„Kiakadt a Fidesz-frakció szóvivője, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára, Tuzson Bence a Jobbik ultimátumán.” (Alaptörvény-módosítás: kiakadt a Jobbik zsarolásán a Fidesz frakció szóvivője)

Kemény ultimátumokat minden bizonnyal gyakran kaphat Orbán Viktor mindenféle rendű és rangú emberektől, de olyat, amit nem hajít ki rögtön a szemeteskosarába, olyat bizony meglehetősen ritkán. Vona Gábornak a hadüzenetével sikerült magára felhívnia a miniszterelnök figyelmét, ami szép teljesítmény a részéről. Még beszélgettek is egy jót egymással utána.

Orbán számára kényelmetlen érzés lehet, hogy van egy saját maga számára készített  alaptörvénye, amelyet nem piszkálgathat a kedvére bármikor. Az élet néha bizony rendkívül igazságtalan dolgokat képes produkálni.

Ilyenkor sajnos már csak szomorkodni lehet ezen. Még a dicsőséges kétharmados többség birtokában a kész műhöz bátran hozzácsaphattak volna egy pótkötetet „Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége” címmel. Ennek a kötetnek a segítségével szorult helyzetek esetén, mindenféle felhatalmazás és macera nélkül improvizálhatna a miniszterelnök a szeszélyesen változó környezeti tényezőkhöz alkalmazkodás céljából.

Beleírhatná a legszebb gondolatait, elképzeléseit a világ sorsáról, jobbító szándékú javaslatait, kritikáit. Ezeket azután kötelező jelleggel mindenkinek illene figyelembe vennie, betartania, mielőtt nekiállna valaminek a végrehajtásához. Iránymutatásoknak hívták az ilyesmiket régebben és nagyon jó hasznát vették a híres történelmi elődök.

Orbán Viktoron kívül, más humanoid életforma ebbe nem írhatna egyetlen betűt sem, csak abban az esetben, ha azt a főszerkesztő engedélyezi számára. Az örökös főszerkesztő neve, születési éve, valamint anyja neve ott szerepelne az „Alapvetés” U) cikkében, mindjárt „a sarkalatos törvény olyan törvény, amelynek elfogadásához és módosításához a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges” könnyelműsködés után. A pótkötetben árnyalni lehetne ez utóbbi, bohókás mondatot. Így nem kéne könyörögni senkinek sem, hogy szavazás idején viselkedjen rendes, magyar ember módjára és ne foglalkozzon a haza elárulásával, illetve alattomos zsarolással.

Pótkötet azonban jelenleg még nincs, „Magyarország Alaptörvénye” pedig néha megmakacsolja magát. 2018 után egy jóval gyakorlatiasabbat kell készíteni helyette. Ez majd nem veszi figyelembe „a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának” nevetséges kekeckedéseit. Szavazzanak csak saját belátásuk szerint, de az már nem fog érdekelni senkit.

Jelenleg azonban a kényszer még valamiféle nagy úrnak képzeli magát, amivel kapcsolatosan alaposan téved. Majd pont egy ilyen vacak „Alaptörvény” lenne képes útját állni egy harcos miniszterelnöknek az ország védelmezése közben. A kétharmados vacakolást eddig is könnyedén félre lehetett söpörni, illetve tetszés szerint figyelmen kívül lehetett hagyni. A kétharmad Magyarországon ráadásul néha elveszti abszolút jellegét és szabadon relativkodni kezd.

Tuzson államtitkár méltatlannak nevezte a kialakult helyzetet, és felháborodva kijelentette, nem lehet „kufárkodásnak tekinteni" ezt az ügyet. Mármint a letelepedési kötvényekkel való busás haszonszerzést. Mit lehet ilyen esetben tenni? Ha ezt a csúnya kifejezést a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár ennyire a lelkére veszi, akkor nevezze át nyugodtan üzleti tranzakciónak. A lényegen ez persze nem változtat semmit.

Tuzson Bence „kiakadását” a hírek szerint sem a miniszterelnök, sem Lázár János nem osztja. A letelepedési kötvények körül sündörgő offshore cégek jelentős politikai veszteségeket okozhatnak majd választások idején. Az ifjútörökök garázdálkodása rendkívüli módon ronthatja a becsületes, puritán miniszterelnökről kialakított képet és károkat okozhat saját, tapintatosabban mondva a szintén talpig becsületes és puritán Mészáros és Mészáros Kft. üzleti érdekeltségeiben. Aki ezt nem hiszi el, az járjon csak bátran utána. (Fele tőkéért is vehetnek letelepedési kötvényt Kínában)

Ha Orbán Viktor tényleg megfontolja a Jobbik pártelnökének ultimátumát, elképzelhető, hogy a Rogán-féle befektetői csoportot viszonylag szelíd erőszakkal fogják jobb belátásra bírni. A most végbemenő eredeti tőkefelhalmozás kemény feszültségek forrása lehet. Simicska Lajos szomorú történetének esetében már tapasztalható volt, milyen heves, ordas indulatok törhetnek ilyenkor a felszínre. Fiatalkori barátságok szakadhatnak szét tragikus módon, szinte az egyik napról a másikra.

Az ország hermetikus lezárásával mind Vona Gábor, mind Orbán Viktor jól járhat. Kell nekik az a fránya módosítás. Egy kis cicaharc azonban még jól is jöhet nekik.

A végén majd Tuzson Bence, Rogán Antal jelenlegi államtitkára is biztos meg fog nyugodni. Egy kabinetminisztert simán félre lehet állítani. Ehhez még leváltani sem szükséges. Majd elücsörög valamelyik sarokban. Egy miniszterelnök mégiscsak fontosabb személyiség nála.

Azt, hogy jelenleg ki, hol, kivel, illetve mivel kufárkodik, rendes, becsületes ember nem nagyon fogja megtudni, mivel üzleti titokká vagy nemzetbiztonsági üggyé fogják minősíteni.

Nem kell ezt a házilag kotyvasztott „Alaptörvényt” túlmisztifikálni. Amikor szükség van rá előveszik és megfelelő módon értelmezik. Mint a házi főzésű pálinkát.

Holjencsik Bertalan aszfaltügyi államtitkár a tekintélyes emberekre jellemző minden tulajdonsággal bőségesen fel volt vértezve. Grandiózus termete, a hozzá tartozó busa fejmérettel, szigorú tekintete, hanghordozása, öltözködése, még kimért járása is mind ezen feladat szolgálatában állt. Holjencsik államtitkárt a természet igazán harmonikusan állította össze. Valódi mesterremekről volt szó. Az emberi nem pompás példánya. Talán már kisgyermekként is hasonlóan nézhetett ki.

Ha valaki nem ismerte, az is rögtön azt gondolta magában, amikor megpillantotta, ez bizony mindenképpen valami rendkívül befolyásos, komoly és fontos illető lehet.

Az igazi tekintélyt nem lehet csak úgy megtanulni. Megszerzéséhez mindenképpen megfelelő minőségű kinevezés szükségeltetik. A magyarországi aszfaltok hűséges őrzője több mint négy éve lényegült át jelenlegi megjelenési formájába. 

Fiatal korában kacérkodott ugyan az internacionalizmussal, de később, 1989 egyik napsütéses napján – frissen és spontán – nemzeti öntudatra ébredt.

Az államtitkársággal járó életmódot, kiváltságokat rendkívül élvezte. Csekély számú feljebbvalóját mélységesen tisztelte. Ezt persze magával szemben is szigorúan elvárta az emberiség fennmaradó részétől. Beosztottjai készséggel elismerték Holjencsik polgártárs saját feljebbvalóságába vetett rendíthetetlen hitét, de azzal is tisztában voltak, hogy tiszteletük tárgya az égvilágon semmihez sem ért, vagy legalábbis senki sem tudta azt, hogy vajon mi lehet az, amihez mégis. Azt azonban még legádázabb, de titkos ellenségei is elismerték, hogy a minisztériumban ő tud a legszebben biccenteni a fejével, amelyet az államtitkár legtöbbször köszönésnek szánt.

Mivel egyszerű, átlagos felhasználóként fogalma sem volt sem az aszfalt összetételéről, sem annak működéséről, rendkívül bizalmatlan volt a szakemberekkel szemben. Tekintélye megőrzése érdekében időnként ki is rúgott néhányat közülük, amit gondosan megválogatott szitokszavak kíséretében, vöröslő fejjel és ordítva tett meg.

Sajnos minden erőfeszítése ellenére  az terjedt el róla szakmai körökben, hogy teljes mértékben hülye minden átlagos emberi tevékenység végzéséhez. Ezt a tényt a szemébe  magától értetődően senki sem merte elmondani, de ha valahol munkalátogatás céljából tekintélye teljes pompájában megjelent, az ott szorgoskodók mindig úgy intézték a dolgok alakulását, hogy Holjencsik valahova masszívan odaragadjon. Ilyenkor mindenki mélyen sajnálkozni kezdett a szerencsétlen eset miatt, majd kiemelték, lefeszegették, talpra állították, oldószerrel locsolgatták, lekapargatták, ahogy azt a szükség éppen megkívánta.

Az évek során Holjencsik Bertalan aszfaltügyi államtitkár szakmai fejlődése kimerült abban, hogy rájött arra, az aszfalt használat előtt valami randa, büdös anyag, amit kenegetni lehet és csúnya foltot hagy a ruhán.

Az államtitkársággal járó hivatalos jövedelmek mellett, apróbb szívességek ellenében rendszeresen tekintélyes összegű borravalókra sikerült szert tennie, amelyket az ellenzék alantas módon megvesztegetésként próbált beállítani. Holjencsik az ellene felhozott vádakat felháborodottan utasította vissza, a neki járó méltányos összegeket azonban nem.

