől. Persze csak azoknak, akik tudják, merre is van Magyarország és mivel foglalatoskodnak az ott éldegélők. Túlzott illúzióink ne legyenek. Nincsenek számottevően.

A következő ellenség minden bizonnyal belső lesz. Azok, akik nem hisznek az elért, kimagasló eredményekben és a fényes jövőben. Azok, akik olyasmiket merészelnek állítani, hogy a magyar gazdasági csoda mögött uniós pénzek, valamint a szociális, egészségügyi, oktatási kiadások drasztikus csökkentése áll. A rendszerváltás óta a Fidesz vetette be a legbrutálisabb megszorító intézkedéseket, ami legfőképpen a szegényebb rétegeket érinti. Azokat, akik hivatalosan nem is léteznek.

Tehát azok lesznek a nemzet ellenségei, akik tiszta szívből utálják az illiberális demokráciának nevezett tákolmányt, és nem élvezik a rosszléti állam vívmányait.

Meg azok, akiknek nem tetszik az, ahogyan Direkt Peti valami gagyi, öntisztító, leégést gátló serpenyőt szeretne rájuk tukmálni.

Ordít az a csend, ami a színházi szakmából árad.

(Fotó: Csáki Judit, színikritikus - MTI/Filep István)

Csáki Judit színikritikus a Magyar Narancsban A cél, a tét és az ár címmel írt cikkében azt állítja, hogy a hazai #metoo-kampányban – amely leginkább a befolyásos férfiak által szexuálisan zaklatott áldozatok vallomásairól szól – szerinte „ebben a történetben Sárosdi az egyetlen makulátlan szereplő”. Csáki szerint egyedül neki van világos célja, mindenki más ezt a célt szem elől téveszti.

Az „egyetlen” piedesztálra emelt szerep több szempontból hibádzik ebben az elméletben: az egyik leglényegesebb tévedése Csákinak, hogy amennyiben Sárosdi Lilla színésznő valóban egyetlen lenne, meg sem nevezhette volna jogi következmények nélkül Marton László rendezőt. Sárosdi és tanútársai jogi segítséggel vagy anélkül, valószínűleg előbbivel, de a folyamatot és a végeredményt utólag összegezve professzionálisan vitték végig az akciót: Martonnak nem maradt más hátra, mint a beismerés. A szexuális kényszerítés bűntettekben (Btk. 196. §) az első megszólaló mellett, amennyiben nincs további áldozati tanú, esetleges szemtanú, külsérelmi nyom híján, több évtized távlatából a beismertetés elengedhetetlen. A beismerés pszichológiai törvényszerűsége, jobb híján a nyilvánvaló lelepleződés lehet egyedüli cél ebben a kampányban. Marton elsőre fenyegető reagálása, az áldozat érzéseinek őszinte, kendőzetlen bemutatása – amellyel Sárosdi megtörte azt a jeget, hogy erről szégyen lenne ennyire részleteiben beszélni – sokat segített abban, hogy további áldozatok jelentkeztek, ám Marton beismerése után is mindegyikük anonim maradt. Köztük etikai különbséget tenni, hogy melyikük jobb, makulátlanabb, kedvesebb, sajnálatra méltóbb, egyenesebb, elég bajos lenne. Sárosdi nélkül aligha szólalnak meg a többiek, a többiek tanúskodó kiállása nélkül a közvélemény és Marton eltiporja Sárosdit.

Hibádzik az „egyetlen makulátlan szereplő”-kategória abban is, hogy Csáki az áldozattal, Sárosdival a tettes Martont valamint a Színművészeti Egyetemet, a Vígszínházat és az MMA-t nevezi meg, ahol az egyedüli makulátlan szerinte Sárosdi. Mégis, hogy gondolta Csáki, tettes és áldozat egy kategória, összevethető? Lehetne makulátlan akár Marton is? Ez lenne a moralitás, hogy ki tudom választani, hogy Sárosdi inkább makulátlan áldozatként, mint a tettes Marton? Vagy Marton módszeréről tanúvallomásokkal igazoltan tudó cinkos vígszínházi társulatot kéne egy kategóriába sorolni a tőlük segítséget kérő, de azt nem megkapó áldozatokkal? Komolyan van olyan ember ma, aki elhiszi, hogy arról a Martonról, akit kocsiról és elővett péniszről már felismer a gellérthegyi lakosság – ld. a tanúvallomást, a gellérthegyi lakó „már megint itt vagytok?”-kiszólásáról – arról a Martonról, akiről további szaftos sztorikkal szórakoztatták a segítséget kérő áldozatokat, ne tudott volna a teljes szakma, közte akár Csáki is?

Hibádzik az „ennek a történetnek” nevezett kategória abban is, hogy még Marton áldozatainak sincs közös története. Nem egyszeri és egyetlen történetről beszélünk. A vallomásokat tekintve ezek heti rendszerességgel történtek meg, szereplőit tekintve egymástól elszigetelten. Évtizedeken át. Harminc-húsz-öt-két éve ezek az áldozatok magunkban vannak. Magukra maradtak. Nem vállalhattak közösséget egymással, nem tudtak egymásról, mindegyikük magányosan küzdött a saját emlékével, szégyenérzetével, félelmével, felejteni vágyásával. Nem beszélve a további, már nyilvánossá lett elkövetőkről – Kerényi Miklós Gábor, Szikora János rendezők – és azokról a csak színházi közegben soktucatnyi befolyásos személyről, akikre névtelen utalással már nyilvános cikk is íródott. És hol vagyunk még attól, hogy csak a híresnek mondható tettesek közül akár sok tucatnyian előkerüljenek, ami még mindig a jéghegy csúcsa lenne, nem beszélve a társadalmi élet más területeiről.

Csáki arra is utal etikai besorolásával, hogy sem más áldozatok, sem az eddig megszólaló, vallomást névvel megtett szemtanúk nem makulátlanok.

Milyen lehet a nem makulátlan tanú, áldozat?

Gondolom, olyasféle, mint a nem „ártatlan áldozat”. Történelemből ismert nonszensz kategória, hogy a háborúnak vannak „ártatlan áldozatai”, a népirtásnak vannak „ártatlan áldozatai”. A többiek meg „megérdemelték”, legalább is ezen furcsa logika alapján. Ahogy a történelemben a relativizálók, úgy a bántalmazás, erőszak vagy zaklatás bűntettekben az áldozathibáztatók fejezik azt ki, hogy az áldozat tehet róla, sőt, meg is érdemelte. Csáki Judit egy olyan bűntettben, ami természetéből adódóan, szexuálpszichológiailag és kriminalisztikailag ismerten, tankönyvi szinten tudva többszöri tett, éveken át folyó tett, kiemel egy fő áldozatot, és szerinte mindenki más nem makulátlan, tehát tehet róla, avagy akár meg is érdemelte.

