Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

NemGogol

Nincs is rá szó

Futurológia

2015. július 28. - Toadwart66

dsc03235.jpg

Egy buta, de csinos telefon

 

Mit kezdjünk egy mobiltelefonnal, ha megcsörren? Lehet, hogy nem is csörög, hanem nyerít, kukorékol, brekeg, köhög, zihál, zenél, vagy rezeg. Ez a szemantikai probléma még könnyen kezelhető, legfeljebb azt mondjuk rá: “Hoppá, megszólalt a beste!”. Ez a kifejezés nagyjából fedi is a valóságot, mivel a zene is megszólal. Kétségtelen az, hogy ennél azért sokkal elegánsabb, ha egy muzsika felcsendül. Egy mobiltelefon esetében azonban elég furcsán venné ki magát, ha zavartan kijelentenénk:

  •  Bocsánat kérek, de felcsendült a telefonom.

Jogosan tartanának minket nagyképűnek, elvégre nem a Tell Vilmos nyitányáról van szó. Természetesen csengőhangként ez utóbbi sincs kizárva.

Maradjunk tehát annál a kissé slendrián általánosításnál, hogy a mobil megszólal. Ezután fel kéne vennünk valahogy a kis dögöt. Egy hagyományos, békebeli telefon esetében ez nem probléma, mivel rendelkezik a felemeléséhez szükséges klasszikus telefonkagylóval. Azt, hogy ennek mi köze van egy puhatestűekhez tartozó Bivalviához, csak sejtem. A régi készülékeknél külön volt az a rész, amibe beszélni lehetett és adtak hozzá egy másikat, amit oda lehetett nyomni a fülkagylóhoz hallgatózás céljából. Valaki aztán hosszas gondolkodás után rájött, hogy technikailag semmi akadálya sincs annak, hogy a kettőt összekösse. Átlagolta az emberi fül és a száj közötti távolságot és így kikísérletezhetett hozzá egy remek markolatot. Váratlan dühroham esetén, így, egy gyengécske telefonasztalkát, pillanatok alatt ripityára lehetett zúzni vele. Pompás találmány.

A mai mobiltelefonok azonban csupán különböző méretű, nagyjából téglalap alakú, személytelen monolitok. Mit lehet egy ilyen korcson felvenni? Magát az egész készüléket persze igen, de minek? Ettől még nem csinál  az semmit. Simogatni, nyomkodni kell, aztán, ha minden jól megy, akkor egy idő után, ha akarunk, beszélhetünk, vagy hallgathatunk kedvünkre. Nyugodt körülmények és szimmetrikus kapcsolatok esetén a kettő felváltva történik. Egyébként nem.

Arra azonban, hogy fogadjunk egy hívást, a mai napig nem voltunk képesek kitalálni egy normális szót. Gondosan utánanéztem. Az első mobil-telefonhívás 1973. április 3-án történt. Ezután a mobiltelefonok észveszejtő és megállíthatatlan evolúcióba kezdtek. Egy csomó funkciót agresszív módon magukba gyömöszöltek. Ezalatt a 42 év alatt egy nyamvadt kifejezést sem tudtunk összeeszkábálni magunknak a telefon felvétele helyett. Ez majdnem egy fél évszázad! Egy mai mobiltelefonnal le lehetne vezényelni az 1969. július 20-án történt, első Holdra szállást, de arra, hogy a szavainkkal kövessük a valóságot senki sem törődött. Gyakorlatilag a mai napig egy 1876-os, matuzsálemi korú kifejezést használunk.

Mivel a technikai fejlődés eszméletlen tempóban felgyorsult, elérkezhetünk egy olyan szintre, hogy arra sem lesz idő, hogy a piacra dobott eszközöknek nevet adjanak.

Kifejlesztik például a lelkiállapotunk pontos kijelzésére szolgáló, csuklóra rögzíthető készüléket. Kiválóan működik. Kiírja, hogy most aztán nagyon mérgesek, vagy kilátástalanul szomorúak vagyunk. Vidáman és optimistán villog, ha pompásan érezzük magunkat. Neve a készüléknek azonban még nincs. Ha megkérdezik tőlünk, hogy:

  • Az ott, a kezeden, az a furcsa izé, az meg mi a fene? – egyszerűen nem tudjuk megmondani.
  • Ez itt? Nem tudom. Tegnap vettem. Az eladó azt mondta, hogy még dolgoznak a nevén. Amint meglesz, azonnal értesítenek. Addig használjam csak nyugodtan garanciával, de név nélkül. Amúgy fogalmam sincs, hogy mi is ez a valami. Van és kész.

Ha jól belegondolunk, az ősrobbanásnak se volt neve, nagy valószínűségekkel mégis megtörtént. Később találtuk csak ki, hogy mi is volt az. A büszke Tyrannosaurus rex képes volt úgy eléldegélni, hogy a neve 65-68 millió évvel követte a faj kihalását. Ez mindenképpen nagy türelemre vall a részéről. Meggyőződésem, hogy rendkívül büszke lett volna a nevére, ha időben értesült volna róla.

A nanorészecskék felhasználásával pillanatok alatt fel fogják találni azt a falfestéket, amelyiknek tetszés szerint megváltoztathatjuk a színét. A dolog rendkívül praktikus lesz.

  • Anyátok ma egy kissé feszült. A biztonság kedvéért ezért az összes szoba színét átállítottam megnyugtatóan zöldre.

Képzeljük el, hogy valaki fáradtan hazamegy és ingerülten közli a következőt:

  • Ki volt az a hülye, aki pirosra állította át a fürdőszobát? Úgy néz ki, mint egy kupleráj!

Vagy tételezzük fel a következőt. Örömmel és büszkén kijelentem az alábbiakat:

  • Adok a falhoz egy kis kéket. Na, így mennyivel kellemesebb lett a szoba hangulata.
  • Mert idióta vagy. – közli velem barátságosan a feleségem – Állítsd csak vissza szépen barack színűre. Hidd el nekem, ez mindenkinek jobb lesz.

Az idők során felhalmozódott tapasztalatim alapján jól tudom, hogy ez általában így is van. Mindenképpen jobb a békesség. Közben arra is rájöttem, hogy a barack szín tényleg nagyon szép.

Ez a nagyszerű találmány valószínűleg kihatással lesz a társas kapcsolatokra is. Lehet, hogy kezdetben boldognak indult házasságok fognak zátonyra futni egy-egy szerencsétlenül megválasztott színárnyalat miatt.

Fontos és hasznos szerkezetről van/lesz tehát szó. Minden szobában találunk majd egy kis dobozt, amin be lehet állítani az adott helyiség színét és árnyalatát. Ennek a szerkezetnek a nevét már előre ki lehetne találni, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodnunk.

Ha majd a mesterséges intelligenciák elkezdik ontani a találmányokat, akkor körülbelül annyi beleszólásunk lesz a dolgokba, mint ma egy spanyol csupasz csigának (Arion lusitanicus) a paprikanemesítésbe. Mindennek adnak egy kódot és kész. A mesterséges intelligenciák sóhajtanak egyet és ezt mondják:

  • Ezek a humán erőforrások kétségtelenül rendkívül egyszerű gondolkodásúak. Képtelenek megtanulni a 128zu933mm55 és a 118zk933gm35 nevét, pedig rendszeresen használják azokat. Kicsit ostoba teremtmények, de nagyon mulatságosak.

A 128zu933mm55 egyébként egy fémes ceruzaszerű valami. Arra szolgál, hogy a felületi sérüléseket pillanatok alatt begyógyítsa. A 118zk933gm35 szintén így néz ki, de az meg arra való, hogy az emberi arcon tartós, mesterséges ráncokat készítsenek a segítségével. Ezzel lehet elérni azt, hogy 112 éves korában ne nézzen ki úgy valaki, mint egy idétlen 20 éves.

Az emberek maguk között sebceruzának, illetve ránctollnak hívják ezeket. A mesterséges intelligenciák nem értik ugyan, mire való ez az egész, de ráhagyják az emberekre.

Nagylelkűen elnézik majd nekünk, hogy mindenféle hülye és furcsa neveket találjunk ki.

 

 

 

 

A barackmagos ember

20130117_13_2.jpg

K. Sámson László államtitkár



-  Államtitkár úr! Ne haragudjon, kérem. Csak egy pillanatra zavarnám.

-   Igen? Mondja csak. Szívesen válaszolok.

-  Mi a véleménye az ön cége által forgalomba hozott barackmagokról?

- Miféle barackmagokról beszél nekem itt? Lát nálam eladó barackmagot?

-  Bocsásson meg, államtitkár úr. Nem konkrétan itt. A cége forgalmazza. Nem az öné az L. Simon László borászat?

-  Nem. Miért lenne az enyém?

-   Akkor kié?

-   Hülye egy kérdés. Gondolom, L. Simon Lászlóé.

-  Akkor maga nem is L. Simon László?

-  Nem hát. Miért lennék én? Talán azt hiszi, hogy itt mindenkit L. Simon Lászlónak hívnak?

-   Nem hiszem, de ön a megszólalásig hasonlít rá. Elég jellegzetes arca van.

-  Akkor sem én vagyok.

-  Akkor ki maga?

-  Mondtam már, hogy nem vagyok L. Simon László. Azt sem tudom ki az.

- A Miniszterelnökség parlamenti államtitkára. Nem is ismeri?

-  Nem igazán. Tudja, hogy mennyi államtitkár van errefelé?

-  Nem.

-  Na, látja. Én sem tudom. Fogalmam sincs róla. Rengeteg van belőlük. A számuk pedig dinamikusan növekszik. Hogy is hívják az illetőt?

-  L. Simon László.

-  Soha nem hallottam róla. Mindenesetre nagyon szép neve van.

-  Akkor ön nem is államtitkár?

-  De. Az vagyok, csak egy olyan másikféle.

-  És milyen? Milyen államtitkár?

-  Férfi.

-  Az látom, hiszen van szakálla is. De mi a beosztása?

-  Ezt most így hirtelenjében pontosan meg nem tudnám mondani önnek. Jó hosszú titulusom van. Mit gondol, Kerényi Imre talán tudja, hogy ő milyen államtitkár? Egy fenét! Ha megkérdezik tőle, akkor egyszerűen felolvassa a névjegyéről.

-  És mi a neve?

-  Mondtam már. Kerényi Imre.

-  Nem neki. Önnek?

-  Mármint nekem? Miért olyan fontos ez? A barackmagtörő gépünk amúgy sem működik, tehát semmiképpen sem fogalmazhattam azt rákellenes szerként. Nem vagyok én patikus. Úgy tudom L. Simon Lászlónak is elromlott a baracktörő gépe.