Holjencsik államtitkárnak sejtelme sem volt azonban arról, hogy rendkívül tekintélyes feje felett egyre sűrűsödő, fekete felhők gyülekeztek, melyek alatt dögkeselyűk köröztek. Ők is rendkívül méltóságteljesen.

Sajnos azonban végül megtörtént a kellemetlen malőr. A vihar egészen váratlanul csapott le rá egy ragyogó, napsütéses napon.

Szorgos és eredményes munkanapja után elégedetten igyekezett hazafelé családiasan meghitt, 17 hektáros birtokára. Kifelé menet szokás szerint enyhén odabiccentett a portásnak, aki viszonzásul barátságosan, de kellő alázattal köszönt el tőle.

Holjencsiknek, mint tekintélyes államtitkárnak kijárt a hivatali gépjármű, melyhez saját sofőrt is biztosítottak számára, bizonyos Prammer Gusztáv személyében. Az említett illető a tragikus nap előtt minden alkalommal, amint megpillantotta az épületből távozó államtitkárt, azonnal kipattant az autóból és előzékenyen kinyitotta számára a jármű hátsó ajtaját. Ezen a napon azonban Prammer semmi jelét nem mutatta az említett előzékenységnek. Tevékenysége kimerült egy újság alapos tanulmányozásában.

Holjencsik az autóhoz érve rosszallóan bekopogott az ablakon, majd iszonyatos módon ordítani kezdett. A sofőr erre unottan felnézett, majd felmutatta a középső ujját és karjának vertikális, azaz ritmikus fel-le mozgatásával fejezte ki véleményét Holjencsik érzelmi kitöréséről. Az államtitkár egy pillanatra megdermedt, majd folytatta az üvöltözést:

– Mit képzel magáról, Prammer! Maga egy veszett vadbarom! Elintézem, hogy még a jogosítványát is örökre bevonják. Azonnal pattanjon ki, és nyissa ki nekem azt az átozott ajtót! Említettem már azt, hogy maga egy vadbarom? – kérdezte feldúltan.

– Igen, Berci, de azt az ajtót még te magad sem tudod kinyitni, akármekkora vadbarom vagy, mivel zárva van – felelte egykedvűen Prammer.

– Micsoda? Én, mint Berci?! Meg még vadbarom is? – hőkölt vissza Holjencsik, és erősen szédülni kezdett. – Szerencsétlen! Én Holjencsik államtitkár vagyok! Talán nem ismer meg?

– De – válaszolta a sofőr flegmán. – Az újságban is itt vagy. „Hivatali visszaélés miatt eljárást indítottak Holjencsik Bertalan aszfaltügyi államtitkár ellen, akit azonnal fel is függesztettek a tisztségéből.” Állítólag valami ellenzéki panamába keveredtél. Itt úgy szerepelsz, mint Holjencsik Bertalan az aljas hazaáruló. Úgy vélem valamilyen okból a korrupció elleni harc áldozata lettél. Most éppen példát statuálnak veled. Tőlem amúgy szokásod szerint üvöltözhetsz itt kedvedre, de ha szeretnéd végre abbahagyni, nagyon szívesen kiszállok és az arcodon keresztül lenyugtatlak.

Holjencsiket teljesen megdöbbentették a történtek. Neki erről a gyalázatról előzőleg senki sem szólt. A hűségéhez eddig a legkisebb kétség sem fért. A torkát már a sírás mardosta. Úgy vélte, valószínűleg csak valami ostoba félreértésről lehet szó. Nem akarta megvárni, amig az áruló Prammer tényleg felpofozza, ezért visszasietett a minisztériumba. Mindenképpen tisztáznia kellett magát a hazug vádak alól.

Az összes tekintélyét elvesztve, gyorsan elszáguldott a portásfülke előtt. A portás azonban szemtelenül utána kiáltott:

– Hé, jóember! Hova ilyen nagy sebbel-lobbal? Maga mindenhova úgy ront be, mint egy megsebzett vaddisznó? Ez nem mozi, hanem minisztérium. Van valami engedélye?

– Nem ismer meg, maga szerencsétlen? – kérdezte meglepődve Holjencsik. – Én vagyok az aszfaltügyi államtitkár. Itt dolgozom.

A belépőkártyáját odaadta a portásnak, aki alaposan megvizsgálta, majd elrakta.

– Köszönöm, Holjencsik úr. Rendes magától, hogy leadta – mondta a portás. – A személyes holmijáért jöjjön vissza munkaidőben. Egy biztonsági őr majd felkíséri. Mondhatnám azt is, hogy öröm volt önnel dolgozni, de nem mondom. Kérem, haladéktalanul hagyja el az épületet. Magának is kellemetlen lenne, ha a biztonságiak dobnák ki.

Holjencsik Bertalan frissen kinevezett álláskereső úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. 56 évesen, a távoli nyolcvanas években szerzett népművelői diplomával, és egy marxista szakosítóval a zsebében nem sok esélye volt a munkaerőpiacon.

A harmadik felesége, aki már a 24. életévét taposta, amint megtudta mi történt a férjével, viszonylag rövid idő alatt kiforgatta a vagyonából és összeált egy ügyvéddel. Holjencsik tulajdonában gyakorlatilag csak az a ruházat maradt, amit éppen magán viselt.

A szerencsétlenül járt államtitkár az összes ismeretségét latba vetette azért, hogy valami elfogadható munkát találjon magának. Az összes ismertségek először mélységesen sajnálkoztak, másodszorra pedig letagadtatták magukat. Holjencsik Bertalan teljesen magára maradt a rideg és kegyetlen világban.

Végül nagy nehezen sikerült közmunkásként elhelyezkednie a Budapest Közút Zrt.-nél, ahol szerencsére kamatoztathatta államtitkársága alatt megszerzett szaktudását. 

Azt már tudta, hogy az aszfalt használat előtt valami ronda, büdös anyag, amit kenegetni lehet és csúnya foltot hagy a ruhán.

Eszes Beáta írása

A francia tengerparti strandok után idehaza, a budapesti Széchenyi Gyógyfürdőbe is begyűrűzött a burkini-tiltás: (Magyarországon tilos burkiniben fürdőzni, a Széchenyiben két nő megsértette a szabályt) két azt viselő nőt vendégpanasz miatt kiküldtek a fürdőből. Az esetet az intézkedő személyzet, majd azt követően a sajtó érdeklődésére a vezetőség is a tisztiorvos által támogatott házirenddel magyarázta, miszerint a fürdő a lábon maximum térdig, felsőtesten maximum a vállig érő fürdőruhában látogatható. Az érvelésben elfogadható az a nézet, hogy a bőrbetegségek zöme a végtagokon is látható, így azt hosszú fürdőruházattal elfedve fertőzött ember nem veszélyeztetheti mások egészségét. Eközben nyilvánvaló, hogy az eset visszhangja több egy közegészségügyi intézkedésnél.

A tiltásokról szóló hírek kiemelik, hogy burkinit főleg muszlim nők hordanak, majd az erről szóló vita átcsap egyfajta vallási toleranciából kiindulva a ruhaválasztás terén is megélt szabadságjogra, a nők méltóságjogát megsértésére hivatkozással.

A burkinit egy libanoni születésű muszlim nő, Aheda Zanetti, ausztráliai divatdizájner alkotta meg, aki két éves kora óta családjával Ausztráliában él. Az ötletet saját unokahúga adta, aki sportolni szeretett volna, de a családban a lány is hidzsábot visel, esetében ez a fejet és testet is fedő ruházatot jelent. A lány anyja harcolt azért, hogy „visszafogott” öltözete miatt ne kelljen lányukat eltiltani a sporttól, mire a készséges nagynéni, Aheda az unokahúga számára egy testhez álló, de a testét bokáig és csuklóig elfedő, fejét búvársapka szerűen befedő öltözetet alkotott meg rugalmas, de azért a testre nem ráfeszülő anyagból.

Az öltözet később nagy sikert aratott a fürdőzni vágyó muszlim nők körében, így az a testet teljesen befedő burka és azt igencsak megmutató és kidomborító bikini szó házasításából született burkini néven indult diadalútjára. Nem tudni, a „visszafogottságot” megalkotó dizájner miért használta az azzal meredeken ellentétes bikini szót? Mit jelent vajon egy bikini az ő számára? Miért gondolta, hogy a bikini hívószó lehet a „visszafogottságra” hivatkozó muszlimáknak? Aheda Zanetti saját bevallása alapján ezzel „a szabadságot szerette volna a muszlim nőknek megadni, nem azt elérni, hogy elzavarják őket.” (I created the burkini to give women freedom, not to take it away) A burkini ma 49 éves megalkotója saját bevallása szerint gyerekkorában tartózkodott bármiféle sporttól, egy ausztrál kultúrában is, nem tudva azt összeegyeztetni a számára fontosnak vagy előírtnak tartott visszafogottsággal. Amikor unokahúga elhatározásáról ír, mind a „vallási” kötelezettségek, mind a sportért való küzdelemben nem említi a lány apját, csak a család nőtagjait. Nem tudjuk meg, az apa vajon küzdött-e lánya sportálmaiért, pláne nem tudjuk meg, mit szólt volna, ha leveszi a hidzsábot.

Hol tévedt el Aheda a szabadságkeresésben?