Esetleg nem elég világosak a céljai. Kérdés, mennyit tud Csáki az anonim áldozatok történetéről, céljáról, érzéseiről. Érdekli-e őt ez? Beszélt-e egyetlen áldozattal is?

Az persze Csákit sem érdekli, ezzel miféle terhet rótt Sárosdira, kéri-e ő ezt a kéretlen szerepet. Sárosdinak meg kéne tagadnia sorstársait a színikritikus etikai besorolása alapján.

Az írás utalni látszik arra is, hogy aki nem áldozat, hanem szemtanú, az pláne nem makulátlan. A facebookon folyó vitában találkoztam olyan véleménnyel is, amelyik túlmegy a színikritikus sejtetésén, és ki is mondja, hogy „egy szemtanúnak nincs joga megszólalnia, ez az áldozatok jogköre”. Túl azon, hogy ez büntetőjogi nonszensz, túl azon, hogy a szemtanúkat a rendőrség anonim bejelentésre nyitott telefonszámmal védi, mert különösen fontos minden nyomozásban a szemtanú és annak érthető védelme is, érdemes lenne arra is emlékezni, hogy a Vígszínház, a Színművészeti Egyetem és a tágabb színházi szakma köréből sok-sok szemtanú és azok fellépése hiányzott, és hiányolta a közvélemény. Nem most, hanem kettő, öt, tíz, húsz és harminc éve.

Amit hiányol Csáki náluk, ami miatt mások nem makulátlanok számára, azok épp azok a szemtanúk, akiket ő, ha megszólalnak, már nem nevez makulátlannak. Amennyiben egy szemtanú évtizedekkel később szólal meg, kétség kívül az évtizedekkel korábbi énjéhez képest már kevésbé morális, de tekintve hogy a magukat vállaló szemtanúk száma idehaza ismertté vált zaklatási esetekben négy fő körül mozog, megbecsülendő most is a szerepük. Kerényi Miklós Gábort, a Budapesti Operettszínház rendezőjét az áldozatokat megelőzően, valamint Szikora Jánost, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatóját szemtanúk és nem áldozati tanúk buktatták le. Kátai István és színésztársa akkor, egy éve, amikor a fehérvári színházi eset történt, pár másodperces gondolkodási idő után végül visszament Szikorához, aki észlelte a fellépést, és magyarázkodva abba is hagyta a színitanodás lány taperolását, felállt, és elment. Akkor és azt az akciót hagyta csak abba. Ugyanazt az áldozatot viszont megtalálta később is Szikora. Ennek a közbelépésnek viszont csak akkor van esélye, ha az eset nyilvánosság előtt történik. Még Marton esetében is, az esti gellérthegyi magánkocsikázásai mellett az egész Vígszínház tudott nyilvános esetekről is. Soha nem lépett közbe senki.

Csáki Judit írásának legnagyobb hibája, mi több, bűne, hogy üzen a jövőbeni áldozati és szemtanúknak: a közvélemény elvárást támaszt feléjük. Van szerinte az áldozatiságnak egy makulátlan módja, igaz, ezt nem árulta el Csáki, mi lenne az. Legyen célotok, kedves áldozatok és tanúk. Hogy mégis, mifélék, gondolom, arról majd akkor fog megnyilvánulni ő vagy a közérdemű, ha megszólalnak a tanúk. Tegyük hozzá, egyik megszólaló sem tett feljelentést, részben azért sem, mert zömmel öt éven túli, elévült esetek, de többen ki is fejezték, hogy egyrészt a tettest megállítani szeretnék, másrészt szeretnék, ha ez végre nyilvános megítélés alá kerülne. Így mindegyikük érzékelhető célja a nyilvánosság volt, de ez a #metoo-kampány lényege is. Eddig ezt Csáki Juditon kívül értette mindenki a világon.

Arról minden eddig hallgató áldozat és szemtanú tud, hogy ha valaha meg merne szólalni, egy szitoközönt kap a nyakába, rengetegen nem hisznek nekik. Mindhárom eddig ismertté vált színházi elkövető megfenyegette a megszólalókat. Az egyik nevét vállaló szemtanú ellen már kicsinyes retorziókat is elkövettek: Szikora Jánost megnevezése után Kátai István életpályáját átírták az interneten, a stáblistát, amelyben egyik főszereplőként szerepel, Szikora lehazudta, dacára, hogy rajta van a színház honlapján, és ő rendezte…A jogi fenyegetés már alap volt nála is.

Három fő péniszlengető, fenékre verő, láb közé nyúlkáló férfiú után már unni is vélik a történteket itthon, hozzátéve, hogy már az elsőt sem hitték el. Ilyen közönségfogadtatásban egy, a színpadi dramaturgiához értő emberként adhatott volna Csáki konkrétabb elvárásokat is, hogy képzeli a makulátlan tanú szerepét. Az kevés, hogy a nemi erőszakot szerelemként ábrázoló western filmek világát idézi meg írása címében A cél, a tét és az ár - A Jó, a Rossz és a Csúf analógiájában. Nem tudom, melyik, eddig zaklatással még nem megbukott rendezőt merné kételyek nélkül megnevezni A makulátlan tanú című előadás megrendezésére...

Mikor valljon a makulátlan tanú?

Voltak olyan elvárások a közösségi hálón, hogy miért most szólal meg az áldozat, mikor itt a Weinstein-sztori, dömping van. Gondolom, találni kéne egy optimális időpontot, amikor a bejelentés nem zaklatja fel a közérdeműt, nem lepi meg, de még nem is unja, két és fél nap távolságon belül a Föld egyik pontján sem hoznak ehhez hasonlót nyilvánosságra. A megbukott egyén ne legyen túl ismert, túl sikeres, mert azért a Nagy Életművet ne sározzuk be, de azért legyen neve, különben nem hír. Csáki is utal arra, hogy nem túl etikus további elkövetőkre vadászni. Elvár egyfajta ki sem fejtett szelíd spontenaitást, ahol megkérdőjelezi azt a hatást, amelyben Sárosdira Weinstein, Kerényi áldozataira Marton és Sárosdi, Szikora szemtanújára Kerényi és áldozatai hatottak. Csáki nem érti, hogy miként hat a domino-elv, és mennyire fontos nem csupán a pszichikai mozgatókban, de a tényleges, akár jogi informálódásban is egy már lefutott eset: Sárosdi áldozatait már átirányították olyan ügyvédhez, akit már a Szikora-eset szemtanújának is tanácsoltak. Csáki láthatóan nincs tisztában a szexuális kényszerítés bűntettének szexuálpszichológiai, kriminalisztikai és jogi vetületével. Igaz, nem is őt fenyegetik perrel. Ahogy egyébként az esetekről publikálók nagy része is döbbenetesen olvasatlan a témában, gondolok például olyan szégyenletes megszólalásokra, mint Kornis Mihályé és Radnóti Zsuzsáé. Kornis például egyenesen azzal jött – Csákihoz hasonlóan kategóriákat kijelölve áldozatok és lehetséges áldozatok közt – hogy „a jó színészek szeretik Marton Lászlót.” Aki meg nem szereti, ha meg kell fogni a nagy rendező kicsinek vallott péniszét, biztosan nem jó színésznő. Szerencsére Kornis már nem elemezte Kerényi fiúáldozatait, miszerint a jó férfi színésznek nem gond behajolni a Nagy Rendező és vállfája előtt. 13 évesen sem.