-  Akkor mégiscsak ismeri L. Simont?

-  Ja, őt persze nem. Csak a barackmagtörőjét. Rossz. Nem is működött soha. Illetve az úgy van, hogy a gép az jó, csak a barackmag rossz. Keménykedik és az istennek sem akar megtörni. Ennyit tudok. Kipróbáltam. Tudja, nagyon imádom a barackmagtörőket, de az életemben nem találkoztam még működőképessel. Ön látott már ilyet?

-  Nem, sajnos nem. Várjon még, államtitkár úr. Az előbb azt mondták önnek, hogy „Szevasz, Laci!”

-  És? Látja, a nevem egyik részét már tudja is. Ennyi nem elég? Most már azt is sejtheti, hogy mikor van a névnapom. Barackmagot azonban ne kérjen tőlem.

-  Államtitkár úr, mondja már meg a teljes nevét, legyen olyan szíves.

-  Az enyémet? Másé nem lesz jó? Tudok ám egy csomót.

-  Nem, nem. Köszönöm. Kizárólag az öné érdekelne.

-  Na, jó, megmondom. Várjon egy kicsit, ezen gondolkodnom kell. L. Simon László az biztos nem vagyok. Megvan! K. Sámson László. Ez az. Tudja ez a nevem, K. Sámson László, és egyáltalán nem foglalkozom barackmagokkal. Az a barackokban található, ha nem tévedek.

-  Igen.

-  Na, látja. Maga sokkal többet tud nálam erről, mégsem gyanúsítgatom azzal, hogy barackmagokat árul. A barackmagtörőket szeretem, de életemben még egy magot sem törtem fel. Mármint gépesítve. Azt azért bevallom, mivel semmiképpen sem szeretnék hazudozni önnek, hogy gyermekkoromban kalapáccsal feltörtünk a barátaimmal néhányat, és ráadásul még meg is ettük. Ez nem olyan nagy bűn. Vagy maga szerint az?

-  Nem, az nem. Én is megettem. És amúgy ön mivel foglalkozik államtitkárként?

-  Rendkívül fontos dolgokkal, de barackmagokkal nem.

- Rendben. De, mégis. Mit csinál ön konkrétan?

-  Konkrétan a barackmagokról cseverészek magával, pedig semmi közöm hozzájuk. Tudja, a Budai Vár felújításával kéne foglalkoznom. Ön is elismerheti, hogy ennek nem sok köze van a barackmagokhoz.

-  Persze, ez így van. De úgy tudtam, hogy a Budai Vár felújításával…  azzal ugyebár L. Simon László foglalkozott.

-  És? Ma meg már én. Biztos megunta. Elment barackmagtörő gépet szerelni. Persze nem fogja forgalmazni, majd csak szórakozásból töröget. Jó kis móka. Reccs és kész. Diót is lehet vele törni, meg mogyorót. Mindenki azt tör, amit akar. Ez a demokrácia lényege. Gondolom maga is tört már fel tojást?

-  Igen, persze.

-  És árusított törött tojásokat?

-  Nem, azt nem. Általában rántottát csinálok belőle.

-  Na, erről van szó. Ez is ugyanaz, csak nem lehet belőle rántottát készíteni. Olyan, hogy barackmag-rántotta nincs. Ezt maga sem tagadhatja. Én megyek is. Remélem minden kérdésre válaszoltam.

-  Azt hiszem igen. És nem tudja, hogy akkor ki forgalmazta a kérdéses barackmagokat?

-  Nem. Mondtam már, hogy ez nem hozzám tartozik. Keresse meg a barackmagokért felelős államtitkárt. Mire megtalálja, biztos lesz egy olyan is.

***

Mark Twain – Hogyan szerkesztettem mezőgazdasági lapot? (részlet)

Szász Imre fordítása

 

„- Maga az új szerkesztő?

Mondtam, hogy én.

- Szerkesztett már valaha mezőgazdasági lapot?

- Nem – feleltem -, ez az első kísérletem.

- Gondoltam. Van valami gyakorlati tapasztalata a gazdálkodásban?

- Nem, azt hiszem, nincs.

- Valami ösztön megsúgta nekem – mondta az öregúr, s feltéve szemüvegét, zordonan rám pillantott fölötte, miközben a lapot negyedrét összehajtogatta. – Szeretném felolvasni önnek azt, ami ezt az ösztönt felébresztette bennem. A vezércikk volt. Figyeljen csak, s mondja majd meg, hogy maga írta-e:

A fehérrépát nem szabad letépni, mert megsérül. Sokkal jobb, ha felküldünk egy fiút, s megrázatjuk vele a fát.

- No, mi a véleménye róla? Mert én bizony azt hiszem, hogy maga írta.

- Véleményem? Véleményem szerint kitűnő. Véleményem szerint értelmes. Biztos vagyok benne, hogy csupán ebben a városban évente millió és millió véka fehérrépa vész kárba, mert féléretten letépik ahelyett, hogy egy gyereket felküldenének a fára, s megrázatnák…

- Megrázatnák az öreganyját! A fehérrépa nem tán terem.

- Nem? Igazán nem? Ki mondta, hogy fán terem? A szavakat csak képletes értelmükben használtam, csakis képletes értelmükben. Akinek egy csöpp sütnivalója van, mindjárt megértette, hogy a fiúnak tulajdonképpen a szőlőt kell megráznia.

Az öregúr felugrott, darabokra szaggatta az újságját, rátiport, különböző tárgyakat szétvert a sétabotjával, s azt mondta, annyit sem tudok, mint egy tehén; aztán kiment, bevágta maga után az ajtót, egyszóval furcsán viselkedett, s én gyanítani kezdtem, hogy valami nem tetszik neki. De nem tudtam, mi bántja, s így nem segíthettem rajta.”

Hogyan alakította át Orbán Viktor az ostobaságot pénzzé

A tradicionális tusványosi búcsú fő attrakciója természetesen Európa leginkább megválasztott miniszterelnökének eszmepolitikai előadása volt. Olyan nagy hírverést csaptak körülötte, hogy jómagam már abban reménykedtem: „Na, most aztán fény derül a piramisok építésének és a Bermuda háromszög titkaira. Akár még az is kiderülhet, amit persze már minden tisztességes magyar ember régóta sejt, hogy az Atlantiszon székely rovásírást használtak még a bevásárló cédulákon is.”

Reménykedtem benne, hogy egy-két ritka ételrecept is elhangzik majd, és hasznos életviteli tanácsokat is kapunk. Érdemes lesz hát fülelni, hogy mit is mond Európa egyetlen életben maradt államférfija.

Mélységes csalódásomra azonban, csak Európa megmentéséről, a baloldal ármánykodásáról és a multikulturalizmus egészségre kimondottan káros hatásairól volt szó. Ezeket, mivel mindig lelkiismeretesen odafigyeltem az órákon, már jól ismertem, így ez az ismertetető csak amolyan ideológia repeta volt a számomra. A miniszterelnök úr biztosra ment. Egy papirosról szépen kibetűzte az értékes szózatot, nehogy valamit kifelejtsen. Egy gaztett sem maradt felolvasatlanul. Precíz és alapos leltárt készített.

Már éppen kezdtem a számomra oly felejthetetlen beszédet kitörölni az agyamból, amikor rájöttem, hogy egy gyűrűsféreg-szerű mondat ott tekergőzik a beszéd közepén, ami kifejezi a miniszterelnök úr politikai krédójának lényegét. Ez azóta már méltán szállóigévé vált: „Ezek az emberek, ezek a politikusok egész egyszerűen nem szeretik a magyarokat, és azért nem szeretik őket, mert magyarok.” Ez a nemes gondolat úgy hülyeség, ahogy van és ez is a funkciója. Természetesen az „Ezek”, az ideológiai nyomorékok, a trockista elhajlók. Randa, utálatos egy népségről van szó. Baloldaliak, liberálisok, magyarfóbok, xenofilek, gyűlölik a kereszténységet, és istentől elrugaszkodott módon, segítenek a szegényeknek, elesetteknek és a pogányoknak. Ha nem tévedek, valami elvetemült filantrópokról van szó. Undokok és nem illeszkednek be a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe.

Pompás! A libsibolsik – akik valójában libsimensik, mivel kisebbségben gonoszkodnak – mostanában túlságosan is elszemtelenedtek. Éppen itt volt már az ideje volt, hogy a miniszterelnök úr az orrukra koppintson egy jó nagyot.

El is képzeltem, ahogy egy ilyen gonosz szerzet ott kuksol egy elsötétített szobában. Az ajtajára ki van írva, hogy: „Ne zavarjatok, mert éppen ármánykodok!”. Duzzogva ott ül ez a gaz defetista. Utálja magát és mindenki mást, aki magyar. A felesége véletlenül benyit, mire hozzávágja a kínai papucsát. „Kifele innen átkozott, magyar némber! Ne is lássalak! Majd csak akkor jöhetsz be, ha végre megkapod a szomáliai állampolgárságodat! Addig én bizony rád sem bírok nézni.” Visszaveszi a papucsát, és tovább töpreng azon, hogy miként lehetne olcsón és gazdaságosan megsemmisíteni az Univerzumot. Szerencsére nem könnyű feladatról van szó.

Ez a mondatocska volt a beszéd lényegi része, a többi csak arra volt jó, hogy kitöltse velük az időt a méltán népszerű előadóművész. A hívei már amúgy is annyira a szívükbe zárták őt, hogy valójában még annak is lelkesen örültek volna, ha felolvassa nekik Budapest székesfőváros 1932-ben kiadott, rendkívül érdekfeszítő, utcanév-jegyzékét.

Orbán Viktor már régen rájött arra, hogy Magyarország rendelkezik egy hatalmas és kiapadhatatlan energiaforrással, amely uralkodásáig, sajnos, teljesen parlagon hevert. Ez az energia az emberi ostobaság. Korlátlanul áll a rendelkezésünkre és állandóan újratermeli magát. Arra van csak szükség, hogy az országot át kell fabrikálni egy olyan gépezetté, amely ezt a nemzeti kincsünket pénzzé alakítja át.