A burkini-viták középpontjában a „muszlim nő szabad választása” áll az azt védők érvelése alapján. Ezzel szemben azokban a muszlim országokban, adott esetben csak bizonyos részükön, ahol a nők nem járnak modern, polgári ruházatban, a legkevésbé a választással, pláne nem a szabad döntéssel áll összefüggésben azok viselése. Nem volt ez másképp Aheda unokahúgánál és a család nőtagjainál sem. A fejlődés üteme ott látható még egy ausztrál közegben élő muszlim családnál is, hogy egy ma vélhetően tinédzser korú lány mer csak részben lázadni a neki előírtakkal szemben, és mer már sportolni akarni. Ezt még a burkiniből védett márkát és üzletet kreáló dizájner nagynénje sem merte megtenni…

Nincs a lánynak választási lehetősége ilyen ruházatot előíró család körében, ahol feltétlen engedelmességgel tartozik szüleinek, különösen apjának. Míg a család fiú tagja kamaszként maradhat a világias, polgári ruházatban, addig a lány első menstruációját követően kultúrafüggően hidzsáb, azaz fejet és mellet fedő kendő (máshol ez a testet fedő leplet is jelenti), testét és fejét elfedő csador, avagy arcát, akár szemét is elfedő nikáb vagy burka viselésére kötelezett. Csak a lány és nő. A fiú és férfi nem.

A közvélekedésekkel ellentétben ez a muszlim világ töredékére érvényes, azokon belül is a demokratikus értékrendekben elmaradottabb vidékeken, és hangsúlyosan a politikai iszlám, az iszlamizmus nyomására. Az iszlamizmus és iszlám hit közti különbség röviden arról szól, hogy az iszlám világban, azon belül zömmel az arab világban az állam és egyház szerepe nem szétválasztott, a társadalmat vallási alapú államhatalom vezeti, de ez nem azonos az iszlám hittel. Az „iszlám” radikalizmus és vallási indokokra hivatkozó „iszlám” terrorizmus is az iszlamista mozgalmak része. Nagyon gyenge párhuzamban, de saját magyarországi jelenünkbe és az Alaptörvénybe is a Horthy kor óta először újra beférkőző álkeresztény megnyilvánulások – úm. vasárnapi boltzár, hetero családmodell, szülni kötelesség program, az államot és magyarokat kereszténynek deklarálás – szintén ebbe a szekularizációt felmondó, antidemokratikus tendenciába tartoznak.

Az, hogy a globalizáció kihívásaira – nem csak az iszlám közösségekben – a hagyományok felé történő kritikátlan visszafordulásban keresnek megoldásokat társadalmi csoportok, olyan iszlám országokban is, ahol egy európai jellegű szabadság volt jellemző korábban, és ahol újra divattá lett a fundamentalizmus, az nem jelenti azt, hogy ez a társadalmi önreflexiót nélkülöző nagy hátraarc megvált volna súlyosan antidemokratikus jegyeitől, éledjen ez egy kendő vagy burka-reneszánszban újjá akár egy európai közegben.

A burkini-vita egy nagyon durva hímsoviniszta modellt akar divatnak nevezni, így a női elnyomást egy szerethető, elfogadható képpé tenni, azt hazudva egy demokratikus hagyományokkal, a női emancipáció több évszázados küzdelmeivel és eredményeivel maga mögött tudó Európának, hogy a burka avagy burkini a szabadságot, az önrendelkezést, a vallási türelmet jelenti.

A vallási szabadsággal érvelők nincsenek azzal tisztában, hogy a Koránban pontos részleteiben leírt, ruházatra vonatkozó előírás nincs, a nőre vonatkozó szemérmesség igen. Azon ne lepődjünk meg, hogy akár a Bibliában, akár a Koránban, a szent írások keletkezési idejére jellemző korabeli társadalmi viszonyokkal és előírással találkozunk, de mind az iszlám, ahogy a zsidó hit, akár a kereszténység a szent írásuk értelmezését és alkalmazását az évezredek folyamán, ha nem is túl gyorsan, de a társadalmi változásokhoz igazította. Olyan világvallásokról beszélünk, amelyeknek vallási vezetői nem is olyan rég még a fogamzásgátlás ellen kampányoltak, ma már a melegek elfogadását hirdetik. Kétlem, hogy megkeresztelt nőtársaim a szabad választásnak tekintetnék a fogamzásgátlás elvetését. Azt sem gondolom, hogy a fiúk és férfiak annyira magabiztosak lennének annak tudatában, hogy a kormánypárt által diktált „magyar tehát keresztény” értékrenddel partnerük akár az első randin apává teszi őket. Pedig, ha a pápa mondja, biztos előírja a Biblia. Vagy mégsem?

Vallási előírásra hivatkozunk, miközben egyazon Biblia alapján egy katolikus papot a cölibátus sújt mai napig, míg egy rabbi vagy egy református lelkész házasodhat. Igen nehéz lenne előkeresni a Bibliában a házas életre vonatkozó ennyire ellentmondásos „előírásokat”, ahogy a Korán sem tűnik elégséges alapnak arra, hogy megértsük, miért járhat miniszoknyában egyazon országban egy muszlima, és miért burkában a másik.

Azt gondoljuk a burkini-vitában, hogy az iszlám hit is csak egyfajta dogmatikus nézetben írható le, miközben egy olyan zsidó-keresztény kultúrkörben élünk, ahol mindkét hitnek számos variációja él, a keresztény hitben egyházszakadások jöttek létre.

A burkát és burkinit védők szeretnék elfelejteni, vagy inkább szembesülni sem akarnak azzal, hogy számos iszlám ország szekularista vezetése akár a fejkendőt is betiltotta az államigazgatásban, közoktatásban és egyetemeken, amely oktatási és közigazgatási közeg a civilizációt, az emberi jogokat, az identitás szabadságát hirdeti és jelképezi. Indoknak épp azt hozták fel, hogy ez a csak nőkre vonatkozó ruházati előírás a politikai iszlámot, így a szekularista demokráciával szembenállást jelképezi.

A demokratikus jelleggel bíró iszlám közösségek öndefiníciója az, hogy ez a ruházat szabadság- és demokráciaellenes. Nem hiszem, hogy mi, Magyarországról egy nagyon gyéren gyakorolt zsidó-keresztény kultúrkörből nevezhetjük a demokráciát valló muszlimokat nem eléggé vallásos muszlimnak, avagy magabiztos kijelentéseket tehetünk a Koránról.

Megkérdezzük-e, milyen lehet az a vallás, amelyik csak a nőnek ír elő a férfitól anakronisztikusan és funkcióban jelentősen eltérő ruházatot? Ne gondoljuk, hogy ez az iszlám kultúra sajátossága lenne. Jártunk valaha Jeruzsálemben vagy akár New Yorkban, ortodox zsidó közösségben? Mit szólunk ahhoz, hogy a nő feje kopaszra vagy haja tüskére van vágva, és parókát hord? Akár 40 fokban is harisnyában, csuklóig érő blúzban jár, mindezek fölé vonalait is elfedő egyfajta köntösruházattal? Mit szólunk ahhoz, hogy a rá váró életpályamodell a huszonévesen sokgyermekes anyává válás, munka és egyetem nélkül?

Láttunk-e – a munkaerőpiaci lehetőségek miatt – főleg Budapesten, esetleg nagyobb vidéki városokban olyan, főleg romániai cigány családokat, ahol a férfi, ha nem is legújabb divat szerint, de polgári öltözetben van, a nő és lány pedig színes-virágos bő cigányszoknyában, haja hosszú copfba befonva, pántlikával a hajában? Ez lenne a szabadság? Ugyan miként érzi magát egy nő és lány, hogy közte és a világ, nőtársai közt több száz éves szakadék tátong? Kimeri jelenteni egyetlen nő, hogy a megkülönböztetés ennyire durva formájában, maskarába bujtatva a nőt nem okoz lelki konfliktusokat neki? Ahol egyetlen, akárcsak két éve a divatból kiment sportcipőért kiutálnak egy gyereket az iskolából?

Tudjuk-e, hogy egy burka, így egy burkini mögött is ott van a lányra és nőre vonatkozó tilalmak sorozata? Miként viselkedhet a világban, sportolhat-e, járhat-e koncertre, mehet-e egyetemre? Választhat-e ő társat magának, élhet-e szexuális életet házasság előtt? Elválhat-e?

Mégha igazságtalan is minden muszlim nővel, de nem esetpélda nélküli az az érvelés a tiltók oldaláról, hogy ez az iszlamista és nem iszlám öltözet egyet jelent a terrorizmussal. Ezt a durva leegyszerűsítést hagyjuk meg az iszlamofóboknak, de mindezzel együtt tudjuk, hogy a férfiközpontú iszlamista, harci eseményektől sújtott társadalmakban a fiát, férjét elvesztő nőt a szeretteit megbosszuló öngyilkos merényletre buzdítva ezek a nők a hosszú ruházatuk alá rejtett bombával követtek el merényletet.

Az arc elfedése pedig már a középkori európai kultúrákban, a karneválok idején is tiltott volt. Az arc maga az emberi identitás, az azonosíthatóság, annak elfedése egyet jelentett a rossz dologban sántikálóval. A XIX. század fordulóján a kaftános, pajeszos zsidók külsőségekben is eltérő közösségét jóval könnyebb volt támadni, mint egy megjelenésben is polgáriasodott és asszimilálódott közösséget. Így ne gondoljuk, hogy az emancipáció és azzal járó jogegyenlőség avagy annak hiánya ne jelenne meg a ruházat jelképében.