Hogyan valljon a makulátlan tanú?

Csáki írásában a világos célt hiányolta, a nyilvánosság ereje neki nem elegendő cél, de nem a módszert ítélte meg. Ahhoz, gondolom, nem volt bátorsága, hogy részleteiben kifejtse, miként kell vallani, ahogy ahhoz sem, hogy megnevezze, kiket nem tart makulátlannak, kinek vagy kiknek üzenget. Nem tudom, a nyilvánosság erejének milyen más módozatára gondol Csáki mint célra. Nem jó erre a facebook? Legyen közszolgálati hír, hozza le a Magyar Közlöny, esetleg a helyi hirdetési lap? Az általa javasolt #gondolkodjunk hashtag, túl azon, hogy magyarosan provinciális maradna, holott ez nem csak nem színházi, de nem is magyar ügy, de egyértelműen valamiféle "legyünk barátok, gyere mesélj", a tettest az áldozattal összebékítő akció lenne. Ahol a Nagy Rendező Péniszétől független maradhatna annak Nagy Életműve. Arra valószínűleg nem tud választ adni Csáki, mi legyen a 30 éve pályát elhagyó egykori színésznövendékekkel, vagy Kerényi elől külföldre menekült színésszel. Hol béküljenek össze a Nagy Rendezővel, Vállfájával és Péniszével, egy reptéri kávézóban? Csáki akar kibékülni vele? Ezt kb 12 cm távolságból kell megpróbálni előbb. Egyébként is úgy tudtam, ő és a szakma megbékélt ezzel már 30 éve.

Népirtás témában használják a társadalmi megbékélés narratívát, de sosem úgy, hogy a népirtás bűntettel kéne kibékülni, és azt a hadviselés vagy államvezetés erényének betudni. Egy nagyon fontos rész kimaradt Csákinál: bűncselekményként definiálni a tettet, szexuális kényszerítés, és a tetteseket illene bíróság elé vinni, az 5 éven belüli esetekkel. Erre Marton például alkalmas, magánvádlója van, 5 éven belüli esete van.
Megbékélni tettestársak, néma cinkosok és áldozatok közt lehetne. Igazságszolgáltatás után. Úgy látszik, a tettes-áldozat narratíva nálunk mindig a bűntetthez való hozzászokást, a néma és békés áldozatok fejét a tettes mocskába belenyomást jelenti. Néhány szobrot állítunk a tettes érdemeire való tekintettel, ha már más nem is tud állni.

Szexuális kényszerítés és művészi kvalitás

Csáki Judit szerint makulátlan az, aki Marton pályájára vall, de etikátlan, aki minősíti Marton művészi kvalitásait. Bevallom, számomra már az életpálya és a művészi kvalitás szétválasztása is bajos. Ezek szerint van egy kvalitástól független ranglétrán lépkedés, és van az önmagában tündöklő kvalitás? Elvileg utóbbi függvényében zajlik az első, nem csak színházi szakmában...
A másik problémás része ennek a furcsa etikai szemléletnek, hogy maga Marton László definiálta áldozatainak a szexuális kényszerítést az ő művészi munkájának: amikor ilyesféle kalandokra invitálta áldozatait, mindegyiknek speciális színpadi képzést ígért. Mester és tanítványa. Nem azt mondta, hogy "baromira nem érdekel, mit akarsz a pályád elején, kislány, de most feltétlen le kell szopjál", hanem azt mondta, sokkal jobb képzést nyújt ő rövidebb idő alatt, mint az egyetem.
Kerényi egyenesen a művészi szabadsága egyéni keretei feszegetésének nevezte a fiúk pucér fenekének elverését.
Szikora annyiban tanult ezekből az esetekből, hogy ő már keresné egy ratifikált bűntett üldözésének jogi kereteit – a rendőrség, bíróság és tőle független etikai bizottság helyett – és az igazság bajnokaként megelégedett a saját maga rendezte darab gyermeteg és végtelenül ostoba meghazudtolásával, úgy gondolta, egy bődületes hazugsággal kiállhat hitelesen megmondani, ki hazudik, és ki nem.

Sajnos, ahogy a színdarabok esetén, itt sem kérdezték meg a rendező urak a kritikusi szakmától, miként állítsák fel előadásaik koncepcióját, Csáki meg most az egyszer nem nézte meg a "mentegetőző" előadásaikat, és megírta színikritikáját csuklóból. Kínos.
 
Amennyiben nem maguk az elkövetők nevezik művészi kvalitásaik részének azt, ahogy bántak ezekkel a lányokkal és fiúkkal, ezek az esetek akkor is a színházi közegben, az ő rendezői minőségükben történtek, beosztott, zömmel kezdő színészekkel. Nem mintha mentő körülmény lenne, ha valamelyikük a családi fészekben verné feleségét, de azt nevezhetjük művészi kvalitástól függetlennek, de ezeket a színházi zaklatásokat nem.
Ezek az elkövetők évtizedekre kontraszelektálták a színházi szakmát: egy olyan társulat maradhatott meg mellettük, akik szerint ez belefért a szakmai munkába. Részévé tették a színházi munkának ezt. Csáki Judit 30 év után leült megírni egy etikai kritikát, vele szemben viszont áldozatok százainak a szakma erről szólt, vagy erről kellett volna szóljon. Ami végtelenül nem etikus, mondhatni, nem makulátlan, hogy Marton péniszétől kellő távolságban mondja meg és írja elő Csáki, kinek mi volt és mi lehetett a művészet.

Csáki nem érti, hogy áldozatok tucatjai hagyhatták el a pályát a szexuális zaklatók miatt

Csáki nem érti, hogy évtizedek óta olyan emberek rendezik a színpadon az életet, a szerelmet, a vágyat, a hódítást, a hatalmat, akiknek ez a hátsó ülésen arcba vert fütyit, a volán mögött szimultán maszturbálót, a letolt nadrággal, vállfával pecsenyére vert feneket, a két láb közé benyúlást, az üvöltözést, a csak azért is az énekes torka alá dohányzást jelenti. Nekik ez és így volt a szakma.
Csáki, ha látna egy erről szóló modern darabot, gondolom, megírná a kritikáját, hogy a darabban az egyedüli makulátlan szerep az volt, aki 30 év múlva meg mert szólalni. Leközölné, és kiröhögné a szakma. Ez lenne a színikritikák szabolcska mihályi darabja.