Elsőként ketté kellett választania a lakosságot jókra és rosszakra. Pozitív és negatív pólusokat alakított ki a magyar társadalomban. Olyan közhelyszerű jelszavakkal, mint a nemzet, a magyarság, a nemzeti öntudat, meg más üresen zörgő kifejezésekkel ezt könnyen megtehette. Ezeket a miniszterelnök úr előtte, a biztonság kedvéért, gondosan leamortizálta, az eredeti jelentésüket egyszerűen kivágta a szemétbe. Aki elhiszi azt, hogy ő magyar létére magától értetődően nagyon okos, az elég hülye ahhoz, hogy derék polgár legyen. Ők lettek a jók, akiket miden jeles alkalomkor megdicsér a bölcsességükért, és megerősíti a hitüket, önmagukban és a pártban. Kinevezte őket igaz magyaroknak.

Akik méltatlankodni kezdtek ezen, és nekiláttak veszettül óbégatni, azok a nyakukba kapták a nemzetáruló kifejezést és azóta is azzal mászkálnak az utcán. Ők lettek a negatív pólus. Ezzel hatalmas feszültséget teremetett az országon belül. Ez a hatalmas energiamennyiség kiválóan alkalmas arra, hogy megfelelően működtetett technológiával, gazdasági előnyöket lehessen kinyerni belőle.

Az állampolgárságról szóló, teljesen felesleges népszavazással, sikerült gyarmatosítania Erdélyt, ahonnan nyers szavazatokat szállított, amit Magyarországon dolgoztak fel a hatalom megszerzése céljából. Azt mondta, hogy ez nem így lesz, amivel elérte, hogy így is lett. A demokratikus oldal ráadásul, mivel belesétált a csapdába, azonnal még inkább nemzetárulóvá vált.

Azóta valójában minden ténykedése arról szó, hogy ezt a két, gondosan elkülönített pólust, ezzel a felgyülemlett feszültséget, mindenáron fenntartsa. Így már mindenféle kockázat nélkül, bátran neki is láthatott a gazdasági haszonszerzésnek.

Mind a pozitív, mind a negatív oldalon a szegények vannak többségben. A pozitív oldal lelkes közreműködésével beindította a pénzkitermelő gépezetét. A korrupció törvényesítésével, a piaci verseny megregulázásával, az államosításokkal, a termőföldek megszerzésével, a gazdaság és az uniós támogatások elosztásának átláthatatlanná tételével, a flexibilis törvénykezéssel, a szektorális adókkal elkezdte az arra érdemes kiválasztottakat gazdasági előnyökhöz juttatni. Ezek szinte észre se vették és máris degeszre gazdagodták magukat.

A gépezetben az a zseniális, hogy nagy néprétegekből úgy tud hatalmas pénzösszegeket kipréselni, hogy azok még örülnek is neki. Meglepő módon még a rezsicsökkentésnek nevezett szemfényvesztést is elhitték. A pénztermelő masina olajozott működéshez arra is szükség volt, hogy a megfelelő helyekre, a demokráciát meggyalázva, egyszerű gondolkodású ítéletvégrehajtókat ültessen be. Aki tiltakozott ez ellen, azt a pozitív pólus automatikusan nemzetellenesnek kiáltotta ki. Orbán Viktornak ehhez csak bölcsen mosolyognia kellet, más dolga nagyon nem akadt. A külföldről jött kritikákat az ostobaság felhasználásával támadásokká konvertálta át.

A nemzeti ünnepeket ügyesen arra használta fel, hogy beállítsa a megfelelő ostobasági szintet. Ezzel eddig még soha nem volt gondja. A hülyeségben az a jó, hogy egy újrahasznosítható energiaforrásról van szó.

A rendkívül büszke, hivatalosan nemzetinek kinevezett oldal, öntudatos ostobaságából kifolyólag, a multikat kötelességszerűen utálja, a miniszterelnök urat a haza egyes számú megmentőjének, a kegyetlen mértékben meggazdagodott kiskirályokat tiszteletreméltó politikusoknak és nemzeti nagytőkéseknek tartja. A gazdasági összefüggésekről fogalma sincs, és ezért rendkívül boldognak érzi magát. Az Egyesült Államok és Az Európai Unió nagyon gonosz lett. Miért? Mivel ránk akarják erőltetni a demokráciát, pedig mi az illiberalizmussal már rég túltettük magunkat ezen.

Ez a gépezet addig fog működni, amíg a mesterségesen kialakított ellenpólusok meg nem szűnnek. Ha jelenlegi pozitív oldal egyszer – fogalmam sincs, hogy mikor – rájön arra, hogy nem a negatív pólus taszítja őt a szegénységbe, még csak nem is Orbán Viktor, hanem saját maga, akkor a masina összeomlik. Ha ezt nem látják be, akkor az ostobaság továbbra is ontani fogja magából a pénzt az arra érdemeseknek. A miniszterelnök úr természetesen ki fogja használni ennek minden előnyét. Ő ugyanis, a városi legendákkal ellentétben, nem ostoba. Kiválóan tudja kezelni ezt a Magyarországnak nevezett pénznyerő automatát.

A demokratikus oldal hülyesége abban nyilvánul meg, hogy nem veszi komolyan a miniszterelnök urat és azt sem, hogy a negatív pólus is szükséges a gépezet működetéséhez. Mindenáron, minden eszközzel és egységesen küzdenie kellene a negatív megkülönböztetés ellen. Az energiát ugyanis a társadalmi feszültségek adják. Ezt az ördögi masinát nagyon nehéz leállítani, mivel nincsen kikapcsoló gombja. Van rajta egy piros fehér zöld színű „On”, oszt’ jónapot!

 ***

 Afrikai mesék

Fordította: Dabi István

„Lokitoyo (Kenya)

Lokitoyo egy hallgatag, szerény fiatalember volt. Nem tudta mi az álnokság, és sokáig nagy naivitásának volt az áldozata.

- Az emberi színjáték túl bonyolult dolog az én számomra - állapította meg. - Elhagyom a falumat, az állatokhoz csatlakozom. Azok jobban megértenek engem, és én is jobban megértem őket, mint az embereket.

Összeszedte a holmiját, összecsomagolta és egy bot végére kötötte. Eloltotta a tüzet a kunyhója mellett, és nagy léptekkel elindult az erdő felé. Lokitoyo három napig vándorolt. Amikor behatolt a bozótba, evett egy keveset a magával vitt ételből, majd a folyóból oltotta a szomját. Magára csavarva a takaróját, lefeküdt az árokba aludni.

A negyedik nap reggelén elhatározta, hogy letelepszik ott, ahová megérkezett. A bozót szép volt, a föld jó, és onnan nem messze kis patak csordogált. Úgy döntött, hogy házat épít magának. Levágott pár ágat. Miután leszedte róluk a leveleket, a földbe döfte azokat. Sarat csinált, összekeverte száraz fűvel, és azzal befedte a falakat. Lekaszált egy kevés füvet, amiből tetőt készített. Utána ajtót formált bambuszrudakból, amiket megnedvesített fakéreggel fogott össze. Miután befejezte a házat, Lokitoyo elégedetten megkezdte magányos életét. Nagyon boldog volt, és összebarátkozott az állatokkal, amikkel találkozott, melyek a környéken éltek.

Egy reggel Lokitoyo kiment a házából, hogy gombát szedjen és kiásson néhány gyökeret, amik az élelmét képezték. Nem zárta be a háza ajtaját, de ki is mehetne be, hiszen ő volt az egész vidék egyetlen lakója. Már nem kellett félnie az emberektől.

Nem sietősen szedte Lokitoyo a gombát, és dobálta bele a kosarába, amit ő maga font bambuszrostokból. A Nap vidáman melegítette az egész természetet, és a föld a humusz kellemes illatát árasztotta. Ezután gyökereket ásott ki. Miután megtelt a kosara, elindult visszafelé. Sietni kezdett, mert hatalmas felhők borultak a Kilimanjáróra.

- Vihar közeledik. Tényleg sürgősen haza kell érnem.

Amikor Lokitoyo befordult a tisztásra, ahol a kunyhója emelkedett, nagyon boldog volt. Mindjárt otthon lesz, gondolta, de ekkor váratlanul hangot hallott:

- Állj!

Lokitoyo megdöbbenve állt meg, körülnézett, de semmi gyanúsat sem látott. Tett egy lépést előtte, de ismét hallotta a parancsoló hangot:

- Megtiltom, hogy belépj, én egy nagyon fontos személyiség vagyok.

Úgy tűnt, hogy a hang bentről jön. És az ajtó, ami egy pillanattal előbb még félig nyitva volt, közben becsukódott. Lokitoyo úgy gondolta, hogy a távolléte alatt tolvaj lopózott be a házába. Érezte, hogy elönti a harag, és dühösen így szólt:

- Ez a ház az enyém. Én építettem saját kezemmel, saját verejtékemmel. Utasítalak, hogy a lehető leggyorsabban hagyd el!

De senki sem jött ki.

A látogató hangja erősebben és még fenyegetőbben hangzott:

- Én vagyok a világ legfontosabb személye. Ha ide belépsz, megöllek.

Lokitoyo ez alkalommal megijedt. Már nem volt mersze dühösen rákiáltani a banditára, aki a hatalmába kerítette a lakását. De mégis, ki lehetett az az ilyen hatalommal rendelkező bandita?

- Ha ember, biztosan van fegyvere, és én semmit sem tehetek, hiszen védtelen vagyok. Ha állat, szörnyűséges lehet, mert a hangja az oroszlán hangjára hasonlít. Még a fogai között végezhetem. Mit tegyek? Mi lesz velem?

Megkerülte a házat, és benézett az ablakon, de semmit sem látott: túl sötét volt, hogy bármit is ki lehessen venni.

- Talán egy gonosz szellem, aki rosszat akar nekem - gondolta, és nagyon megijedt.

Nem tudva, hogy mit is tegyen, úgy döntött, hogy felkeresi az állatbarátait, azok biztosan segíteni fognak.

Legelőször a hiénával találkozott. Lokitoyo elmondta neki a kalandját, és segítséget kért tőle. A hiéna elkísérte egészen a kunyhóig. Be akart menni, de alig ért el az ajtóig, amikor felhangzott ugyanaz a fenyegető hang:

- Vissza! Nagyon fontos személyiség vagyok. Mindenkit megölök, aki csak átlépi a küszöböt.

A hiéna pánikba esett és meghunyászkodva elmenekült.

A nagyon szerencsétlen Lokitoyo felkereste a többi barátját is, a leopárdot, az orrszarvút, az elefántot, a bivalyt. Ugyanígy felkereste az oroszlánt is, aki mindig nagyon barátságos volt hozzá. Azonban ezek közül a hatalmas állatok közül egyiknek sem volt mersze szembeszállni a parancsoló hanggal. Senki sem merte kinyitni az elátkozott ház ajtaját.