A fejkendőtől a teljes női alakot a feje búbjáig elfedő, „muszlimnak” nevezett öltözet sem nem vallási előírás, sem nem hagyomány, legfőképp nem szabad választás és egyenlőség. A nő testét elfedés a lánynak és a nőnek a férfi általi tulajdonlásának jelképe, legyen az egy apa vagy egy férj. A ruházat egy fal a nő és a társadalom közt, egy átjárhatatlan határvonal.

A hidzsáb szó az arabban függönyt jelent, de jelenti azt is, hogy elrejteni valamit vagy valakit valaki elől…

Nagyon nehéz azt megindokolni, hogy miért fogadunk el saját hajat sem megmutatható burkát, és miért vesszük tudomásul, hogy egy arcot és szemet sem felfedő ruházatban nem képviselheti magát egy nő, ugyanis nem azonosítható. Mindkettőt egyazon indokok alapján igazolják, a hidzsábtól a nikábig vezető út ugyanazzal az indokkal van kikövezve.

Egy óvónő vajon kiadna egy gyereket egy mozgó lepelnek? Vajon el tudja-e intézni önállóan ügyeit egy be nem azonosítható nő? Szavazhat-e egy be nem azonosítható nő? Utazhat-e szabadon egy azonosíthatatlan nő?

Miért hirdetjük mi szabadon és akár szabadosan is öltözködhető európaiak, közte nők szabadságnak azt, amit végre levethető börtönnek ítél meg egy modern muszlima? (As Muslim women, we actually ask you not to wear the hijab in the name of interfaith solidarity) Facebook-oldalt is nyitottak olyan muszlim nők, akik szabad fejjel és kibontott hajjal készített képeket raktak fel magukról mint a szabadság szimbólumát.

Miből gondoljuk, hogy a dekoratív sminket ismerő iszlám női kultúrában a mindenhol női éknek és vonzerőnek tekintett haj konfliktusmentesen elfedhető a nő számára? Ahol a haj akarattal nem egyező levágása a megalázás jele volt keresztény kultúrkörben is? Ha elfeded azt, azzal ugyanazt éred el.

Ahol a test és fejfedés a társadalomból kivonulást és az anyaságot is megtiltó életet jelenti pl egy keresztény apáca számára. A hippi-korszakban elfogadjuk, hogy a hosszú haj a szabadság szimbóluma volt a férfiak körében is, de a hajat is elfedő burkát elnézzük?

A muszlim férfi vajon mutogathatja-e arcszőrzetét, ezzel is a maszkulin jelleget erősítve? Mi több, akár kötelezően szakállas. A házasságtörés veszélye nem áll-e fenn, ha egy idegen férfi saját testiségével és szexusával kérkedve járkál nők előtt? A másik férfi jelenléte nem sérti, nem fenyegeti a nőt birtokolni vágyó férfit? Ezek szerint mégsem a nő csábul el a férfi magamutogatást látva, hanem a férfi támadja meg férfitársának nőtársát.

A hímsovinizmusban és bármely más kirekesztésben ne keress logikát, mindig leleplezi önmagát.

A burkinit az elfogadás szinonímájának nevezni a fehér felsőbbrendűségünk legrosszabb történelmi hagyományának egy elég torz vetülete, amikor a számunkra alsóbbrendűnek tekintett kultúráknak üveggyöngyöket osztogatunk, mondván, jó lesz az nektek, miközben számunkra csak a pénznek van értéke, és boldogan lubickolunk mások hagyománynak hazudott elmaradt kultúrájában, őket játékbabának tekintve.

A Széchenyi fürdőben végrehajtott tiltást önmagában nehéz helyes döntésnek nevezni, hiszen a nő mind az otthonról hozott előírásokkal, mind a fogadó közeg kitiltásával szabad akaratában lett korlátozva.

A megoldás mégsem az, hogy a nőt elnyomó kultúrát igazoljuk vissza. Itt, Európában minden olyan demokratikus háttér megvan egy, az európai kultúrkörhöz képest is elnyomott nő számára, hogy megvédje azokkal szemben magát. Ebben viszont szükség van az ő szándékára is. Ebben támogatnunk kell őt. A demokratikus értékrendet kell számára vonzóvá tenni.

Amit viszont semmiképp nem tehet meg még elnyomott nő sem: az emancipált, legalább írásban egyenlő jogokkal bíró lányok és nők számára nem mutathat antidemokratikus példát, nem demonstrálhatja, hogy az elnyomás elfogadható. Ez egy Európában vagy a világ bármely demokratikus szegletében élő nőtől elvárható, és nőként el is várom tőle.

Nem igazolom vissza a Fekete-Afrikában szokásjoggal bíró női – a csiklót kimetsző – körülmetélést, amit maga a már megnyomorított anya kényszerít lányára. És üdvözölni fogom végre, ha zárt ortodox zsidó közösségben sem követnek vallási előírásként sehol sem leírt nőket kirekesztő modellt, legyen akár az az öntelt ortodox hímsovinisztáktól a repülőn a külön férfiszekciót követelés. Bízom benne, bármely más világi közegben bátran és határozottan elutasítják ezeket, nem tartva attól, hogy a férfivirtus letörése vallási türelmetlenség lenne.

Hogy a nő által önnön elnyomását reprezentáló eseteket miként kezeljük a gyakorlatban és jogilag, az lehet vita tárgya, de az nem, hogy a burka vagy burkini a nő szabadságáról, és nem éppen az ő elnyomásáról szólna, és aki azt védi, nem a nőt elnyomókat igazolná vissza. Ez akkor sem elfogadható, ha maga a nő védi azt tudatlanul, hamisan visszaigazolva saját elnyomott énjét és tétlenségét.

Fotó: muszlim fürdőruhák

Áldással bőségesen el van látva az ország baja, békességből azonban meglehetősen csekély mennyiség áll rendelkezésre. A hosszú és nehéz vajúdás után megszülető „Új Egység”, mint a jövőbe vetett hit, nem tudható meddig lesz elegendő arra, hogy a nagyvilágnak büszkélkedni lehessen vele az "unortodox" kormányzás eredményei helyett.

„Most Brüsszelen a sor!” hirdeti az újabb pártszlogen, amely világos és kellőképpen idétlen üzenet. Mit cselekedjen az a szegény város? Szavazzanak ők is egy jó kelet-európaisat, vagy üzenjenek hadat a szomszédos Leuvennek? Miért nem az Európai Uniót noszogatja a magyar kormány? Talán az a baj, hogy az jóval nagyobb, mint Magyarország?

A fent nevezett „Új Egység” csak fél. Egészen pontosan a szavazásra jogosultak 41 százaléka úgy fél a menekültek áradatától, mintha Batu kán vérszomjas seregéről lenne szó. A másik rész, a nyagobb, de  „Nem is Annyira Egység” is fél, de legfőképpen a munkanélküliségtől, a létbizonytalanságtól, a kemény téltől, a lecsúszástól és egyéb evilági dolgoktól. A két halmaz között jelentős lehet az átfedés, de nem nagyon tudható, hogy félelmeik tárgya miként oszlik meg honfitársaink között. A 7 milliárd forintból központilag levezényelt parlamenti választási hadgyakorlat erre nem adott választ.

Minél szegényebb valaki, annál inkább kiszolgáltatottabbá válik a kormány kényének, kedvének, illetve az egyre agresszívebb mértékben rázúduló pártpropagandának. Csak az irdatlan mennyiségben kihelyezett plakátokat, a házhoz szállított propagandaanyagokat böngészheti, mivel ezeket ingyen és a megkérdezése nélkül bocsájtják a rendelkezésére. Ezeknek, és az M + 1 számú kormányzati tévécsatornának a felhasználásával nagyon könnyű volt 3.362.224 embert egy irányba fordítani. Nem egy nagy kunszt. Ennyiből még az ördögien ravasz Fásy Ádámmal is sok mindent el lehet hitetni .

Praktikus és hatékony intézkedésekkel, például a baloldali sajtó maradványainak teljes beszántásával ez az egységszám 2018-ig 700 ezer fővel könnyedén megnövelhető. Az agyi homogenizációval érintett emberek száma ezzel átlépheti a bűvös négymilliós értéket. Lehet ezt úri passzióból vagy nagyzolásból akár „Új Egységnek” is nevezni, de célszerűbb a már megszokott „Autokrácia"-ként emlegetni, mivel ezt mindenhol megértik és nagyobb a szakirodalma. Egységes társadalomig szerencsére soha nem fogunk eljutni, mivel ennek megteremtése még Sztálinnak és a többi, erre hivatott kollégájának sem sikerült.

Egységről beszélni egy több fronton, céltudatosan megosztott társadalomban rendkívül cinikus megközelítésre utal. Miféle „ Új Egység” ez? Talán valami 3 megabájtos (3.362.224 Byte) felhő, amelyben az emberek az idegenek elleni gyűlöletüket és félelmeiket eltárolhatják? Ezzel a felhővel a feje felett ront majd neki Orbán huszár a nyugati civilizációnak?

Ameddig ő kint hadakozik az elvetemült bürokratákkal, itthon elő lehetne rángatni azokat az ügyeket, amelyek ezt az „Új Egységet” pillanatok alatt szétrobbantanák. Az ország versenyképességének csökkenését, a munkavállalók, a hátrányos helyzetűek kiszolgáltatottságát, a korrupciót, a látszatberuházásokat és más, rendkívül kellemetlen ügyeket. Ha kormány emberei konkrét számokkal és adatokkal szembesülnek, hebegni-habogni kezdenek, és gyorsan menekülőre fogják a dolgot. Kivéve Kósa Lajost, mivel nála az össze-vissza beszélés születési adottság, vagy sikerült neki tökéletesen elsajátítania.