Névvel vállalt első vallomás mellett eddig soha nem állt ki szemtanúként senki a színházi szakmából névvel

Csáki Judit azzal zárja az írását, hogy nőjünk fel az egyetlen makulátlan tanúhoz. Mindeközben Sárosdi mellett kiálló anonim áldozatokon kívül a nevét vállaló színésznő tényleges, jogilag is értelmezhető segítségére egyetlen színház szakmabeli sem volt. Sem a Vígszínházból, sem a Színművészeti Egyetemről, sem a rendezőktől, sem a dramaturgoktól, sem a színikritikusoktól…Sem nőktől, sem férfiaktól, sem a hatvanéves pályatársaktól, sem az ötvenéves pályatársaktól, sem a negyvenéves pályatársaktól. Egyetlen névvel vállalt személy ebből a körből elegendő lett volna, hogy Sárosdi magabiztosan kimondhassa Marton nevét. Senki nem állt mellé az anonim áldozatokon kívül. Ahogy Kerényi névvel vállalt szemtanúja egyedül maradt, ahogy áldozatai is magukra maradtak, ahogy Szikorára névvel valló szemtanú is magára maradt a szakmán belül.

Ordít az a csend, ami a színházi szakmából árad.

Némelyikük elemez, petíciót ír, kivizsgálásról beszél, de érdemben egyikük sem tanúskodott egyetlen áldozati vagy szemtanú mellett sem. Gondolom, kivárnak, hogy egy nekik tetsző tettes, nekik tetsző színházból, nekik tetsző időben, nekik tanúskodással vállalható tettel lebukik. Várnak egy makulátlan tanúra. Mivel Sárosdi az egyetlen, valószínűleg nem is szeretnének látni továbbiakat.

Csáki Judit például nem merte bevallani színikritikusként, a színházi szakma alapos ismerőjeként, ő mennyire makulátlan saját kategóriája alapján: tényleg nem tudott se Marton, se Kerényi, se Szikora módszereiről? Vajon mi lehet Csáki Judit célja a hallgatással?

A #metoo-kampány sok ezer hazai, el nem mondott, sok-sok magányos történetének rengeteg makulátlannak nem nevezhető szereplője van. Azok, akik tudtak és tudnak most is ezekről, és azok, akik túl sokszor hallották. És egyikük sem szólt.

Eddig.

Egyetlen módon lehet felnőni az eddig névvel, név nélkül, bátran, félve, állhatatosan, egy vallomás után megijedve, majd eltűnve, áldozati vagy szemtanúként, de végre megszólalókhoz: ha bármilyen módon támogatjuk őket, nem címkézzük őket, nem támasztunk tudatlanul elvárásokat feléjük, nem rangsoroljuk őket, ha kíváncsiak vagyunk a történeteikre. És szembenézünk önmagunkkal.

Amennyiben a hazai #metoo-kampány eddig négy közismertté vált esete közül három színházi ember, akkor álljon a szembenézésben élen a teljes színházi szakma.

Eszes Beáta

Zlatý křeček

A heves és brutális őszi zavargások jelenleg is ugyanolyan intenzitással folynak, mint a nyáron, azaz sehogy. A nagy októberi forradalom érdeklődés hiánya és más, előre látható események miatt elmaradt.

Jó esetben valaki váratlanul megbotlott az Oktogonnál, pár tojás összetört és emiatt néhány csúnya szó szaladt ki az illető száján, aminek hatására egyesek kicsit zavarogni kezdtek. Néhány hangya rövid szenvedés után megfulladt, társaik szerencsésen megmenekültek. Ennél izgalmasabb kormányellenes megmozdulás – a heves esőzéseket leszámítva – nem nagyon történt a fővárosban, ami nem túlságosan nagy tragédia.

Nem mindenkit lelkesít fel egy-egy, hazafias módon felgyújtott autó felemelő látványa, illetve a honvédelmi közelharc a globalista szemetes konténerek, valamint más, agresszíven ellenálló tereptárgyak ellen. Maradjon csak meg az utcai csatározás a Fidesz-KDNP jól bejáratott eszközéül. (Vízbázisú festékeket azonban senki se használjon nemzetegyesítés céljából, mivel az könnyen eltávolítható, ezért garázdaságnak, illetve szándákos rongálásnak minősül. A spontán égés és a bontási munkálatok végzése nem.)

Az elhivatott atyafiak, valamint honleányzók, bullterrier-nénik jobban értenek az ilyesmikhez, ráadásul rendelkeznek az ehhez szükséges gyakorlattal, elszántsággal, valamint erőnléttel. A tengerészgyalogos harcinéniket vajon hol trenírozzák?

Soros György kiképzőtáboraiban – a titkosszolgálati jelentések ellenére – nem oktatják a középületek elfoglalásának elméleti és gyakorlati alapjait, különös tekintettel a gender-elméletre, valamint mások hatékony leköpdösésére, megrugdosására.

Tisztességesen zavarogni, brutálisan rendet bontani ma a Fidesz táborán kívül senki sem képes, bár a CÖF-Hazafias Népfront amortizációját elnézve, már ők sem úgy vannak ezzel, mint régen.

A Semjén, úgy nagyjából dr. és tsai által előzetesen beígért „brutális választási kampány” legalább olyan izgalmas és érdekfeszítő, mint amilyenek Both Béla tűpontos monológjai voltak a Tavasz 17 pillanata című kitűnő, komótosan ballagó, szovjet, de alapvetően mérsékelt akciófilmben.

A magyar közéletben – már ha van értelme ezt a fogalmat használni valamire (nincs) – mostanában úgy nagyjából semmi érdemleges sem történt. A kormány nyugodtan teheti a dolgát. Olyasmiket, amiket leginkább kedvel. Cégvásárlások, ilyen-olyan üzletrészek megszerzése, einstandolás, állampolgárság osztogatása, árusítása, ide-oda gazdagodás, shortolások, tehetséges üzletasszony feleségek, szorgalmas, de már szerencsésen elhunyt tántik, paráználkodás, eccetera.

A nemzeti burzsoázia megállíthatatlan gyarapodása nem nagyon zavarja a népeket. A pannon hörcsög (maďarský křeček) hatalmasakat ugrik és közben mindent magába töm.

Az országgyűlési választások dögunalomba’ fullasztása kiváló és hatékony taktika a Fidesz +/- KDNP (ha létezne ilyen) részéről. A számtalan nemzeti konzultáció alapján a kormány birtokában már szép kis adatbázis összegyűlhetett barátokról és nem annyira barátokról. A cimbik biztos rohannak szavazni, amint csak lehet.