Lokitoyo, amikor már teljesen elvesztette a bátorságát, leült egy rönkre. Állát a tenyerére támasztva szomorúan nézte a házát, ahová már nem mehetett be. Micsoda sorscsapás! Körülötte elnémult az egész bozót. Kibírhatatlan volt ez a csend. Lokitoyo hangosan siránkozott:

- Mi lesz most velem? Nagy istenek, mit tegyek, mit tegyek? Ez a betolakodó valóban egy nagyon fontos személy lehet, ha még a legjobb barátaimnak sem sikerült elkapniuk. Ki segít akkor nekem?

Lokitoyo sírva fakadt. Ezt látva a barna hangya, megsajnálva őt, felkínálta a segítségét, de Lokitoyo kedvesen így szólt:

- Szegény hangya! Azt hiszed, hogy te, a te parányi termeteddel legyőzhetsz egy olyan fontos személyt, aki még magát az oroszlánt is megrémítette? Nem látok semmiféle lehetőséget.

A Hangya Hölgy azonban nagyon bátor volt. Büszkén így felelt:

- Éppen az apró termetemmel mehetek be mindenhová, ahová csak akarok. Elbújhatok és megfigyelhetem az idegent. Engedd meg, hogy szerencsét próbáljak!

Lokitoyonak nem volt vesztenivalója, és mivel a Hangya Hölgy hangja annyira meggyőző, ő maga meg olyan bátor volt, hogy beleegyezett:

- Rendben van. Próbáld meg!

A hangya határozottan elindult a kunyhó felé. Alig ért az ajtóhoz, amikor a tekintélyes hang megdördült:

- Én fontos személy vagyok. Mindenkit megölök, aki csak ide belép.

A hangya habozott pár másodpercig. Lokitoyo azt mondta magában, hogy a játszmát ismét elvesztette... De a hangya folytatta az útját. Bement az ajtó alatt.

A fiatalember és minden állat remegett, a legrosszabbra vártak. A kunyhó mellett semmi mást nem lehetett hallani, csak a gyors lélegzetvételeket.

Amíg kint minden nyugodt volt, mi történt bent? A derék hangya végül felfedezte a bűnöst, aki egy szék alá bújt. Az egy ujjnál nem nagyobb féreg volt. A földön tekergett. Azt gondolta, hogy a ravaszságával kisajátítja Lokitoyo házát, és megakadályozza másoknak, hogy bemenjenek. Ah, micsoda gonosz is volt ez a földi giliszta!

De a hangya, akin a harag lett úrrá, keményen rákiáltott:

- Miért űzöl ilyen gúnyt velem? Mindjárt meglátjuk, mindjárt meglátjuk - a csápjait mozgatva az ellenségre támadt.

Egyetlen harapással végzett a gilisztával, ami szörnyűséges sikolyt hallatott. Összerándult és kimúlt. A hangya felemelte a holttestet, a kijárathoz vitte. Boldogan jelentette be:

- Mindenki jól figyeljen! Íme, a bűnös! Ez a fontos személyiség a valóságban csak egy földi giliszta volt. Nézzétek!

Az állatok nevetésben törtek ki. Lokitoyo is velük együtt nevetett. Derűs hangulat lett úrrá mindenkin: a feszültség és a félelem tovatűnt. Ezután jó volt élni.

A fiatalember köszönetet mondott a bátor hangyának. És az oroszlán, mintegy kiengesztelésképpen és kártérítésül megölt egy szép antilopot és neki adta.

Ekkor Lokitoyo megértette, hogy az állatok épp olyan álnokok, mint az emberek, és a boldog élethez arra van szükség, hogy az ember megfelelően válassza meg a barátait.

A Hangya Hölgyet pedig a szép erdő legbátrabb teremtményének ismerték el.”

 

Hogyan falták fel Lázár Jánost az oroszlánok

Kenyai népmese

lion12.jpg

Ha elég messzire csatangolunk el, akkor gyakran találkozhatunk oroszlánokkal. Valami ilyesmikkel

Lázár János a Miniszterelnökséget vezető miniszter, azaz a ministro di tutti ministro, egy jól sikerült sajtótájékoztató után vidáman sétálgatott a tőle tejes mértékben független jóbarátjával, Giró-Szász Andrással, a Miniszterelnökség kormányzati kommunikációért felelős államtitkárával. Fagylaltot nyalogattak és közben a vágtázó struccokat nézegettek.

  • Ejnye, András! Itt valami nagyon nem stimmel. – mondta meglepődve Rapcsák András kedvezményezettje – Nem nagyon szoktak errefelé struccok mászkálni. Szerintem azok valahol máshol élnek.
  • Én csak politológus voltam, de az már nem érvényes, mivel túlságosan elköteleződtem. Tudod, irántatok. A hitelességem átfordult mínuszba, a bankszámlám pedig pluszba. Valamit valamiért. A zoológiához azonban nem nagyon értek. Gyerekkoromban volt ugyan egy tengerimalacom, de azt anyám etette. Amúgy én azt hittem, hogy ezek itt kacsák. Csodálkoztam is, hogy mit keresnek ezek errefelé. Pontosan annyi kacsa szokott erre mászkálni, mint amennyi strucc. De nagyon szépek. Nézd csak, milyen gyorsan szaladnak. Mókásak, mi?
  • Valóban. De, hogy kerültek ide? Megszöktek valahonnan, vagy mi? Elég furcsa ez a táj és pokoli hőség van. Még szerencse, hogy van elegendő fagylaltunk. Nagy baj így nem történhet velünk. Te mégiscsak expolitológus vagy. Bár be kell, hogy valljam neked, soha életemben nem tudtam, hogy mi a fenét csináltok. Mindegy is. Talán tudod azt, hogy mit jelent ott az a felirat.
  • Azon a jó nagy táblán? Persze. Az van oda kiírva, hogy Nairobi 120 mil.
  • Azt én is látom. De az meg mi? Mármint az a Nairobi. Ismerős név, de most valahogy nem ugrik be.
  • Mi lenne? Kenya fővárosa. Ha megyünk még úgy 193 kilométert, akkor előbb-utóbb oda is érünk.
  • Hűha! Akkor bizony elég messzire elmászkáltunk. Jól elbeszélgettük az időt. Azt hiszem, ma nem nagyon érek haza vacsorára. Muszáj telefonálnom. Kenya az Afrika, ugye?
  • Igen, Kelet-Afrika. De az tényleg elég messze van Magyarországtól. Észre se vettük és átsétáltunk pár országon. Az hiszem most Tanzánia irányába haladunk.
  • Várj, András! Kicsöng… Szia, szívem. Ma már nem érek haza. Sürgős dolgom van. Hol? Hol? Hát Kenyában. Mi ebben olyan meglepő? Külkapcsolatokat építünk Andrással. Nem, nem a Rapcsákkal, az már meghalt szegény. Ez egy másik. Mi is a neved, András? Persze, Giró, meg valami Szász is. Igen az a borostás fickó, ártatlan szemekkel. Biztos sokszor láttad már a tévében. Mi? Hogy mikor érünk haza? Pontosan nem tudom. Valahogy el kell jutnunk Egyiptomba. Azt hiszem, onnan át lehet sétálni az Arab-félszigetre. Ha odaértünk, majd hívlak. Ne aggódj. Van nálunk elég fagylalt. Persze csokoládés is. Rengeteg. Most, le kell tennem, mert mindjárt lemerülök. Puszilok mindenkit.
  • Na, megnyugodott? Akkor most mi legyen? Szerintem inkább menjünk el Nairobiba. Ott talán még van nagykövetségünk. Úgy tudom Szíjjártó kolléga még nem járt erre. Megpróbálhatjuk. Egyszerűbb, mint visszasétálni Egyiptomba. Annyi fagylaltunk azért nincs, meg olvad is rendesen. Az Arab-félsziget mostanában nem olyan békés hely, mint ahogy azt mi állítjuk.
  • Akkor irány Nairobi! Mulatságos dolog az, hogy becézik a fővárosukat.

Vidáman ballagtak tovább a szavannán. A kafferbivalyok egykedvűen nézegették őket. Estefelé már lusták voltak bárkit is agyontaposni, ezek meg itt sötét öltönyben mászkáltak és nem safari ruhában. Vadászok akkor nem lehetnek. Fagylalttal amúgy sem lehet ekkora állatokban sok kárt tenni.

Ahogy így mentek, mendegéltek, hirtelen előttük termett három, piros köpenyes maszáj (masai) harcos.