Az általános vádaskodások csak szórakoztatják az úri népeket, mivel ezek általánosan cáfolhatók is az erre a célra rendszeresített Magyar Időkben. (A 888 inkább kísérleti támadó fegyverzet.)

Mészáros Lőrinc sikeres üzletemberré válását konkrét számokkal alá tudná támasztani az, aki ért az ilyesmihez. A hozzá hasonló, sikeres üzletemberek ráadásul csak úgy nyüzsögnek a kormány környékén.

Ha azonban szép lassan minden kínos ügyet titkosítani fognak valamilyen rafinált törvény segítségével, illetve szankcionálni fogják a tények feltárását, akkor nem nagyon lesz mivel szembesíteni az „Új Egységet”. Nélkülük pedig soha nem lesz békesség az országban, mivel rengeteg emberről van szó. Már most sem az a lényeg, kik dézsmálják meg az ország vagyonát, hanem az, hogy kikről lehet ezt hatékonyabban elterjeszteni.

„Egy kormánypárti képviselő úgy írta le a Népszabadság helyzetét a magyar médiapiacon, mintha egy zárt rendszeren egy szelep lett volna, ahol távozhat a felgyülemlett feszültség, ahol lehet ereszteni egy kicsit. Ha nincs szelep, akkor a zárt rendszer könnyen felrobbanhat, tette hozzá.” (Orbán kiirtotta maga körül az ellenzékét)

A kormánypárti képviselők egyre gyakrabban nyilatkoznak név nélkül. Ez arra utal, hogy csupán kitalált személyekről van szó, vagy az „Új Egység”-hez hasonlóan ők is nagyon félnek. Ők persze nem a mindent elárasztó idegen „hordáktól”, hanem a teljesen őshonos, magyar miniszterelnöktől. Orbán Viktor még soha, senkin nem felejtett el hatékonyan bosszút állni. Az ehhez szükséges eszközökben szabadon és kedvére válogathat. Amig ő a magyar miniszterelnök, addig nem lesz békesség Magyarországon még a kormány hívei között sem. Mindenkinek be kell érnie a ránk zúduló az áldással.

A legmegnyugtatóbb válasz a címben feltett kérdésre az lenne, ha rögtön rá is vághatnánk a megfelelő választ: mivel neki mindig, mindenben igaza van. Ezt az első ránézésre tetszetős kijelentést azonban illik kissé árnyalni. Az aktuális magyar miniszterelnök ugyanis meglehetősen gyakran alkalmazza a nagyotmondás és a füllentés ősi művészetét. Ennek a túlélési mechanizmusnak az alkalmazásával természetesen nincs egyedül tágas univerzumunkban.

A hazugság önmagában nem főbenjáró bűn. Aki soha nem hazudik, az nehezebben érhet el sikereket, ráadásul rengetegen meg is gyűlölhetik mániákus őszintesége miatt.

Orbán gazdára az önmegtartóztatás, sz őszinteség, az önkritika és a gátlás egyáltalán nem jellemző. Ezen tulajdonságai miatt határozatlan időre miniszterelnök lett belőle. Egyes becslések szerint örökre.

Hazudni tudni kell. Ez a tevékenység ugyanúgy hozzátartozik az intelligenciához, mint a köszönés, illetve a nagyvonalúság. Utóbbival a magyar miniszterelnök nem nagyon szokott nagy nyilvánosság előtt élni.

– Adjátok vissza a hegyeimet! – szólította fel az urakat, akik a világ dolgait igazítják a jelenlegi politikai megítélés alapján tehetséges, manapság oly trendi költő, nevezett gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, celeb poéta.

– Adjátok vissza a hazugságokba vetett hitemet! – szólítom fel azokat az urakat, akik Magyarország dolgait igazítják, de semmi kedvem sincs veretes költeményeket írni hozzájuk.

Magyarországon nagyjából 3,3 olyan mintapolgár él, akik készséggel és nagy örömmel elfogadják azt, hogy az ország aranypolgára határozza meg számukra a világról kialakított véleményüket és a gondolkodásukat. Ezen, elkötelezett hazafiaknak kinevezett széplelkek azonban sajnos megelégszenek a legsilányabb, legátlátszóbb, leghitványabb hazugságokkal is, ha azokat a megfelelő helyről hajítják elébük.

Emiatt aztán szemérmesen szemet hunynak a korrupció, az esztelen pazarlások, az ország nemzetközi elszigetelődése, elszegényítése, az egészségügy agonizációja, az oktatás lebutítása felett. Érvelésükben legfőképpen arra hivatkoznak, hogy mindezek csupán aljas hazugságok, liberálbolsevista nyavalygások, és igenis kezdünk szépen felfelé virágozni. A „aljas hazugságos” részt a kormány propagandája rágta szájukba. Könnyedén és nagy sikerrel. A "nyavalygásban" teljes mértékben igazuk van, mivel ezeknek semmiféle hatásuk sincs az ország dolgainak alakulására. Az van, ami van, és egyre kevesebb a jelentősége környékünkön a racionalitásnak, mint kishítű, kapitalista csökevénynek.

A nemzeti büszkeség, amelyet bőséges mértékben adagol számukra a mindent elsöprő kormányzati propaganda, teljes mértékben függővé tette a rezsim elszánt híveit. Akadnak közöttük szép számmal olyanok is, akik jelentős egzisztenciális függőségbe keveredtek a most regnáló hatalommal. Haszonélvezőkké, társtettesekké váltak és emiatt a megfelelő időben majd valamilyen túlélési stratégiát kell kidolgozniuk a maguk számára. Most még rendkívül büszkék, hogy benne vannak a Párt élcsapatában, illetve a Központi Bizottságban.

Ebben nincsen semmi meglepő, illetve szörnyülködni való, mivel ez a lélektani mechanizmus ugyanígy működött példának okáért az ötvenes években is, csak ott az imperializmus ellen vívott harcot állították a középpontba. A nemzeti büszkeséget akkoriban munkás-paraszt öntudattal helyettesítették, de az előzőleg említett büszkeséghez hasonlóan azt sem vették túlságosan komolyan, legfeljebb az unalmas ünnepi beszédek, illetve az izgalmas bírósági tárgyalások esetében. Lényegében ugyanez folyik ma is, csak aktualizált formában, a kor igényeihez igazodva rasszizmussal, xenofóbiával, nacionalizmussal fűszerezve.

Orbán meg se próbál a valódi polgári értelmiséghez és más kétes egzisztenciákhoz szólni. Olyan mértékben lenézi és megveti őket, mint Budapest lakosságát. Kicsit talán tart is tőlük, mivel képtelen megfelelő mértékben hatni rájuk. Már rég leírta őket, mint potenciális rajongókat, a véleményüket ezért soha nem is veszi figyelembe. Ezt az izgága, kiszámíthatatlan réteget könnyű egymásnak ugrasztani. Elég néhány, megfelelően kiválasztott provokátort bedobni közéjük, de sokszor maguktól is hajlamosak egymás torkának esni. Nagyon nehéz erőszak alkalmazása nélkül egy irányba hajtani és a kijáró tiszteletre bírni őket.

Orbán 2010-ben demokratikusan szerzete meg a hatalmát, bár a TV- székház megostromoltatása az erre a célra felbérelt zsoldoscsapatok segítségével egyes politológusok szerint nem tekinthető tisztességes módszernek.

Azt, hogy több mint hárommillióan miért hisznek még mindig Orbánnak, és miért tartják életben stabilan a rendszerét, racionális okokkal nem lehet megmagyarázni. Néhány kiválasztotton kívül, semmi érdekük sem fűződik az ország kifosztásához, a stadionok titkos, földalatti létesítéséhez, a klientúra kiépítéséhez, az ország nemzetközi lejáratásához, a közpénzek magáncélokra való felhasználásához. Talán valamiféle rosszul értelmezett káröröm munkálkodik bennük.

Ez rendkívül káros szemlélet és nagyon sekély lesz e kéj. Az ország ma szakemberhiánnyal küzd. Képtelen befogadni az innovációkat, mivel az ehhez szükséges emberek vagy parkolópályára kerültek, vagy elhagyták az országot. Maradt a kellemesen zavaros posvány.

A posztszovjet országokban mindenhol komoly problémákat okoz a szakképzett munkaerő kiáramlása, a szakértelemmel nem rendelkező, de megbízható elvtársak pozícióba helyezése, a rendszerszintű korrupció, az állami tulajdon hűbérként való felhasználása.

Romániában Victor Ponta, Lengyelországban a Polgári Platform (Platforma Obywatelska, PO) annak rendje és módja szerint bele is bukott a korrupcióba. Szlovákiában a belügyminiszter, Robert Kalinák ügye borzolja a kedélyeket. Magyarország meglehetősen kemény mezőnyben találta magát, de Mészáros Lőrinc dotált vállakozásaival, az óriásplakátok piacának újraszabályozásával és a társasági adókedvezmények (TAO) eltitkolásával gyorsan beérhetjük az élmezőnyt. (Szlovákia vagy Magyarország korruptabb? Íme, az európai országok korrupciós listája)

Kelet-Európában jóval könnyebb korrupt politikussal összefutni, mint egy menekülő szír családdal. Ez a tény mégsem rázza meg nagyon az embereket, pedig őket lopják meg a kormányok.

Ha az Európai Unió nem tudja megoldani, hogy valamilyen módon – akár ténylegesen letöltendő szabadságvesztéssel –- megakadályozza a kelet-európai országok szabadrablásait, akkor ez a térség előbb-utóbb gazdaságilag tönkre fog menni.