Célszerű lenne a választások időpontját szigorúan titokban tartani, és csak az arra érdemeseket értesíteni arról, hogy a megadott időpontban jelentkezzenek a területileg illetékes polgári védelmi parancsnokságon. A többiek szavazata amúgy is értéktelen, előreláthatóan csaláson alapul, amelyeket nagyrészt Soros György vásárol fel, majd töltet ki, kínai és bangladesi gyermekmunkások lelketlen kizsákmányolásával. (A szükséges tintát mindenkinek otthonról kell hoznia.)

Elszánt ellenzéket a magyar munkaerőpiacon könnyen be lehet szerezni pénzért, illetve egyéb juttatások fejében. Minek őket spontán megszavaztatni? Az optimális létszámukat könnyedén be lehet állítani. (Kazahsztánban, a derék Nazarbajev elnöknek és az általa vezetett Haza Fénysugara pártnak erre a célra egy fő bőségesen elegendő.) Azt a mennyiséget szükséges kititrálni, amely jelenlétével nem zavarja meg a tisztességtelen hatalomgyakorlást, az Orbán Viktorba vetett rendíthetetlen hitet, megmagyarázhatatlan rajongást, valamint Mészáros Lőrinc kitartó menetelését a közgazdasági Nobel-emlékdíj megszerzése felé.

A nagy, őszi zavargások ezzel meg is voltak, ráadásul úgy, hogy nem. Ha valaki további brutalitásra vágyik, annak be kell érnie Németh Szilárdnak a felvilágosodás eszmerendszerét könnyedén megcáfoló nyilatkozataival.

A mindig oly frappánsan riposztozó Kósa Lajost sajnos idő előtt kiiktatták az esztrádműsorból. Alátoltak egy teljesen felesleges miniszterséget, nehogy elkezdjen zavarogni, illetve megzavarodni.

"Nincs hangod?
Használd az enyémet!" (M. P. I.)

Igazán nagy disznók az emberek, mivel eme derék mindenevőket, mármint a sertéseket alaptalanul vádolják jellemtelenséggel és mindenféle más aljas rágalommal. Az előbbi mondat valójában úgy hangzana helyesen, igazán nagy emberek az emberek.

Az ilyen-olyan politikai kampányokban bevett szokássá vált, hogy a nemes cél érdekében a potenciális nyertesek buzgón nekikezdenek keresgélni, vajon hol található még a planétánkon valami értékes gyűlöletrög, amelyet még nem fedezett fel előttük senki más. Mikor végre rábukkannak, örömükben azonnal mutogatni kezdik, majd nekilátnak ezzel csábítgatni lehetséges szavazóikat.

– Megette az egészet a fene! – röfögnék erre megvetően a disznók, akik azonban ez ügyben inkább bölcsen hallgatnak. Nem nagyon küzdenek a szavazati jog megszerzéséért.

O. V.-nak ott vannak szavazatszerzésre a „migránsok”, akik léteznek ugyan, de nem nálunk, Gy. F.-nek pedig a határon túli magyarok, akikkel ugyanez a helyzet. Ami ezt a két, élesen elkülöníthető populációt összeköti, az az, hogy a magyarok egy része kimondottan utálja, valamint kártékony élősködőknek tartja őket nyilván saját vonatkoztatási rendszerében. Akadhat bőséggel olyan atyafi is, aki mindkét számára felkínált lehetőséget két pofára zabálja.

A „migránsok” nem szavazhatnak ugyan Magyarországon, a határon túli „románok” pedig gyakorlatilag kézfeltartással, illetve hangos ásítással is kifejezhetik vonzalmukat Orbán Viktor iránt, de ez nem az ő hibájuk. Az sem egészen biztos, hogy mindenki annyira imádja főméltóságát a kiszemelt prédák közül. A levélben történő szavazás valóban nagy emberség, és érdemes is emiatt morgolódni, mivel nagyban megnöveli a szavazatszámlálók, illetve összesítők amúgy is tág mozgásterét.

Nem túl elegáns mások alantas érzelmeire kampánystratégiát építeni, de ez túl sok mindenkit nem érdekel, ráadásul rendkívül kifizetődő tevékenység. Az evolúcióink és civilizációnk során így alakultak a dolgok. Vigasztaljon minket annak tudata, hogy a csimpánzok még nálunk is nagyobb aljasságokra képesek, bár ők nem tömörülnek politikai pártokba.

Gyűlölni, irigykedni, másokra a hátuk mögött csúnyákat mondani kimondottan örömteli és kellemes élményt nyújt. Aki azt állítja, ő bizony nem ilyen, az álszent és egy hatalmas nagy ember. A bennünk vígan kucorgó gonosz(ok) felett csak úgy lehetünk képesek uralkodni, ha elismerjük létezésüket, illetve valahogy megpróbáljuk kiismerni őket. Ha ez sikerül, akkor az „úgy pofán vágnám az illetőt, hogy menten kiugrana a C4-es, illetve a C5-ös nyakcsigolyája” mámorító érzése valószínűleg nem realizálódik súlyos testi sértésben. Soha ne bízzunk meg önmagunkban. Rosszak vagyunk és kész.

Az oly esendő politikusokat nem lehet azért hibáztatni, hogy képtelenek vagyunk átlátni rajtuk és legfőképpen saját magunkon. Önmagunkba vetett rendíthetetlen bizalmunk könnyen kihasználható, és ezek a pernahajderek meg is teszik ezt. Megvan az ehhez szükséges sütnivalójuk és hatékony eszköztáruk. Szabad-e ezért haragudni rájuk? Szabad, sőt szükséges is, de ehhez el kell hessegetni magunktól azt a makacs gondolatot, hogy bármelyikük is valamiféle világmegváltó, illetve önzetlen jótevő. Rettenetesen szigorúan kellene bánnunk velük, mert hajlamosak a garázdaságra. Ma Magyarországon a politikusok gyakorlatilag azt csinálnak, amihez csak kedvük támad. Egy átlagos óvodában jóval nagyobb rend uralkodik, mint a magyar politikai pankrációban, illetve vagyon-átcsoportosításban.

Én is loptam játékot annak idején az óvodából, de nem nyíltan, és nem hivatásszerűen. Hagytam a zsákmányból bőven másoknak is.

Gy. F. figyelemreméltó kijelentése a határokon túli szavazókkal kapcsolatban teljesen érthető és logikus lépés volt a részéről. Ilyen a sakk! O. V. hívei eddig is rettenetesen utálták Gy. F.-et, ezentúl majd egy kicsit jobban fogják. Oda se neki! Egy gyűlölettel csordultig teli szavazó voksa pont annyit ér, mint Assisi Szent Ferencé, ha az említett illető magyar állampolgárként született volna újjá Debrecenben, 1959-ben. Erre van is némi esély, ha átfutjuk Tállai András regényes életrajzát.