  • Hát ezek meg kik? – kérdezte gyanakvóan Lázár miniszter – Valami bevándorlók?
  • Nem, Lázár úr. – szólalt meg hirtelen az egyik maszáj – Az a helyzet, hogy most maguk azok. Ez ugyebár Kenya, mi meg itt élünk. Néha Tanzániában is. Nincs nagy jelentősége. Megkérdezhetném önöket, hogy miért emigráltak ide?
  • Az a helyzet hogy sétáltunk egy jót. Az azonban nagyon meglepő számomra, hogy ön beszél magyarul és ismer is engem.
  • Elnézésüket kérem, uraim. Nagyon tapintatlan voltam önökkel. A nevem Dr. Lketinga, de Magyarországon Dr. Oroszlán Endrének hívtak. Ott születtem és elvégeztem az Szegedi Tudományegyetemet. Kardiológus vagyok.
  • Hát ez nagyszerű. És miért hagyta ott Magyarországot? Nem érezte jól magát? A világ legdinamikusabban fejlődő országa. Hiba volt pont most eljönni onnan.
  • Nem hiszem. Elég nagy ott az idegenellenesség. Állandóan inzultáltak, majomnak neveztek és közölték, hogy takarodjak onnan. Ez, elhihetik uraim, nem mindig esik jól az embernek. Többször megpróbáltak megverni, mivel nem tudták, hogy maszáj vagyok. Állandóan cipelhettem be őket a traumatológiára. Meguntam. Egy egész országot mégsem verhetek laposra. Orvos vagyok nem utcai harcos. Így eljöttem.
  • Hát ezt nem hittem volna. András, én miért nem tudtam arról, hogy nálunk ennyire utálják a magyarokat? Mármint a maszáj magyarokat, ugyebár.
  • Nem tudom, János. Talán a plakátjaink miatt. Azt mondják legalábbis. Elég keményen nyomtuk a propagandát. Valami félreértés történhetett.
  • Biztos nem a baloldal miatt történt az egész? Szerintem ők okozták a bajt. Ugye ön is így gondolja Oroszlán úr?
  • Lketinga, ha megkérhetném. Maradjunk ennél. Nekem az a gyanúm, hogy ezek a dolgok némiképpen összefüggésben vannak az önök által kitervelt grandiózus elterelő hadművelettel. Azt hirdették országszerte, hogy, nem akarunk idegeneket, elveszik a munkánkat, nem ismeritek a piros tojást, meg ilyesmiket. Eléggé egyértelmű üzenetek. Orvosi nyelven ezek az erőszakos események, amolyan előre látható kockázatok és mellékhatások. De borítsunk fátylat a múltra. Nem érdekes. Büszke maszájnak lenni sokkal jobb, mint magyar idegennek. Most például én, minden további nélkül átdöfhetném magukat. Látják azokat a dögkeselyűket? Úgy vélem két ekkora embert úgy három óra alatt széthordanának. De én maszáj vagyok, nem magyar. Nem bántom önöket.
  • Köszönjük, Dr. Lketinga úr. Ön igazán nagylelkű. Nagyon restellem a dolgot. Azt hittem a bevándorlónak kinézőket csak azért verik meg, mert összekeverednek az igazi bevándorlókkal. Azt a mindenségit! Most, hogy jól belegondolok, a doktor úr a fején találta szöget. Ha hazaérünk, azonnal intézkedni fogok. Hogy lehettünk ennyire figyelmetlenek. Tudja, hogy van ez, Dr. Lketinga, erre vezet a nagy kapkodás.
  • Nem tesz semmit, Lázár úr, de azt azért ügyesen sikerült elérniük, hogy Kenyában az egy főre jutó orvosok száma nagyobb, mint Magyarországon. Szép kis teljesítmény, de majd valahogy kommunikálnak egy jót. Abban tényleg önök a legjobbak a világon.
  • Köszönöm, dr. Lketinga, igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt.
  • Azt tudom, Lázár úr, végtére is ezért jöttem el Magyarországról. Na, mi most megyünk, nem zavarunk tovább. Érezzék jól magukat Kenyában. Nem félnek az oroszlánoktól?
  • Miért? Kéne?
  • Nem árt az óvatosság. Ahogy így elnézem magukat, errefelé önök a tápláléklánc vége felé helyezkednek el. Körülbelül a szurikáták szintjén. A biztonság kedvéért adok önöknek egy lándzsát. Talán ez segít valamit.
  • Hálásan köszönöm. Hú, de nehéz. Könnyebb nincs? Ez véletlenül nem elefánthoz való?
  • Ha az ember elég ügyesen bánik vele, akkor kiválóan lehet alkalmazni az oroszlánok ellen. Próbálja meg a szíve tájékán átdöfni, az elég hatásos.
  • Köszönöm, Dr. Lketinga. Ne haragudjon az atrocitásokért. De hát tudja, hogy van ez, a bevándorlók miatt történt az egész.
  • Lázár úr. Én nagyon türelmes ember vagyok, de nem hülye. Jobb, ha szépen elballagnak Nairobiba, de ne nagyon mondják meg senkinek azt, hogy magyarok. Eddig itt azt se nagyon tudták, hogy léteznek. Maguk azonban akkora ricsajt csaptak, hogy ma már errefelé jobban utálják önöket, minta az arab rabszolga-kereskedőket. Találjanak ki valami mást. Mondják például azt, hogy portugálok. Régebben gyarmatosítók voltak, de erre jobban szeretik őket, mint magukat. Angolok, németek is próbálkoztak errefelé.
  • Hát ez sajnálatos. Azt hittem a magyarokat mindenhol tisztelik.
  • Lázár úr, kérem. Említettem már önnek a türelmemet. Valójában véges. Isten önökkel! Vigyázzanak az oroszlánokkal és a hiénákkal. Ha pedig valaki függőelegesen elkezd ugrálni, az egyfajta köszönés. Ne ijedjenek meg. Pattogjanak nekik vissza. Sok szerencsét, uraim!

A maszájok illedelmesen meghajtották a fejüket, ugráltak egyet, majd elmentek. Amikor eltávolodtak Lázár János méltatlankodni kezdett.

  • Még hogy minket, magyarokat utálnak. Szemenszedett hazugság. Nagyon is tisztelnek. Magyarország a magyaroké és nincs szükségünk bevándorlókra. Ugye te is így gondolod, András?
  • Tudod jól, hogy milyen hűséges típus vagyok. Pontosan így gondolom én is. A magyarokat igenis nagyon szeretik Kenyában. Meg persze mindenhol máshol, csak ez Európai Unióban és az Egyesült Államokban nem. Ők irigykednek ránk.
  • Ez így van. Ezt a hülye lándzsát meg eldobom a francba. Nehéz, mint a dög. Nem fogom én ezt a vacakot Nairobiig elcipelni. Az anyja, oda nézz! Hogy beleállt abba fába!

Hát így falták fel az oroszlánok Lázár Jánost. Giró-Szász András bátran elszaladt. Teljesen igazuk volt. Kenyában nagyon imádják a magyarokat. Különösen az oroszlánok.

 

***

Szent Ágoston vallomásai

Fordította: Dr. Vass József

„XXXVI. FEJEZET

A büszkeség kísértései.

1. Van-e jogom, Uram, mindezt csekélységnek tekinteni?

Van-e okom másban reménykedni, mint tapasztalt könyörületességedben; most, amikor már el is kezdted újjá alakításomat?

Tudod, Uram, mekkorát változtattál rajtam.

Mindenekelőtt kigyógyítottál örökös magam igazáért veszekedésemből, hogy aztán egyéb minden bűnömön is megkönyörülj, meggyógyítsd gyarlóságaimat, s megvédj az eleven elpusztulástól; irgalmas kegyelmed koronájával ékesíts és jókkal töltsd be kívánságaimat. Kevélységemet félelmeddel reguláztad, s beletörted igádba nyakamat.

Hordom, hordom az igát és könnyűnek találom, mert ilyennek ígérted és ilyenné tetted. Ilyen volt igazában akkor is - csak én nem tudtam -, mikor még ugyancsak féltem nyakamra venni.

Uram, csak te tudsz felfuvalkodás nélkül uralkodni, mert csak te vagy igazán független úr, - mondhatom-e, hogy elhagyott, vagy ebben az életben elhagy valamikor engem a kísértések harmadik fajtája, ti. az a kívánkozás, hogy féljenek tőlem és szeressenek az emberek csak annak okából, mert ez nekem örömet okoz? Örömet, ami nem is öröm, hanem eleven nyomorúság, undok hetvenkedés!

Ez a kívánkozás okozza legtöbbször, hogy az ember nem szeret téged s nem tiszta szívvel fél tőled. Ezért van, hogy a kevélyeknek ellenállsz, s az alázatosaknak adod kegyelmedet. Ezért dördül meg szavad a világ hiúságai ellen olyan erővel, hogy a hegyek alapjai is megindulnak tőle.

2. Mivel nekünk, akik a társadalomban valamilyen hivatalt viselünk, tekintélyre is szükségünk van, meg az emberek szeretetére is, igaz boldogságunk ellensége folyton agyarkodik, mindenüvé kelepcéket rak örökös uszításaival.

Számít rá, hogy mohó kapkodásunk egy óvatlan pillanatban tőrbe ejt bennünket. Arra számít, hogy elszakaszkodunk az Igazságtól, s a közvélemény ingatag talajára helyezve át életünk örömét, immár nem azt akarjuk, hogy a nép érted és miattad, hanem hogy helyetted szeressen és tiszteljen bennünket. Akiket a Sátán így a maga képére alakít, azokat meg is akarja tartani, nem ugyan a szeretet egyezségében, hanem kárhozata megosztására, hogy sötét és dermedt szívű szolgái legyenek. Neki szolgáljanak, aki Isten fényességétől elrugaszkodva északon ütötte föl trónusát, s pokoli útjain torz utánzásodra törekszik.

Mi azonban Uram, íme, gyöngéd nyájad vagyunk, légy te a mi gazdánk. Terjeszd ki szárnyaidat, hadd meneküljünk oda. Légy dicsőségünk; miattad szeressenek, miattad tiszteljenek közöttünk mindenkit.

Jaj, aki emberdicséretet keres, mikor te korholod, - nem talál embervédelmet, mikor ítéleted alá veszed, sem menekvést, mikor elkárhoztatod. Mert "nem dicsekedhetik a bűnös lelke kívánságaiban, sem a gonosz nem áldhatja magát" (Zsolt 10,3), hanem az ember dicsőségének alapja mindig valamely adományod.

Aki pedig jobban örül a dicséretnek, mint magának a dicséretét alapozó adománynak, az ugyan megkapja a dicséretet, de avval együtt a korholásodat is. S bizony magasztalója jobb ember, mint ő maga, akit amaz magasztal. Mert annak Isten ajándéka tetszett meg embertársában, ennek meg jobban tetszett az ember ajándéka, mint Istené.”

Mikor fog Orbán Viktor megbukni?

 

orban-a-volannal.jpg

Tudja a fene. Már rég meg kellett volna buknia. Az általa támasztott szigorú és gránitba vésett követelmények szerint – amiket még boldog, mosolygós ellenzéki korában támasztott a mindenkori miniszterelnökök iránt – már rég ki kellett volna kopnia a hazai közéletből. Most pedig csak csodálkozunk, hogy milyen vígan él és virul. A népszerűsége, önbizalma töretlen, az egészségével se lehet semmi olyan probléma, amit ne lehetne orvosolni. A miniszterelnök úr bukásra teljesen alkalmatlan.

Olyan gazdag lett, mint Aristotle Socrates Onassis, és annyi a kincse, mint Kidd kapitánynak. Az sem elképzelhetetlen, hogy még magánál Mészáros Lőrincnél is több pénze és egyéb kiegészítője van. (Az is lehet, hogy mindenük közös, de ez titok.) Magyarország jelenleg az övé. Felfalta azt szőröstül-bőröstül. Persze közben megőszült és meghízott, de ő nem egy férfimodell. Teljesen mindegy, hogy miként néz ki. Elég sokan rajonganak érte még így is.

A hívei kárörvendve azt mondhatják, hogy a szőlő, ami jelenleg – igazságtalanul ugyan – teljes egészében náluk van, mézédes, csak a demokratikus (ejtsd. libsibolsi) oldal savanyúnak találja azt. Nincs igazuk. Sajnos az egész szőlőfürt – úgy ahogy van – szépen megrohadt. Ha nekik ez ízlik, váljék az egészségükre, nincs semmi jogom beleszólni abba, hogy mit is esznek. Őket amúgy is sokkal jobban becsapta a miniszterelnök, mint engem, mivel én soha nem is hittem az istenkirályok létezésében. Nekem ugyan nem okoz semmiféle csalódást a viselkedése.