Szemfüles, populista vezetőik ezt ráadásul ügyesen az Európai Unió („Brüsszel”) nyakába fogják majd varrni. Ehhez nem is kell más, csupán az, hogy megfelelő mennyiségű ember higgyen ezen politikusok kijelentéseben. Hozzáértők szerint ez nem fog számukra nagy nehézséget jelenteni. A büszkeséget Kelet-Európában túl sokan azonosítják az ostobasággal.

Korrupció nélkül valószínűleg néhány éven belül kihalna az emberiség. Valamennyi mindenképpen kell belőle a túlélés érdekében. Túlzott mértékű alkalmazása azonban káros mellékhatásokhoz vezet. Ha az Európai Unió az eddig megszokott módon, komoly hatású szankciók nélkül dönti a támogatásokat ezekbe a régiókba, lehet akár elkötelezetten maoista kormányzás valamelyik erősen fertőzött országban, a pénzek akkor is a megfelelő elvtársakhoz fognak jutni. Az, hogy ezt ők helikopteres városnézésekre, kábítószerekre, köztéri szobrokra, palotákra, vagy afrikai szafarikra költik, az már csak a saját belátásukon múlik. 

TE 3000-AVR Breaker

A magyarországi, forradalmian új százalékszámítási módszerek és az érvényesség fogalmának teoretikus értelmezése igencsak felpezsdítette a honi közéletet. A népszavazás eredményének leszűkítése a kedvező szavazatok menyiségére rendkívül praktikus és ötletes módszer, amely ráadásul teljesen nevetségessé és jelentéktelenné tette a közhatalom önkényével szemben betöltött szerepét. Nyugodjék békében! Nevezett közhatalom ezután azt teszi, amit eddig. Amit csak akar.

Pontosan 4.962.919 magyar állampolgár minősült át egyik napról a másikra másodrendűvé. A kormánypárt győzelemének lelkes magyarázásában jelentős szerepük volt Kósa Lajos és Németh Szilárd viceprófétáknak. Ez a tény nagyon sokat elmond a téma komolyságával kapcsolatban. Bizarr érvelésük közben ezen jeles és tekintélyes férfiak könnyedén elérték szellemi teljesítőképességük felső határait, sőt bátran túl is léptek azon.

Az Alaptörvény Asztalkájának spirituális táncoltatása, a mindent elsöprő misztikus Új Egység megszületése megelőlegezi a Magyar Országgyűlés mongol mintára történő átalakítását Nagy Népi Hurállá, melyben mindössze 76 ingyenélőt kellene eltartania az országnak.

Ez a szabadon értelmezhető győzelem azonban nagyon ellentmondásos. Belföldön a siker nem okozott különösebb meglepetést, hiszen 2010 óta a kormánypárt egyetlen ügyben sem veszített. A hatalmas győzelmek között ott van a Quaestor-ügy szerencsés lezárása, Rogán és Habony aranyifjak kínos ügyeinek eltussolása, Szijjártó Péter nemzetközi szintű agresszivitása, mesés öröksége, Mészáros Lőrinc váratlanul kitört szerencsesorozata az uniós pénzek megszerzése terén, Tállai András álláshalmozása és még számtalan fényes, felejthetetlen csata. Ezekhez legfőképpen a szíriai lakosság lemészárlása és szenvedése járult hozzá hathatósan.

Az Európai Unión belül – amelynek egyenlőre még tagjai vagyunk – csapataink jelenleg erősen vesztésre állnak. Orbán Viktor titkos álma, hogy a közeljövőben Németország kancellárjává válasszák, szertefoszlani látszik. A visegrádi országok közül Csehország és Szlovákia az utolsókat rúgja. Mármint a magyar miniszterelnökbe. Aljas és hálátlan módon, Nyugat-Európát részesítik előnyben a fényes jövőt és stabil autokráciát ígérő posztszovjet térséggel szemben.

Mivel a lengyelek komolyan is veszik országuk szabadságát és nem csak ünnepi beszédekben és temetéseken tesznek említést róla, Jarosław Kaczyński-nek jóval szűkebbek a lehetőségei, mint a magyar miniszterelnöknek. A Jog és Igazságosság párt elnökének régóta dédelgetett, radikális abortuszpolitikája ellen kitört tömeges ellenállás azonnal meghátrálásra késztette az elszánt Kaczyńskit. A PiS pártelnöke 2007-ben látványosan bebizonyította, hogy viszonylag rövid idő alatt, könnyedén meg lehet buktatni.

Orbán esetében ez ma elképzelhetetlen. Jelenleg még egy Hilti TE 3000-AVR vésőkalapáccsal sem lehetne kimozdítani a hatalomból. Mindezt - a közhiedelemmel ellentétben - nem lehet kényelmes és elegáns módon teljes mértékben az ilyen-olyan ellenzék nyakába varrni. Orbánt legfőképpen az érdektelenség, önzőség és beletörődés tartja hatalomon. Ezt az inaktív réteget kellene az egyre inkább perifériára szoruló ellenzéknek valamivel felpiszkálnia. Támogatottság nélkül azonban nem sokra mennek. Nem lenne meglepő, ha a 2018-as választások előtt – a magyar nép (lásd. 98 %) lelkes támogatása mellett – hirtelenjében megszüntetnék a pártok finanszírozását. Mindenki főzzön csak abból amije otthon van. A FIDESZ-KDNP-nek például milliárdjai. A kormányzó pártok a legutóbbi 17-20 milliárdba kerülő kampány segítségével is hatalmas összeget zsebelhettek be. A 2018-as választási előkészületekkel sem fognak pénzügyileg rosszul járni.

A magyar miniszterelnök valamikor kijelentette, hogy az ellenfeleit nem legyőzni, hanem konkrétan megsemmisíteni óhajtja. Mivel ezután nem távolították el azonnal a közéletből és nem tiltották el örökre a közügyek gyakorlásától, valamint a közpénzek felhasználásától, napjainkban szép fokozatosan közel kerül ehhez a céljához. Magyarország 2010-ben nagyjából az övé lett. Ez a helyzet mára annyiban változott, hogy jelenleg már nemcsak úgy nagyjából.

A népszavazást Magyarországon a Gazda tehát megnyerte, mivel ez csak nézőpont kérdése. Az ő nézőpontja pedig régóta kizárólagosnak számít ezen a tájon. Nem is érdemes ezen rágódni, vitatkozni. Tökéletesen elegendő lett volna az is, ha csak ő szavaz. Természetesen titkosan, gondosan bezárkózva a hivatalos mellékhelyiségbe.

Legfőbb politikai célja, egy általa kiváltott, a jelenlegi Uniót teljesen elsöprő referendum-cunami azonban csúfosan és megalázó módon megbukott. Az Európai Bizottság (EB) szóvivője, Margarítisz Szkínász kijelentette tiszteletben tartják a magyar emberek demokratikus akaratát, azokét is, akik szavaztak és azokét is, akik nem.

Mivel azok, akik nem szavaztak többségben voltak, Orbán nyugodtan elindulhat csatázni ahova csak szeretne, de nem fényes páncélzatban, hanem csak egy sima zakóban.

A külföldi lapok, szemben a szép jövő hirdetése miatt mártíromságot szenvedett 888-al, nem értékelik fényes győzelemként az értelmetlen és érvénytelen kvótareferendumot. (A külföldi lapok nem kímélik Orbánt)

A magyar miniszterelnök elképesztő rombolóképességét azonban nem szabad alábecsülni. Ha valamilyen módon kiszabadul az országából, komoly pusztítást végezhet az egész kontinensen. Az Európai Unióra vár az a szép és izgalmas feladat, hogy valamilyen módon megakadályozza őt ezen törekvésében. A német gazdaságnak erre hatékony eszközök állnak a rendelkezésére.

A nyilatkozataiból ítélve szegény Magyarország, a rengeteg szociális problémájával, nyűgével, kínjával Orbán számára egyre kényelmetlenebbé vált. A túlzott önbizalomtól szinte kicsattanó (lásd. mellény) magyar miniszterelnök emiatt egész Európát nézte ki magának.

III. Frigyes Ágost, Szászország választófejedelme

Sokak számára közismert az a tény, hogy ügyesen alkalmazott hazugságok és nagyszabású csalások segítségével kiválóan meg lehet élni. A hamis látszat kitartó és következetes fenntartásával hatalmas jövedelemre és jelentős pénzügyi megtakarításokra lehet szert tenni. 

Glenlatterach Westminster von Brandenburg –  aki a saját nevét egy történelmi atlasz segítségével állította össze, majd az eredetit gondosan megsemmisítette –  embertársai könyörtelen átverésének szentelte életét.

Glenlatterach ösztönösen irtózott az igazság minden megjelenési formájától és a kiábrándító valóságtól. Hazugság iránti elkötelezettségét és kiváló rábeszélőképességét pompásan jellemzi az az eset, amelynek során gimnáziumi földrajztanárát, Mr. Eberhard Paddockhaugh-ot sikerült meggyőznie arról, hogy az Északi-sarkon elsőként James Cook kapitánynak sikerült áthajóznia 1768-ban, valahol a Csendes-óceán déli részén.

Arra az értelmetlen kérdésre, melyet majdnem minden gyermek számára többször, rutinszerűen fel szoktak tenni, mármint hogy mivel szeretne majd foglalkozni felnőtt korában, a későbbi szélhámos meglepő módon, teljesen őszintén válaszolt:

– Fogalmam sincs, de dolgozni semmiképpen sem fogok. Majd valami egészen mással – válaszolta az ez iránt érdeklődőknek. Ők erre „micsoda pajkos, kis kópé”-nak nevezték, majd a birtokukban lévő gyászjelentések alapján egyeztették az elhalálozási listáikat.