A hírek tele vannak – és ez a lényeg – azzal, hogy Gy. F. egy valódi pokolfajzat, illetve milyen igaza van neki. Pompás egy fickó, aki ki meri mondani azt, amit O.V. is bátran ki merne mondani hasonló helyzetben. Az MSZP összeomlását tehát ügyesen, okosan használta ki a volt miniszterelnök és többszörösen eltemetett személy. Az időzítése mindenesetre példaértékű volt. Gy. F. vérbeli és gyakorlott politikus. O. V. is az.

Magyarországra azonban ráférne, ha valahonnan előkerülne egy olyan figura, aki nem ennyire színes egyéniség, mint ez a két, régóta egymással elszántan küzdő gigász, de végre elkezdene kormányozni.

O. V. természetesen nem egyenlő Gy. F.-el, de ez más kérdés. Rengeteg publikáció, elemzés, vélemény foglakozik ezzel a témával. Mindenki szerezzen magának belőlük egy olyat, amelyik tetszik neki.

Az emberek gyűlöletével játszani azonban akkor sem elegáns, ha az rendkívül hasznos és oly igazán emberi.

Jakub Voldřich az Egyéb Fontos Ügyek minisztere

Jakub Voldřich az Egyéb Fontos Ügyek minisztere elégedetten szemlélte az aznap délutánt.

- Ha létezik a mennyország, vagy valami olyasmi – gondolta teljesen önmagába feledkezve – akkor arrafelé valószínűleg mindig ilyen napsütéses, őszi, késő délután van, amikor az embereknek már semmi sürgős dolguk sem akad, de még nem kerültek bele a délutáni csúcsforgalomba. Olyan, békés, elmúlás előtti, illetve ha már a túlvilágról van szó, elmúlás utáni állapot. A felelősség nélküli létezés öröme, a sajnos már nincs mit tenni boldogságának érzése.

Holisztikus békességét határozott kopogás szakította félbe, amely szokás szerint irodájának ajtaja felől hallatszott.

– Éppen nem vagyok itt, de azért jöjjön csak be – szólat meg a miniszter bosszúsan. – Egy próbálkozást mindenképpen megér!

Az ajtó környékén ekkor személyi titkára, az örökké jóravaló Pavel Picko jelent meg. A fiatal, de valóban rendkívül jóravaló férfi arcán határozott döbbenet és határozatlan zavarodottság látszott.

– Sajnos már nincs mit tenni, Pavel – szólalt meg ösztönösen Voldřich fontosügyi miniszter.

– Teljesen igaza van, miniszter úr... De... Illetve, hogyhogy ön már tudja? Éppen most akartam önnel közölni a gyászos hírt – válaszolta az örökké jóravaló titkár.

– Mármint pontosan mit? Valójában nem tudom miről van szó, csak éppen ráhibáztam valamire, amiről még fogalmam sincs – felelte a miniszter.

– A királyról van szó – jelentette ki Picko. Örökké jóravaló szemében őszinte szomorúság tükröződött, majd a szemeivel egyetemben lehajtotta a fejét. – Őfelsége váratlanul elhunyt.

– Ez valóban megdöbbentő – jelentette ki a miniszter. – Az utolsó uralkodónkat még 1923-ban vesztettük el. Most, 2017-ben, egy kicsit túlzottnak tartom az ön heves reakcióját, de őszintém megértem az érzéseit. Fogadja részvétemet.

IV. ismertebb nevén Romboló Garrigue egy tragikus balesetben vesztette el életét. 1923. február 5-én, egy vadászat során őfelsége elindult a dolgát végezni, ahonnan azonban soha nem tért vissza teljes épségben. Holttestét mindaddig nem is találták meg, amíg a királyi palota vadásztermében a trófeák tisztogatása közben egy szobalánynak fel nem tűnt, hogy a vadkanok általában nem viselnek zergetollal ékesített stüszi kalapot.

A királyi rendőrség azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben. A gyanús vadászlakoma menüjét kegyeleti okokból nem hozták nyilvánosságra. Nem szerették volna ha kiderül, IV. Garrigue valószínűleg egy pikáns, gombás szószban tűnt el.

A kedvező alkalmat azonban gyorsan kihasználták és a monarchiáról hirtelen áttértek a köztársaságra. Úgy vélték ez talán kevesebb kiadással jár, amit azonban egyesek azóta is vitatnak.

– Nem. Nem a tragikus sorsú Romboló Garrigue-ról van szó – válaszolta a titkár. – Valaki másról... Hirtelen most nem ugrik be a neve.

– Ezzel tényleg felkeltette a kíváncsiságomat, Pavel – nézett rá érdeklődve a miniszter. – Választék az akad bőséggel. Az elmúlt évszázadok során rengeteg királyunk volt. Közös tulajdonságuk, hogy így vagy úgy, de mindegyik megdicsőült. III. Karelt például a saját testőrsége, a rossz látási viszonyokra hivatkozva, csata közben hasította ketté. Úgy vélem, sajnos már nincs mit tenni. Tud valami közelebbit az illetőről, vagy gyászoljuk meg általánosan az összes uralkodói dinasztiát, amelyek az országunkat alkalmanként felvirágoztatták?

– Egy pillanat, uram. Rögtön utánanézek a történteknek – felelte zavarodottan a titkár. - A hirtelen tragédia miatt valahogy elfelejtettem, pontosan kiről is van szó.

Picko távozott, majd kicsivel később megkönnyebbülten tért vissza.

– Hogy is felejthettem el! – jelentette ki egészen jóravalóan. – A dicső XIII. Herbertről van szó. Hirtelen Herbertről.

– Hmm... – kezdte el a miniszter a számítógépének billentyűzetét babrálni. – Hirtelen természetű uralkodónk 1648-ban került át a másvilágra. Összesen két napig uralkodott. Ebből egy napot koronázási szertartással, egy napot intenzív és látványos haldoklással töltött. Dicső tettekre már nem nagyon maradt ideje. A pompás gyászszertartástól eltekintve.

– Pontosan, uram. Ő az. Illetve volt. Sajnos már elhunyt – válaszolta szomorúan a titkár.

– Így van. Úgy tudom azóta sem kelt életre – felelte a miniszter.

Érdeklődve átfutotta a híreket.

– Különös. Az összes hírportál XIII. Herbertet méltatja. Mindenhol a címlapon van. Biztos felkapta a bulvár, vagy mi.

– Nem, nem, uram – felelte előzékenyen Picko titkár úr. – A miniszterelnökség adott ki közleményt az uralkodó haláláról. Határozottan utasították a szabad sajtót, hogy sürgősen írjanak valamit elhunyt uralkodónk tetteiről. Azt is pontosan közölték, hogy mit.