Nem a kormányfő és a klánja bukott meg, hanem ők buktattak meg egy egész országot. Valahonnan innen kéne szemlélni a dolgokat. Az ígéretei közül semmi sem teljesült, de szerintem ez a tény őt zavarja a legkevésbé. Soha nem is gondolta ezeket komolyan, hiszen valódi programja nem volt. Hatalmat és pénzt akart, azt meg hiánytalanul meg is kapta. El akarta pusztítani az ellenzéket, ezért el is pusztította.

Csontig lerágta a demokrácia húsát, sok mindent már nem maradt belőle. A bőrét meghagyta, azt majd szépen kitömeti. Jó lesz arra, hogy megmutathassa, ha megkérdik tőle: – Miniszterelnök úr, kérem szépen. Mondja csak, merre találjuk a magyar demokráciát? – Ott van uraim az állólámpa mellett. Nézzék csak, milyen szépen mosolyog. Megvan mindene, csak most alszik.

Az Európai Uniót ellenséggé tette, így ő hős megmentőnek tüntetheti fel magát és a kedvezőtlen folyamatokat ráfoghatja a brüsszelita bürokratákra. Jobban érti a magyar nép lelkületét, mint bárki más.

A magyar politika nem egy western film. Ezeknek az elején a gátlástalan gonosztevők sikert sikerre halmoznak, de a végén mindig elnyerik a méltó büntetésüket. A siker felhalmozásával itt sincs semmi gond. A szemünk láttára gazdagodtak meg, rendkívül gyorsan és hihetetlen mértékben. Az ő szempontjukból azonban – mivel nem áll lángban az egész ország – minden rendben van. Nem történt semmi említésre méltó esemény, tehát szabad a pálya.

Orbán soha nem csinált titkot abból, amit az országgal tesz. Kijelentette, ne azt nézzük, amit mond, hanem azt, amit tesz. Igazságot, méltányosságot, nagyvonalúságot, őszinteséget ne nagyon várjunk tőle, mivel ezek számára semmiféle politikai előnyökkel nem járnak. Talán az lehet a legfőbb gond a miniszterelnök úr megértésével kapcsolatosan, hogy túl sok mindent képzelünk a tevékenységei mögé. Lassan mi is elhisszük róla, hogy különleges képességei vannak. Ha nem figyelünk oda, mi is hozzájárulhatunk a mítoszának megteremtéséhez. Nemzet, magyarság, keresztényi szeretet, függetlenség, emberek megvédése. Pipafüst! Ezeket bárki elmondhatja. Annyit érnek, mint egy „Veled vagyunk Vietnám!” felirat. Egy közepes képességű emberről van szó, semmi másról. Egyedül a manipulációban kiemelkedő.

Valójában az egész ténykedése csak azt a célt szolgálja, hogy a hatalmát meg tudja tartani. Ennek rendel alá mindent és mindenkit. Nem hiszem, hogy Európát, vagy Magyarországot a legcsekélyebb mértékig is féltené a bevándorlók inváziójától. Nem tesz egy lépést sem a menekültekért, ami megakadályozhatná az atrocitásokat, például a kirablásukat. Ő csak egyszerűen kiszolgálja a keresletet. Az idegengyűlöletet pont azért gerjeszti, mivel az rendkívül hasznos a számára. Ha nép ezt akarja, az „igazságszerető” miniszterelnök megadja azt neki. Ha a liberalizmus számára hasznot hajtana, holnap már ő lenne annak legnagyobb élharcosa. Ez a veszély jelenleg persze nem fenyeget. Most a fasiszta szólamok jöttek divatba, azokkal lehet tömegeket lelkesíteni.

A plakátjait primitívnek és nevetségesnek tartjuk, mivel azok is. Nem szabad azonban félvállról venni azokat, mivel nagyon is hatásosak. Ezek nem a „ballibsiknek” szólnak, hanem azoknak, akik soha nem kételkedtek benne. Magyarországon jelenleg a legfőbb vezetőbe vetett hit uralkodik a józan ész felett. Nem magyar sajátosságról van szó. A németeknél, spanyoloknál, olaszoknál is működött ez az primitív, de egyben félelmetes mechanizmus. Van egy törzsszavazói bázisa, amit nagyon jól ismer és zseniálisan megért. Annak minden, legkisebb rezdülésére azonnal reagál. Amint ők elkezdtek a Jobbikhoz pártolni, ő azonnal szélsőjobbos retorikába kezdett. A siker és a hála nem is maradt el.

Kiépített magának egy olyan rendszert, amelyben csak ő nyerhet. Ha nem, akkor is. Bármikor megváltoztathatja a törvényeket, bárkit kénye-kedve szerint kinevezhet, leválthat. Minden jelentős poszton az ő lekötelezettjei vannak, akiket ráadásul párosan versenyeztet, így méginkább az ő kegyeitől függ a karrierjük. Jelenleg nincs senki és semmi, ami megállíthatná őt. A botrányoknak, az igazságtalan és ostoba intézkedéseknek semmilyen számára kellemetlen következményi nincsenek. Azoknak – annyira sokan azért nincsenek, de pont elegen –, akik őt a hatalomban tartják, nem számít, hogy nekik is mérhetetlen károkat okoz.

Nagyjából négymillió ember szegény ma Magyarországon, akiknek a szavazati joguk még megvan. Ha egységesen lépnének fel ellene, akkor bármikor megbuktathatnák. Ezt a réteget azonban nem engedi felemelkedni és megfelelő információkhoz jutni. Magyarán mondva hazudik nekik. Az ő passzív magatartásuknak megtartása, és a híveinek aktivizálása a sikerének kulcsa. Minél nyomorultabb és kiszolgáltatottabb körülmények között élnek, annál kisebb annak a valószínűsége, hogy érvényesíteni tudják, és legfőképpen akarják is érvényesíteni a jogaikat. Hamis ígéretekkel még azt is el tudja érni, hogy rá szavazzanak. A közkedvelt mítosszal ellentétben nem karizmatikus. Valójában csak gátlástalan és erőszakos.

Az, hogy végül mikor, miért és hogyan fog megbukni? Tudja a fene. Az biztos, hogy nem egy magányos hős fogja legyőzni. Ez csak a mesékben működik. A realista mesékben persze nem. Egy sárkány legyőzéséhez sok ember összehangolt munkája és egységes akarata szükséges.

And Now for Something Completely Different…

 

****

3sárkány

 

Egy háromfejű sárkány hiteles története

 

Egyszer volt, mármint permanensen létezett, egy csinos és ártatlan királylány, akit alattomos módon, és merő szórakozásból elrabolt egy gonosz sárkány. 

Pár napra rá valahonnan odakeveredett egy ágrólszakadt, derék lovag és reményt öntött a magába roskadt, mélabús uralkodóba, aki azóta bánatában csak sózott mogyorót vett magához. 

– Felséges uram, jó hírt hoztam felségednek. Ne búsuljon tovább egy percig sem! – mondta vidáman a nemes lelkű lovag – Vizsgázott és messzi földön híres sárkányölő vagyok. Itt a bizonyítványom is róla. Nézze csak mekkora szép, piros pecsét van rajta. Rengeteg sárkánnyal leszámoltam már világéletemben. Tudja, azt szoktam csinálni, hogy szépen lenyisszantom a fejüket. Ettől aztán gyorsan megdöglenek. Persze, nem mindenki ismeri ezt a technikát. Vannak olyan ostobák, aki a farkát vágják le a sárkányoknak. Ezt a sárkányok nagyon zokon veszik – rendkívül hiú bestiákról van ám szó – és leszámolnak a kontárokkal. Ezután a besték, mintha mi sem történt volna, újból kinövesztik a farkukat. Felség, bátran kijelenthetem önnek, a lényeg a fej mielőbbi eltávolítása. 

– Nagyon érdekes, fiatalember, amit mondasz. Én azonban még a büdös életben nem hallottam sem rólad, sem a döglött sárkányaidról. Mondjuk a sárkányokban sem hittem, amíg az egyik rútul el nem rabolta az egyetlen, hőn szeretett lányomat. Szomorú történet. Említettem már neked ezt? – kérdezte a kissé már demens király. 

– Nem, felséges uram, de bizony hallottam a szomorú hírt. Mint azt már azt említeni merészeltem, azért is vagyok itt. Pillanatok alatt lecsapom én annak az álnok sárkánynak fejét, vagy a fejeit. Tényleg. Megkérdezhetném, hogy az említett szörnyeteg mennyivel rendelkezik ebből a testrészből? 

– Az igazat megvallva, fiam, nem nagyon tudom. Elég nagy volt a felfordulás. Az éjszaka is nagyon sötét volt aznap. Én ott álltam félálomban, liliomos klottnadrágban. Mindenki ész nélkül rohangált körülöttem. Ott mászkált bömbölve egy baromi nagy állat, én meg azt se tudtam, hogy mi a fene lehet az. Gondolod, hogy ezek után nekiállok egy olyan szörnyeteg fejét számolgatni, amiben addig nem is nagyon hittem? Egy az biztos volt neki és tüzet okádott vele. Pontosan nem értettem, hogy miért tette, de gondolom ez amolyan sárkányféle szokás. Gonosz egy teremtmény lehet. Tudod, drága fiam, egyáltalán nem ilyen vőt képzeltem el magamnak. Nem viselkedett úriemberhez méltóan. Kérsz egy kis sózott mogyorót? 

– Nagyon köszönöm. Szívesen elfogadom. Remek csemege! Jó, hogy meglett végre az az Amerika. De, visszatérve a témára. Teljes mértékben igaza van, felség. Undok, álnok férgekről van szó. A tűzokádás csak egyszerű PR. Megrettentés, erőfitogtatás, vásári látványosság, én vagyok a rettenetes sárkány, meg ilyesmik. Persze van amikor csak tüzet gyújtanak vele, mivel fáznak. Bundájuk ugyebár nincsen. Valahonnan délről ehette ide őket a fene. Számomra a fejek száma amúgy nem jelent semmiféle gondot. Mielőtt nekirontok, majd megszámolom, hogy mennyi is van neki. Nagyon kínos dolog az, ha az ember egyet kihagy belőlük. Azt hiszi már győzött, szusszan egy jót, aztán már meg is boldogul. 

– Khm…, Khm…, Felség! – vetette közbe a bölcs kancellár – Ha nem veszi zokon, jómagam egzakt adatokkal tudok szolgálni erről. Pontosan három darab olyasmit viselt. Rendkívül félelmetes látvány volt, de engem, tudják, mindig is nagyon érdekelt a zoológia. Rendelkezett még négy hosszúkás végtaggal és két bőrszerű szárnnyal. Úgy nézett ki, mint egy csupasz, ronda, háromfejű bőregér. 