Westminster von Brandenburg vagyonát III. Vilmosnak, a Német Birodalom császárának, Poroszország királyának, Cecília mecklenburg-schwerini hercegnővel, 1974-ben kötött frigyével alapozta meg. A teljesen gátlástalan Glenlatterach III.Frigyes Ágost szász választófejedelem nevében Európa-szerte busás összegek fejében árusított belépőjegyeket a fényűzőnek beharangozott esküvői ceremóniára. Von Brandenburg azért választotta pont III. Frigyes Ágostot, mivel az illető a jeles eseményt jóval megelőzve, még 1827-ben elhunyt, így személyes megjelenésével már nem okozhatott semmiféle kellemetlenséget.

A császári és királyi esküvőt megelőző hatalmas várakozás ellenére, sem a Német Demokratikus Köztársaságban, sem a Német Szövetségi Köztársaságban nem tudtak semmit arról, hogy az államformájuk időközben valami miatt megváltozott volna. Németország 1990-ben bekövetkezett újraegyesítése sem történt meg akkoriban. Ezen okokból, valamint a királyi pár és a monarchia teljes hiánya miatt a frigy elmaradt. III. Frigyes Ágost szász választófejedelemtől, azaz I. Frigyes Ágost szász királytól – akadályoztatása miatt – már senki sem tudott érdemben kártérítést követelni.

Von Brandenburg legnagyobb szabású csalását – amely nevét az egész világon ismertté tette – 1981-ben követte el, amikor kirobbantotta a líbiai aranylázat. Tervéhez az ötletet Jack London, „Aranyásók Alaszkában” (Smoke Bellew) című műve adta, amely először 1912-ben jelent meg, majd ezt követően 1977-ben Westminster von Brandenburg elolvasta.

A gondos előkészületek során Glenlatterach egészen tűrhetően megtanult arabul, majd alaposan áttanulmányozta Moammer Kadhafi nagyszabású, három kötetes művét: „A Zöld könyv, a Líbiai Arab Népi Szocialista Dzsamáhirijja Népi Irodája kiadásában”-t.

Mindeközben Európa-szerte extrém tüntetéseket szervezett az iszlám szocializmus és a pánarab mozgalom népszerüsítése céljából, melyeken meglehetősen kevesen vettek részt. A megmozdulások arra azonban tökéletesen alkalmasak voltak, hogy segítségükkel Glenlatterach Westminster von Brandenburgot Nyugat-Európa számos országából kiutasítsák. Ezzel szerencsésen felkeltette Abdullah Senussi, a líbiai titkosszolgálat főnökének figyelmét. Glenlatterach egyre közelebb került tervének megvalósításához.

Amikor von Brandenburg, mint Moammer Kadhafi elkötelezett és igazságtalanul üldözött híve menedékjogért folyamodott Líbiához, kérését a rezsim örömmel teljesítette. A líbiai sajtó úgy mutatta be őt, mint egy, a nyugati kultúrától teljesen megcsömörlött iszlám szocialistát. Még maga Kadhafi ezredes is fogadta őt beduin sátrában, valamint négy, értékes tevét ajándékozott számára.

A nagystílű csaló egy idő után azzal a szerény kéréssel fordult a líbiai hatóságokhoz, hogy az ország déli részén, Kufra tartományban biztosítsanak számára egy nagyjából kétszáz hektáros területet a Szaharából. Kérését azzal indokolta, hogy teljes megcsömörlése miatt magányra vágyik és szeretne nagyon elmélyedni. Mindehhez azt is hozzáfűzte, ha már ott lesz, nagy magányában körbe is nézne, hátha akad ott valami érdekes dolog. Mivel Líbia ezen részén nem találtak kőolajat, nem volt semmi akadálya von Brandenburg kivonulásának a pusztába.

Csöndes elmélkedése közepette Westminster von Brandenburg felépíttetett egy közepes nagyságú bányásztelepülést, majd elhíresztelte, hogy véletlenül hatalmas aranylelőhelyre bukkant a közelében. A hír futótűzként terjedt el az egész világon. Ennek hatására Amerikából és Európából az iszlám szocializmus és a pánarab mozgalom híveként egyre többen folyamodtak menedékjogért Líbiához.

Von Brandenburg nemsokára nagyjából százötvenezer sorstársával osztozott a sivatagi magányban. A településen üzemeltetett kaszinóiból, áruházaiból, szállodáiból, mulatóiból Glenlatterach rövid időn belül hatalmas nyereségre tett szert, melyből a kellemetlenségek elkerülés végett Kadhafi ezredes számára is méltányos részesedést biztosított.

Von Brandenburg arról is gondoskodott, hogy megbízottai a helyi sajtó jelenlétében időnként hatalmas aranyrögökre bukkanjanak a sivatag előre kijelölt részein. Ennek segítségével nagyjából három éven keresztül fenn tudta tartania az arany iránti lelkesedést és a líbiai aranylázat.

1984-ben Glenlatterach Westminster von Brandenburg elhagyta a települést és ismeretlen, de rendkívül kellemes helyre távozott. A szaharai aranyláz ezután gyorsan hanyatlani kezdett. Napjainkban már csupán néhány száz szerencsevadász túrja a sivatagot valahol a líbiai Brandenburg City közelében.

Tölgyes Péter írása

Mordillo karikaturája

Emlékezzünk csak, a kvótanépszavazás előtt, még pénteken, Orbán Viktor bejelentette: ha érvényes és eredményes lesz a referendum, nyilvánvalóan alaptörvényt kell módosítani. Mivel az érvényességhez durván nyolcszázezer voks hiányzott, a túlmozgásos miniszterelnök gyorsan váltott. Ma sajtótájékoztatón elmondta, ha érvényes lett volna a népszavazás, nem lenne szükség az alaptörvény megváltoztatására. Mivel azonban csak 40,41 százaléknyi érvényes szavazat született, a kormány rákényszerül arra, hogy "alkotmányos támasszal" őrizze és védje meg az "új egység" akaratát.

Világos, mint a vakablak. Orbán úgy váltogatja a nézeteit és az érveit - akár négy napon belül is -, ahogy a pillanatnyi érdekei megkívánják. Ehhez pofátlanul új kifejezést is létrehozott (új egység), elvégre most nem beszélhet új többségről, mint 2010-ben tette.

"Az új egység, a 98 százalék védelmében" - mondja, nagyvonalúan átlépve a tényen, hogy nincs semmiféle 98 százalék. Aki szervezetten nem, vagy érvénytelenül voksolt, az is magyar állampolgár, a népszavazás érvényessége kapcsán tehát jogszerűen csak és kizárólag a 40,41 százalék említhető.

Igaz, akkor kilógna a lóláb. Ugyan milyen alapon akarja egy ország miniszterelnöke az "új egység" akaratát megvédeni - az 59,59 százalékos többséggel szemben?!

Bedegkéri Zoltán, matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár szomorú története minden bizonnyal sokakat elgondolkodtat majd azzal kapcsolatosan, hogy egyre inkább kiszolgáltatjuk magunkat másoknak és olyan emberek befolyásolhatják a sorsunk alakulását, akikről nem is tudunk semmit. A bajt az is tetézi, hogy ők sem rólunk.

Hogy ki is volt a néhai Bedegkéri Zoltán, a történet tanulsága szempontjából talán nem is érdekes. A híroldalak amúgy is tele voltak a róla szóló írásokkal, visszaemlékezésekkel. Ezek egy része hamis információkon alapult, illetve közönséges hazugság. Az például, hogy „Bedegkéri Zoltánt (a Zolit) a munkatársai mindannyian kedvelték és szerették” egyáltalán nem igaz. Egyes kollégái kifejezetten utálták, mások tényleg jóban voltak vele.

Személye mind a mai napig heves vitákat vált ki. Egyesek még most sem hisznek neki és mélyen elítélik, mások áldozatnak tartják és sajnálják őt.

Az ügy – amely néhány szempontból a görög sorstragédiákra emlékeztet – 2015 év végén kezdődött. A történtekkel kapcsolatosan rengeteg egymásnak ellentmondó információt lehet fellelni, de az igazság, némi önmérséklettel és logikával nagyjából kideríthető és a szomorú eset rekonstruálható. A leírtak természetesen nem tükrözik pontosan a valóságot, de a hozzáférhető dokumentumok, pszichiátriai jelentések és a tanúk elbeszélései alapján közel állnak a valósághoz.  

Bedegkéri sorsát 2015. november 13-án érte az a lökés, amely letérítette azt a normális pályájáról. Aznap, tehát pénteken, a tanítás után a középkorú, de fiatalos külsejű férfi hazaérkezett, átköltözött, majd szokása szerint elolvasta híreket. Utóbbi tevékenységével párhuzamosan megpróbált értékelhető információkat kicsikarni három gyermekéből. Tapintatból nevezzük őket A-nak (11), B-nek (15) és C-nek (21). „A”, a legkisebb, lány, a másik kettő fiú. Bedegkéri általános dolgokon kívül soha nem tudott meg semmit tőlük. Mint később az özvegye elbeszélése alapján kiderült, a felesége jóval nagyobb gyakorlattal rendelkezett a családon belüli hírszerzés terén.

A tanár úr megnézte a közösségi oldalát, ahol egy váratlan és különös üzenettel szembesült:

„Bedegkéri, te átkozott tömeggyilkos. Nem érzed úgy, hogy inkább téged kéne felzabálni? Mi?”

Meglepetéséből még fel sem ocsúdott, amikor a képernyőn egy újabb ablakocska nyílt meg, benne egy tömör megállapítással:

„Jó nagy padkány vagy! Megfokssz te dögleni! Majd.”