– Ez teljesen érthető. Az általános jólét közepette időnként valamivel csak le kell kötni a nép figyelmét – válaszolta a miniszter. – De mit tehetek én e nemes ügy érdekében?

– A miniszterelnökségről átszóltak, hogy az Egyéb Fontos Ügyek Minisztériumának négynapos nemzeti gyászt kell kihirdetnie a tragikus haláleset miatt. Hirtelen Herbertet az egész ország mélyen tisztelte. Mármint azok, akik ismerték. Most egy kicsit többen fognak tudni róla.

– Értem, titkár úr. Sajnos valóban nincs már mit tenni – sóhajtott a miniszter. – Kérem, akkor intézkedjen. Egy négy napos nemzeti gyász rendel, a szokásos hozzávalókkal. Ez pontosan kétszer annyi ideig fog tartani, mint dicső királyunk, Hirtelen Herbert uralkodása. Ennyi azonban mindenképpen kijár neki. Másnak be kellett érnie csupán valami nyúlós gombaszósszal.

Morvai Krisztina az Orbán-szócső Magyar Időknek adott interjújában teljes egyetértéséről biztosította a sorosozó-migránsozó, szélsőségesen “nemzetállami”, határvédőnek nevezett EU-ellenes kormányzati politikát. Ezzel a lépéssel aligha nyeri el a Jobbik-vezér osztatlan tetszését, hiszen több vonatkozásban ellentmond az általa folytatott cukiságkampánynak, veszélyezteti annak hatékonyságát. No nem mintha valósak lennének azok a felvetések, amelyek akár választási együttműködést is elképzelhetőnek tartanának - sőt, az ellenzőket ledorongolva: sugalmaznak - a demokratikus ellenzék és a szélsőjobb párt között. A jelek szerint szerencsére ezt a felek egyaránt elutasítják, ráadásul utóbbi éppen előbbi terhére szeretne tovább erősödni és helyet biztosítani magának a “szalonban”.

A történtek mindenesetre arra ösztönözték a Pesti Bulvár cikkíróját, hogy nagy fontosságot tulajdonítson a várható fejleményeknek. Ennek keretében attól sem riad vissza, hogy Morvai Krisztina badarságait - óriás betűkkel kiemelve - sokszorosítsa.

http://pestibulvar.hu/2017/10/27/vona-dorzsolheti-markat-lehet-hogy-morvai-fideszbe-igyekszik/

Vihar egy pohár vízben. Aki azt hiszi, hogy a Jobbik a hagyományos értelemben ellenzéki volna, nagyot téved. Vonát valójában ugyanaz vezeti, mint Orbánt: a korlátlan hatalom minden áron történő megszerzésének vágya. Az eredetileg szőröstül-bőröstül bekebelezett szélsőjobbról próbál a (jobb)közép felé araszolni, hasonló módon, mint azt a hosszú és kacskaringós utat bejárt, eredetileg a liberálisoktól indult, a jobboldali néppártiságon át a radikálisok közé került miniszterelnök tette, aki álságosan a jobb szélre keveredve is azt hirdeti: a Fidesz a centrumot (...) elfoglalva az ország védőbástyája az összes többi párt által képviselt szélsőségekkel szemben.

Fidesz és Jobbik, egykutya ez mindkettő (pontosabban: egyik rosszabb, mint a másik); az ideológiát és az elveket úgy használják és csoportosítják, ahogy aktuális érdekeik éppen megkívánják. Mivel szerintük a "nép" van a hatalomért és nem fordítva, kizárólag a gátlástalanságban következetesek. Nem árt tudni és jól megjegyezni, hogy Vona ellenzékisége - cukiságkampány ide vagy oda - abban merül ki: nagyon szeretné végre kicsavarni a hatalmat Orbán kezéből, hogy aztán - ugyanazon a sínen, amelyiket a felcsúti beteg épített ki - még nagyobb sebességgel vezesse az ország vonatát a teljes elszigetelődés katasztrófájába.

Ezen az az apróság, hogy Morvai éppen mit mondott, mit sem változtat.

Hans és Sophie Scholl

A Fidesz bárdolatlan modorú megmondóembere, Kövér László valami olyasmire hivatkozott, hogy még 4, uszkve 8 évre van szükségük ahhoz, hogy rendbe tegyék az ország dolgait.

Ilyen hosszú időre való lopnivaló azonban nem nagyon akad már az országban. Összecsipegethetnek még innen-onnan néhány dolgot, megszüntethetik a pártok finanszírozását, felvásárolhatják a Kispajtás című havilapot, de ezzel nagyjából vége is van a nagy einstandolások időszakának.

8 + 4n év alatt természetesen rengeteg pénz befolyhat a Fidesz párkasszájába, Kövér László személyes óhaja ebből a szempontból teljes mértékben érthető. Az efendik régóta azonosítják magukat Magyarországgal, a legfőbb főkolompos pedig már egész Európával. Orbán idővel kiterjeszti politikai befolyását még talán a Marsra is. Előtte persze odaküldi Szijjártó nevű hadapródját egy jó kis zsíros üzlet reményében.

A II. világháború Európában 1939. szeptember 1-től, 1945. május 8-ig tartott. Nagyjából hat évig. Mit akar tehát elérni Kövér viceházmester 16 év alatt? Az egész világot leigázni, vagy a Wehrmachthoz hasonlóan, feltétel nélküli kapitulációt? Előbb-utóbb csak pofára esik az egész bandérium.

Vajon mennyi idő alatt lesz képes Magyarország kiheverni a Fidesz-rezsim unortodox ország-rendbetételét? Marad-e még egyáltalán belőle valami, vagy a haza mindenre elszánt megmentői az egészet áttolják Erdélybe, Svájcba, illetve a Kajmán szigetekre?

Kövér valószínűleg azért képtelen rendesen hazudni, mivel az ilyesmihez valamiféle intelligenciára is szükség lenne, amiben – ostoba megnyilatkozásai alapján – meglehetősen szűkölködik az említett páciens. Figyelmeztetni pedig egyelőre senki sem meri arra, hogy időnként gondolkodnia is kellene, nem csak örökös üldözési mániában szenvednie.

Szomorú időszak ez az ország életében. Az infrastruktúra pusztul, a korrupcióról csak azért nem beszélhetünk, mivel törvények által támogatott tevékenységről van szó. A gyűlölet elborította az egész országot. Ha valaki idegen nyelven kér felvilágosítást valahol széles e hazában, nagy az annak esélye annak, hogy ott helyben felpofozzák. Még 4, illetve 8 ilyen év, és akár még meg is lincselhetik. A fideszesen rendbetett egészségügyben úgy pusztulnak a betegek, mint egy első világháborús tábori kórházban, ellenséges támadás közepette.