– Akkor ez csak egy alap prototípus! – mondta a büszke lovag – Tudja, felség, a hármat szokták duplázni. Három, hat stb. Tizenkettő fejnél általában megállnak, mert ha ennél több fejük van, akkor mozgáskoordinációs zavaraik támadnak. Ha el akarnak indulni valamerre, előtte fejszavazást tartanak, így gyakran több pártra szakadnak és éhen döglenek. Tizenketten még úgy-ahogy elviselik egymást. 

– Hát nagyon köszönöm neked a felvilágosítást, derék lovag. Talán tényleg van remény. Mond, nemes lovag. Szerinted még nem falta fel a lányomat? Tudod, eléggé aggaszt ez a dolog. 

– Ne vegye zokon, felség, de muszáj megkérdeznem. A felséges királykisasszony még ártatlan volt? 

– Én úgy tudom, igen. Kancellár! Te mit tudsz erről a dologról? 

– Mármint, hogy én, felséges uram? Hova gondol! – válaszolta zavartan a vérvörös arcú kancellár – Ja, értem már. Persze, nahát. Biztosíthatom, felség, teljes mértékben érintetlen volt. Az udvari orvossal személyesen szoktuk ellenőrizni. 

– Akkor nincs semmi gond! – felelte vidáman az ifjú lovag – Majd csak akkor eszi meg, ha csúnya lesz és öreg. Rosszul van kancellár úr? 

– Nem, nem! Semmi, semmi! Dehogy! – krákogott a kancellár – A francba! Bocsánat, csak félrenyeltem valamit. Na, így már jobb is. Huhh! 

– Megkérdezhetném tőled, kedves fiam, hogy mikor indulsz arra a, hogy is mondjam csak, sárkányölésre? 

– Rögvest, amint tudok. Messze lehet a bestia? 

– Nem hiszem. – válaszolta a lélekjelenlétét visszanyert kancellár – A parasztok azt mesélik, hogy a szemben lévő hegyről csap le és megeszi a jószágaikat. Van ott valami barlang. Úgy mondják, az általam említett teljes mértékben szűz királylányt valahol ott tárolja. Ha elmegy otthonról gaztetteket elkövetni, akkor kövekkel torlaszolja el a bejáratot. A parasztok már valamiféle sárkánykultuszt is kialakítottak a faluban. A helyi plébánosnak ez persze nem tetszett, viszont a plébános úr, az ő elmondásuk szerint, a sárkánynak nagyon ízlett. A sárkánykultusz keretében feláldozták. 

– Hát igen. A sárkányok eléggé önfejűek és nem tűrik az ellentmondást. A falut is megszabadítom a szenvedéstől. Ne legyen György a nevem, ha nem. Van egy hosszú sárkányölő dárdám is. Azzal is kényelmesen meg lehet ölni a sárkányokat, ha túl messze vannak a fejeik. 

– Pompás, kedves fiam! Ha sikerrel jársz neked adom a fele királyságomat és a szűz leányom kezét. Illetve, nagyon remélem, a többi részét is. Persze egyben. Szóval az egész lányomat, úgy, ahogy csak van. 

– Ne haragudjon meg, felség, de ilyen életmód mellett királyságokkal, meg királylányokkal nincs nagyon időm foglalkozni. Nemes lovagként én amúgy is inkább a férfiszerelmet részesítem előnyben. Tudja, felség, egy ilyen háromfejű sárkányért háromezer tallért szoktam kérni. A számla teljesítését természetesen sárkányfejekkel fogom igazolni. 

– Remek, fiam, remek. Fiatalabb koromban én is nagyon nagyra értékeltem a szerelmet. És te, bölcsességes kancellár? Te hogyan viszonyulsz a testi örömökhöz? 

– Én? Persze...  hogyne felség. Én bizony a nőkre rá sem tudok nézni. A francba! 

– Hogy mondtad, bölcs kancellár? 

– Bocsánat felség, csak beakadt valamibe a szakállam. Szóval a királylány tényleg nagyon szűz, én pedig kizárólag csak az izmos férfiakat kedvelem. Csupán ennyit akartam mondani. 

– Akkor, felség én holnap hajnalban indulnék is. Mivel hidegvérű állatokról van szó, ilyenkor sokkal lassabbak. Ez egy olyan szakmai trükk. 

– Felség, bocsásson meg. Ajánlhatnám, hogy eme derék fiatalember egy napot pihenjen. Nagy ám az a sárkány, nem érdemes csak úgy lóhalálában nekiesni. Tartsuk be a biztonsági rendszabályokat. Holnap személyesen megyek le a faluba, hogy megfelelőképpen fogadják ott a lovag urat, és megkapjon minden segítséget. 

– Köszönöm kancellár úr, ez kitűnő ötlet. Gondolom valami fogadó van itt a környéken. Evés, ivás, alvás, mészárlás. Így lesz a legjobb. 

A lovag elbúcsúzott, a kancellár fejet tört, a király pedig bánatosan tovább eszegette a sózott mogyorót. 

Másnap reggel a kancellár, egy kisebb zsák arany kíséretében, ellovagolt a faluba, hogy találkozzon a bíróval. 

Bekopogott a méregdrága ajtón.

– Jó napot, bíró uram. Meghoztam a területfejlesztési hozzájárulásukat. Magára bízom, mivel kend egy talpig becsületes ember. A környéken magának van a legnagyobb és legszebb háza. Megkérdezhetném, hogy mi az ott? Mármint az a ménkű nagy kacsaúsztató?

– Az? Semmi, csak egy úszómedence. Szegény vagyok, kérem, nekem is kell valahol úszkálnom. 

– Értem. Biztos nem lehetett olcsó. Mindegy. Itt a pénz, használja fel a falu javára, úgy ahogy csak akarja. Figyeljen, bíró uram. Holnap idekeveredik egy lovag. Meg akarja ölni a maguk kedvenc sárkányát. Valahogy próbálják megakadályozni ebben. Nem akarom, hogy kiderüljön az, hogy a királylányt megette a sárkány. Tudja a szerencsétlen gyermek, sajnos már nem volt ártatlan. Nekem természetesen semmi közöm sincs az egészhez. Mélyen fájlalom, de az udvari orvos és a várkapitány kihasználták a hiszékenységét. Ja és még az udvari bolond is. Én sajnos nem tehettem ellene semmit, de nem venném a szívemre, ha a felséges királyt elemésztené a bánat. 

– Megbízhat bennem kancellár uram. Mi a fenét képzel magáról ez a jöttment, senkiházi idegen? Ez a mi sárkányunk. Jó sárkány, becsületes sárkány. Megígérte, hogy csekély szolgáltatások ellenében megvédi a falunkat a jegesmedvéktől. Én ugyan még nem láttam ilyesmi szerzetet a környéken, de jó ha felkészülünk mindenre. Nem szeretném, ha jegesmedvék mászkálnának a falu főutcáján. Azt se tudom, hogyan néznek ki. 

– Én sem, de a sárkány mindig tudja, hogy miket beszél. Éles eszű, bölcs és igazságos. Nagy szerencsétek van vele. Ezért sem szeretném, hogy valami baja essen. Ha az az izgága lovag véletlenül megöli, visszajön és közli, hogy a királylányt megette a sárkány, az udvarban botrány törhet ki. Tudja, a szüzesség miatt. A király teljesen összeomlana, ha megtudná, hogy a lányát először megbecstelenítették, majd simán felfalták. Ettől mindenképpen szeretném megóvni a felséges uramat. 

– Ne aggódjon, kancellár úr. Ez a senkiházi idegen nem nagyon fog itt nekünk sárkányt ölni. Intézkedem róla, jelentem alássan. 

A kancellár elbúcsúzott. A bíró megmutatta a feleségének a pénzt, amit a falu javára fognak elkölteni. Úgy döntöttek, vesznek belőle egy községi hintót. Egy bíró mégsem járhat ökrös szekéren. A feleségét megkérte, hogy szedjen egy kis farkasölő sisakvirágot. 

A kancellár visszalovagolt a várba és közölte a derék lovaggal a jó hírt. 

– Lovag uram, minden a legnagyobb rendben van. Beszéltem a helyi elöljáróval. Derék, becsületes ember. Nagyon hálás volt, hogy elintézi azt az álnok bestiát. Menjen csak el hozzá nyugodtan. Mindenben segíteni fogja magát. A házát már távolról megismeri, mivel jóval nagyobb, mint a templom és van hozzá egy hatalmas kacsaúsztató.

– Köszönöm, bölcs kancellár. A jutalmad nem is marad el. Holnap hajnalban ki is lovagolok. 

– Nem tesz semmit. Üdvözlöm a királylányt. Mondja meg neki, hogy már nagyon várjuk. Rettenetesen aggódom ám érte. Persze teljesen szűz, de ezt már mondtam. 

Másnap, kora hajnalban, a lovag fürgén kilovagolt és gyorsan odaért a faluhoz.

 – Hát ennek a bírónak tényleg kegyetlen nagy háza van. Úgy látom, nagyon szeretheti a kacsáit. 

Bekopogott. A bíró és a felesége alázatosan és szívélyesen fogadták. 

– Nagyon vártuk már a vitéz urat. A kancellár úr rengeteg szépet mesélt magáról. Mondta, hogy sárkányokat szokott öldösni. Veszélyes, de szép szakma lehet. Egy suhintás ide, egy suhintás oda, és így tovább, amíg csak a fejek szép rendben el nem fogynak. Ha már megtisztelt minket, lovag úr, egyen egy kis kacsát! A feleségem most sütötte. Különleges titkos fűszert használt hozzá. Régi családi recept. Az íze így kissé pikáns, de ne törődjön vele. Tényleg nagyon finom. 

– Köszönöm. És maguk nem esznek? 

– Nem, nem. Én ma már négy kacsát megettem reggelire. Majd délben, ha visszajön, falatozunk egy jót. Váljék a kedves egészségére a lovag úrnak. 

A lovag gyorsan befalta a kacsát. Tényleg furcsa íze volt, de evett már rosszabbat is életében. Húsz perc múlva azonban a szája és a nyelőcsöve égetően elkezdett fájni, majd erős zsibbadást érzett a torkában. Gasztrointesztinális tünetek jelentkeztek nála: hányt és erős hasmenése lett. Az izmai begörcsöltek és rettenetesen borzongott. Irgalmatlanul kiverte a víz és hirtelen látás- és hallászavarai támadtak. Ezután fejtől lefelé szépen, komótosan lebénult. A derék és bátor lovag légzésbénulás következtében váratlanul elhunyt. 