A „padkány” szó valószínűleg a „patkányra” utalhatott, csak heves felindultságuk során néhányan így szokták írni. Bedegkéri azonban egyáltalán nem érezte magát egyiknek sem.

Ezután szinte elszabadult a pokol. A fenyegetések, legdurvább szitokszavak, átkok zabolátlan folyóként árasztották el a mit sem sejtő, szelíd természetű gimnáziumi tanárt. Szinte letaglózta az a nyers brutalitás, amely őt érte. Rendkívül felzaklatta, ráadásul semmit sem tudott a személyét ért vad támadások okáról. Azt pedig végképp nem értette, hogy miért emlegetik vele kapcsolatban olyan sokan a kanárimadarat. Soha nem tartott otthon semmiféle állatot.

Az egyik hozzászólásban, mely személyével kapcsolatban teljesen megengedhetőnek tartotta a kiadós verést, de akár még a lincselést is, talált egy hivatkozást. Rosszat sejtve rákattintott.

Az oldalon az a kép szerepelt, amelyet a felesége készített valamikor. Ezen Bedegkéri éppen egy nagy tál tenger gyümölcseire nézett, boldog, elégedett mosollyal az arcán. A felvétel valamelyik nyaralásukon készült egy primošteni étteremben. A másik képen szereplő citromsárga színű kanárimadarat azonban még soha életében nem látta.

Az írás címe azonban magyarázatot adott mindenre.

„A gimnáziumi tanár kedvenc étele a kanáriragu” – adta hírül egy harsogó, piros betűs szalagcím. A cikkben a kanárimadarak elkészítésének többféle, változatos módját ismertették, a pástétomtól a gesztenyével töltött sáfrányos változatig. Megdöbbentő tényként közölték, hogy ezeket Bedegkéri rendszeresen és szenvedélyesen fogyasztja. Nagyjából heti 80-100 madár elpusztítását és bekebelezését írták a számlájára.

Idegesen rákeresett a kanárievés szóra. Meglepően sok írást talált a különös témában. Ezekben a szöveg tartalma nagyjából ugyanaz volt, csak más-más kanárik és más-más teli tányérok szerepeltek a fotókon. Ragadozóként azonban mindenhol Bedegkéri vérszomjasan mosolygó képe tűnt fel az oldalakon. A felesége sajnos imádott olyan képeket posztolni, amelyeken a férje étellel teli tányérokat nézegetett.

Fogalma sem volt arról, mit tegyen. Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát olyan személyeknek, akikről semmit sem tudott. Sajtóperekben, helyreigazítási kérelmekben semmiféle gyakorlata nem volt. Mihez kezdjen egy váratlanul felbukkanó, ismeretlen szörnyeteggel, amely szerteszét található mindenfelé? Egyáltalán mivel tudná megcáfolni azt az állítást, hogy minden közelébe kerülő kanárit irgalom nélkül felfal? Keressen talán hozzá tanúkat? Esetleg néhány életben maradt kanárit? Nyomorultul érezte magát.

Védekezésképpen a közösségi oldalára bátortalanul kiposztolta azt, hogy ő soha nem evett kanárimadarat és a későbbiekben sincs szándékában megkóstolni. Ezzel szemben nagyon szereti a rántott csirkét krumplipürével. Úgy gondolta, ezzel talán elnyerheti a hozzászólók szimpátiáját.

Az indulatokat azonban ezzel egyáltalán nem tudta lecsillapítani. Legtöbben ezután azt vetették a szemére, nem elég az, hogy rengeteg ártatlan kanárimadár halála szárad a lelkén, de még szemérmetlenül le is tagadja a tettét. Bedegkéri meglepődött azon, hogy hányféleképpen lehet azt kifejezni, ha valaki aljas és gyáva. A keze remegni kezdett, miközben átnézte a közösségi oldal biztonsági beállításait.

Pár nap elteltével a telefonszámát is meg kellett változtatnia, mivel egyre több fenyegető üzeneteket kapott. Néhány esetben interjút kértek tőle. Mivel az utóbbiakat elutasította, sorra jelentek meg a kanárievő gimnáziumi tanárról szóló cikkek, melyekben többek között azzal vádolták meg, hogy makacsul tagad, nem hajlandó nyilatkozni és továbbra is mosolyogva eszi a kanárikat. Biztos forrásokra hivatkozva több helyen azt írták, a gátlástalan Bedegkéri már a zebrapintyeket is kóstolgatja.

A díszmadár egyesületek és szervezetek szép sorjában beperelték őt. Szegény Bedegkéri tanár úr ezidáig nem is tudta, hogy ilyesmik egyáltalán léteznek, ráadásul ilyen rengeteg van belőlük.

A munkahelyén folyamatosan piszkálták. Kollégái minden adandó alkalommal gúnyos megjegyzéseket tettek rá és vettek neki egy madárkalitkát, elemózsiáskosárnak. Legtöbb tanítványa rendszeresen kanárisárga ruhában jelent meg az óráin. A teljesen elgyötört gimnáziumi tanár már képtelen volt a munkájára koncentrálni. Még a legegyszerűbb példák is kifogtak rajta.

Az utcán a legkisebb szárnycsapásra is összerezzent és úgy érezte, hatalmas kanárimadarak figyelik minden lépését. Január közepén, amikor egy alkalommal azt állította, hogy soha életében nem evett kanárit, mivel ő maga is az, több hetes pszichiátriai kezelésre utalták be.

Állandóan visszatérő rémálmaiban egy hatalmas kalitkában ült és vidáman trillázott. Néha egy barátságos tekintetű öregasszony arca is megjelent előtte. Az idős hölgy enni adott neki,  rámosolygott, a szeme éhesen felcsillant. Ez halálra rémisztette Bedegkérit, aki ilyenkor csuromvizesen riadt fel és órákig a betegágya támláján gubbasztott. Az egyik éjszakás nővér elmondása szerint pontosan a lázlap fölött.

A pszichiátrián nagyjából egy hónap alatt sikerült leszoktatniuk Bedegkérit kényszeres magevéséről és kóros macskafóbiájáról. Gyógyszerek segítségével valamennyire stabilizálták az állapotát, de természetesen leszázalékolták.

Miután hazaengedték, az ellene irányuló zaklatások kezdtek ugyan ritkulni, de nem maradtak abba. Felesége egy idő után ezt már nem bírta elviselni és három gyermekükkel együtt elköltözött Bedegkéri anyósához, aki ráadásul kanárikat tartott otthon. Valószínűleg ez az esemény gyorsíthatta fel a férfi szellemi leépülését.

A díszmadár egyesületek a pszichiátriai szakértői jelentés ismertetése után visszavonták az ellene beadott keresetüket. Bedegkéri rendkívül hálás volt ezért. Egyre inkább elhatalmasodott rajta az a kényszerképzet, hogy csak ők képesek megakadályozni azt, hogy feltálalják őt valakinek. Elkezdte kérelmekkel zaklatni az egyesületeket, melyekben azt kérte, támogassák az állatkerti elhelyezését. Arra hivatkozott, hogy ő, mármint Bedegkéri, a kanári, egy rendkívül ritka madárfaj és éppen kihalófélben van. Rövid időn belül ismét a pszichiátrián kötött ki.

Bedegkéri zavarodott elméjében ezután egy terv kezdhetett el körvonalazódni. Valószínűleg azt határozta el, hogy ravasz módon, embernek fogja tettetni magát, így kiszabadulhat a fogságából. Az orvosokat sikerült is megtévesztenie, így állapotában váratlan javulást állapítottak meg. A madár kiszabadult a kalitkájából.

A tragédia azután már megállíthatatlanul közeledett szomorú végkifejletéhez.

Bedegkéri szomszédjai később beszámoltak arról, hogy ők ekkoriban nem tapasztaltak semmi furcsát a viselkedésében. Feltűnt ugyan nekik, hogy a férfi rengeteg marhacsontot, vöröshagymát, sárgarépát, zselatinport halmozott fel a lakásában, de ezt nem tartották különösnek vagy veszélyesnek. A történtek ismeretében ma már persze könnyű okosnak lenni.

A rendőrségi jelentés alapján kiderült, hogy Bedegkéri az összegyűjtött hozzávalókból 250 liternyi aszpikot főzött, melyet a fürdőkádjában gyűjtött össze. A felhalmozott masszát saját készítésű, nagy teljesítményű merülőforralók segítségével felmelegítette. Amikor az aszpik kellemes hőmérsékletűvé vált, a férfi eltávolította az eszközöket, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, levetkőzött, majd belefeküdt a kádba és szakszerűen felvágta az ereit.

A rendőrséget a szomszédok értesítették, mivel Bedegkéri lakásában semmiféle mozgást nem tapasztaltak, pedig az összes ablak napokig tárva-nyitva volt nála. Mint később kiderült, erre a dermesztéshez volt szükséges.  Az orvosszakértő megállapította, hogy a holttest nagyjából egy hetet töltött a kocsonyás aszpikban.

Számítógépének átvizsgálása után megállapították, hogy a szerencsétlen sorsú tanár legutoljára egy, a Galápagos-szigeteken élő pintyekről szóló írást olvasgatott. Ebben a szerző azt bizonygatta, hogy Charles Darwin nemcsak tanulmányozta, hanem meg is kóstolta ezeket a madarakat.

A halálba hajszolt Bedegkéri Zoltán nem hagyott hátra maga után búcsúlevelet. A kád szélére mindössze egy táblácskát tett, melyen az alábbi felirat szerepelt:

„Jó étvágyat kívánok mindenkinek!”