Vajon milyen nemzetegyesítésről beszél ez a szélhámos Semjén, illetve a komoly mentális problémákkal küszködő Kövér? A letelepedési kötvényekkel való jól jövedelmező üzletelésről? Arról, hogy lassan már 600-700 ezer képzett, tanult ember hagyta el az országot, akik valószínűleg soha nem fognak visszatérni. Ezt érték el nagyjából 8 év alatta a szépreményű „ifjú demokraták”? Kiváló teljesítmény. Folyókat esetleg nem szándékoznak megfordítani, hegyeket pedig odébb hordani a buzgó polgártársak?

Nem csak azért nincs alternatívája a Fidesznek, mivel az ellenzék szétesett, hanem azért mert ma Magyarországon jelenleg gyakorlatilag egypártrendszer van. Az ellenzéknek nincs sajtója, nincs pénze, nincsenek használható emberei. Nincs szinte semmije, csak látványos vergődése. Ha a Fidesz-KDNP újra kétharmadhoz jut – és ebben Nepomuki Szent Jánoson, illetve a vogonokon kívül ugyan ki tudná őket megakadályozni – valószínűleg megszüntetik a pártok finanszírozását, hogy még szorosabb kontroll alá tudják vonni őket. Aztán írnak maguknak egy vadonatúj, komfortos alaptörvényt.

Nem az a fő kérdés tehát, hogy nevezett Kövér önkényúr meddig fog még az országgyűlés elnökeként pöffeszkedni (sajnos sokáig), és istentelenül nagy ostobaságokat hajtogatni a maga megnyugtatására, hanem az, vajon mennyi idő alatt lesz képes az ország talpra állni, ha egyszer vége szakad a mostani elit tobzódásának.

Mennyi idő alatt lehet helyreállítani a demokráciát, a törvényes kereteket, a hatalmi ágak szétválasztását?

Lehetséges lesz-e belátható időn belül visszaszerelni azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyeket a Fidesz-rezsim dicstelen regnálása során fokozatosan kihajigált a szemétre?

Lesz-e valaha az országnak értékelhető külpolitikája a hadüzeneteken kívül?

Sikerül-e valahogy megszabadulni a nemzeti oligarcháktól és visszaszerezni tőlük azt, amit állami segítséggel összeharácsoltak.

Hajlandó lesz-e Andy Vajna az életben egyszer tisztességesen adót fizetni, vagy inkább belepusztul?

Véget lehet-e vetni az országban dúló szellemi polgárháborúnak, idegbajnak és a nemzeti ünnepekhez szervesen hozzátartozó utcai tömegverekedéseknek?

Mihez lehet kezdeni egy ilyen szétcincált országgal? Jelen körülmények között túl sokat nem.

„Semmi sem olyan méltatlan egy civilizált nemzethez, mintha ellenkezés nélkül hagyja, hogy egy aljas ösztöneiknek engedelmeskedő, felelőtlen klikk „vezesse”. Ez a helyzet ma, amikor minden becsületes német csak szégyellheti magát a kormány miatt.” (Idézet a Fehér Rózsa első röplapjából, 1942. június)

Ez van!

Maga a „jelenség” egészen biztos, hogy régóta létezik. Evolúciós okai is lehetnek, amely talán az alfa hímek viselkedéséből vezethető le.

Hogy mi is ez a valami?

Az a zaklatás, amelyről pontosan nem is lehet tudni, vajon mettől meddig tart. Egy otromba, „jópofa” megjegyzéstől a megerőszakolásig? A kényszeres nyomulástól a kéjgyilkosságig? Egy idióta szexuális megjegyzéstől a megalázásig? Létezik-e a világon valami objektív skála, amely mellé szépen oda lehet passzítani az elkövető tettét, aztán mellérendelni egy megfelelő büntetést?

Van-e valami következménye annak, ha valaki nyilvánosan terjeszt olyasmiket, hogy az áldozatok – akik férfiak is lehetnek – maguknak keresték a bajt? Ezeket a vélemény-huszárokat lehet-e felbujtóknak, illetve társtetteseknek tekinteni?

Van-e különbség egy keresztény-, illetve egy liberális gondolkodású zaklató megítélése között?

Amikor egy eset nyilvánosságra kerül, egyből odasettenkedik az alattomos kérdés, hogy a sértett miért csak most szólt. Hogy miért? Talán azon okból ami miatt az ilyen esetekről a legtöbben egész életükben hallgatnak. A szégyen, a megaláztatás, a félelem miatt, meg talán azért is mert inkább elfelejteni szeretnék azt, ami velük történt és nem nyilvánosságra hozni.

Az emberek egy része békésen szemet huny a zaklatás felett. Nem tekinti megbocsáthatatlan bűnnek. „Jó mulatság, férfi munka volt!” A művész úr egy igazi bulibáró.

Minek sminkelte ki magát „az nő”, és miért néz ki oly kívánatosan? Miért nem tett ez ellen valamit? Például járt volna munkába, meghallgatásra burkában.

Megbecstelenítés. Mit jelent ez az értelmetlen szó? Mihez kezdhetünk őkelmével? Miért használjuk még mindig? Honnan ragadt itt? A XIX. századi leányregényekből? Akit megerőszakolnak, az ezek után becstelenné válik? És mi van a főhőssel? Ő fogja magát, majd nagy becsesen továbbsétál?

Az, aki elmondja, ami vele történt, ne nagyon várjon megértést. Leginkább magára számíthat, ha meg mer szólalni. Neki kell eldöntenie, hogy vállalja-e azt procedúrát, amelynek során a kívülállók pellengérre állítják és határozott ítéletet mondanak felette. Ez van, de nem szívesen beszélünk erről.

A társadalom – amelyről jórészt nem lehet tudni, hogy mit is jelent, csak kitaláltunk rá egy szót, meg egy rakás definíciót (valahol rengeteg ember tevékenykedik valamilyen okból, néhányan utasításokat osztogatnak, majd jó sok pénzt kérnek érte) – álszent és igazságtalan. Szent tehénként tiszteli a nemzeti büszkeséget, de egy fikarcnyit sem törődik az emberi méltósággal.

Ahol alá- és fölé rendeltségi viszony van, ott gyakran megjelenhet a zaklatás valamilyen formája. Biztos nem kötelező érvényű tevékenység, vagy munkahelyi előírás, de valószínűleg jóval gyakrabban megtörténik annál, mint amennyi ezekből nyilvánosságra kerül.

Hogy mit lehetne ez ellen tenni? Tudja a fene. Elsőként talán nem nem kellene becstelennek tekinteni az áldozatokat.

Az elkövetőre pedig mondja ki a „társadalom”, hogy, kérem ez az illető minimum egy „Schweinhund”, illetve vaddisznó. Lehet, hogy ügyes kezű vízvezeték-szerelő, aki ördögien tud bőrözni, valamint vidám cimbora, de akkor is.