A bíró és a felesége szépen eltemették a kert végében, a lovát és a fegyverzetét kegyeleti célokból megőrizték, majd egy becsületes orvkereskedőnél értékesítették. 

Minden maradt tehát a régiben. A kancellár lelke megkönnyebbült, a bíró megvette a hintót. A falusiaknak nem kellett többé rettegniük a jegesmedvéktől, a sárkány pedig bölcs, becsületes és igazságos maradt. A jámbor parasztok szívesen feláldozták neki az ellenségeiket. A király pedig bánatában meghalt mogyoróallergiában.

Gyakorlati tapasztalok a lét és a nem lét kapcsolatáról

Az érzés neve: a Halál

sh414.jpg

Bevezető

A halál egy teljesen természetes folyamat, ami nem azért van, hogy féljünk tőle. Ehhez elsőként is el kell fogadnunk a létezését, és azt, hogy bármikor megtörténhet. Bevallom, Istenben nem hiszek a Halálban azonban igen. Rengeteg bizonyíték van a létezésére.

Valami érthetetlen oknál fogva mégis tabuként tiszteljük, nem beszélünk róla, félelmetesnek mutatjuk be és mindig valaki mással történik. Egész, ha jól belegondolunk teljesen hamis, iparágak – temetkezési vállalkozások, szomorú tekintetű, valójában unatkozó gyászhuszárok, krimik, horrorfilmek – épülnek rá, és emiatt képtelenek vagyunk feldolgozni. Kegyetlen és igazságtalan büntetésnek tekintjük, ami egy jó nagy hazugság.

Egy gyermek súlyos betegsége, egy népirtás, egy háború, egy gyilkosság, egy baleset halállal jár. Ez hatalmas tragédia a hozzátartozók számára, mivel nem természetes folyamatról van szó, és emiatt soha nem lehet feldolgozni. Ez valóban büntetés és mindent meg kell tenni azért, hogy elkerüljük ezeket a szörnyűségeket. Például be kell oltatnunk a gyerekeket és küzdenünk kell az erőszak ellen. Paradox módon, ha jól csináljuk, ez utóbbiba nagyon könnyen bele is lehet halni.

A természetes, azaz a jó halál, nem olyan rossz dolog, mint azt az ember gondolja. Szerencsés esetben sokáig élhetünk, ha nem, akkor korábban meghalunk. A haláltól való rettegés azonban tönkreteheti az egész életünket, pedig az élet alapjában véve mókás dolog. Ha jó társaságban vagyunk, keveset bosszankodunk, és ráadásul még van is valamennyi pénzünk, akkor pedig kimondottan szórakoztató. Az élet ilyen. A halál meg olyan. Rossz szerintem nem lehet, mivel nem kell csinálni semmit és a halott mégsem unatkozik közben. Jó élethez és jó halálhoz minden emberi lénynek joga van. Aki nem ezt mondja, az gonosz és kész. Aki másokat – persze gyáva módon sohasem magát – valami nemes cél érdekében háborúzni küldi az is az.

A magyar egészségügyben dolgozókat méltatlan körülmények között, alacsony fizetésért zsigerelik ki. Mindenki azt várja el tőluk, hogy mosolygósak, kedvesek, udvariasak legyenek és lessék minden kívánságukat. Ilyen feltételek között ez nem így működik. Sajnos egyre több rossz napjuk van. Betegnek lenni nagyon kiszolgáltatott állapot. Ez azonban nem az ott dogozók hibája. Ma a kórházak alulfinanszírozása miatt nagyon sokan halnak meg feleslegesen. Az orvosoknak és ápolóknak ezt is el kell viselniük. Őket ez ellen semmilyen pengés, büszke kerítés nem védi, pedig nekik is joguk van a jó és vidám élethez.

Első fejezet – Egy váratlan találkozás

Az egész egy fáradtsággal kezdődött, amolyan halálossal. Aznap éppen gyümölcsfákat kellett metszenem. Önmagában ez nem nehéz tevékenység, és ha jó az idő szeretem is nagyon. Aznap azonban olyan érzésem volt, mintha a metszőollóm valami miatt 10 kilogrammosra hízott volna. A metszés meg, hát az bizony… Nem voltam éppen hatékony. A többiek 5 fát megvagdostak, míg én kínkeservesen eggyel megküzdöttem. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Ennél sokkal fürgébb szoktam lenni. Dél körül aztán végre végeztünk. Úgy éreztem magam, mintha influenzás lettem volna, láz nélkül. Nagyon nem érdekelt, inkább pihenni akartam, de azért elmentem a háziorvosomhoz.

A várószobában az ülés rettenetesen kimerített. Ez már gyanús volt, mivel ez a tevékenység máskor nem okozott ekkora gondot a számomra. Végre-valahára bejutottam. Rám raktak egy EKG-t. A doktornő kissé riadtan közölte, hogy be kell mennem a kórházba. Én erre nyugodtan azt válaszoltam, hogy ez kissé problémás lesz, mert 100 méternél többet én innen nem tudok menni. Azzal nyugtatott meg, hogy ne aggódjak, mert mentőt hív. Itt egy kicsit szerepet cseréltünk. Ő kezdett megnyugodni én meg aggódni. Rájöttem, hogy nem városnézés lesz a dologból.

Bepakoltak a mentőautóba, rám dugdostak egy csomó drótot aztán már ott se voltunk. Ekkor megint lenyugodtam. Idegeskedéssel úgysem tudtam megoldani ezt a problémát, főleg mivel azt sem tudtam, hogy most akkor miről is van szó. Annyit azért láttam, hogy ez még nem halottaskocsi. A sürgősségin kicsomagoltak. Mindenféle műszerek, szaturáció mérő, vérnyomásmérés, vérvétel. Megkértek, hogy üljek be egy rokkantkocsiba. Próbáltam vitatkozni, hogy a lábamnak semmi baja sincs, de meggyőztek arról, ez így jobb lesz mindenkinek. A feleségem vidáman tologatott fel alá, mint a derék Josef Švejket Müllerné Prágában, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után. Fel Belgrádra! A legnagyobb gondom az volt, hogy egy menetképes, de amúgy teljesen részeg osztrák monarchiatárs nehogy beterítsen.A vidám perofmance azzal ért véget, hogy szép kényelmesen lefektettek. Ekkora már teljesen nyugodt voltam. Halálosan. Hat órát kellett volna így töltenem. Ez persze rengeteg idő. Éppen a logisztikai utánpótlásomat beszéltem meg a feleségemmel, amikor bejött egy ápolónő és hozott egy marék mindenféle színű és méretű gyógyszert. Én ennyi pirulát egyszerre, még az életben nem láttam, de azért kötelességtudóan befaltam.. Ha már ilyen kedvesen megkínáltak velük, nem utasíthattam vissza.

Miután a főétkezés megtörtént, egy hidegvérű orvos közölte: infarktusom van. Ilyenkor az a szokás, hogy vagy meghal az ember, vagy nem. Az utóbbi opció nekem sokkal jobban tetszett. Elmondta, hogy rögvest elvisznek Szombathelyre, szív-katétererezésre. Annyit sejtettem a dologról, hogy valamit ilyenkor beledugnak az emberbe, csak az nem, hogy hol. Sok dolgom amúgy nemigen akadt. Búcsúzkodásra, beszélgetésre nem nagyon volt idő. A rohamkocsi körülbelül 20 perc alatt tette meg a Sopron-Szombathely közti távolságot. Meglehetősen gyorsan.

A szív-katéterezés egy vidám és szórakoztató elfoglaltság. Illik közben rendesen viselkedni az embernek, mivel mégiscsak a saját bőréről van szó. Szépen levetkőztettek, aztán felfektettek egy vasalódeszkára. A műszerek miatt a teremben kegyetlen hideg volt, aminek hatására elkezdtem remegni, mint a kocsonya. Az asszisztensnő barátságosan rám mosolygott: - Nem kell félnem, nem lesz semmi baj. Azt válaszoltam, itt nem idegességről, hanem fagyhalálról van szó, és csodálkozom, hogy ez rajtam kívül senkinek sem tűnt fel. Kedvesen megsimogatott és megint elmosolyodott. Hát, ha itt ilyen szépen bánnak az emberrel, akkor ez rossz hely nem lehet. A kezemet akkurátusan rögzítették és végre betakargattak. A mancsomat valami paravánszerű dologgal eltakarták előlem, nehogy elkezdjek hasznos tanácsokat osztogatni. Az orvos magabiztosan rákérdezett: – Startolhatunk? Mondtam, hogy részemről a megtiszteltetés és rendelkezzenek velem, ahogy csak jónak látják. Maga a művelet abból áll, hogy a csuklón lévő artérián feltuszkolnak egy csövet egészen a szívig, aztán ezen mászkálnak ki meg be. Nagyjából annyira fáj, mint egy vérvétel. Nyomtak belém egy kis kontarszt-anyagot is, aztán kezdődhetett a móka.

A doktor úr szépen megmutatta a szívkoszorúereimet. Mondhatom pompás látvány volt. Teljesen olyan, mint egy vízrajzi térkép. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyi mindent belém gyömöszöltek. Az egyik széles folyón látszott egy szűkület. Azt mondták, hogy ez olyan 90 %-os, és nagy szerencsém volt. Megkérdezték, hogy stentelhetnek-e? Felküldenek egy kis, összenyomott fémhálót, amit a kritikus érszakaszon elengednek, mire az szépen szétfeszíti a szűkületet. Megkérdeztem, mennyi ideig tart az említett manőver. Azt válaszolták, úgy 10-20 percig. Ez igazán nem sok idő, tegyenek velem, amit csak jónak látnak. A stent így szépen a helyére is került. Kaptam egy csinos kis nyomókötést, aztán vittek is az intenzívre. Rám bíztak másfél liter teát, hogy igyam meg. Felül bement, lejjebb, alul meg rendeltetésszerűen távozott, közben vitte magával a drága kontraszt-anyagot.

Megint rám kapcsolták az elektronikát, ezután már csak pihennem kellett, volna. Az alvás azonban nem nagyon ment, mivel rengetegen voltak körülöttem. Egyesek csendben, mások jajgatva. Voltak, akik horkoltak, sőt olyan hangok is hallatszottak, amiket nem sikerült pontosan beazonosítanom. Lehet, hogy ez jobb is volt. Egyszóval nem éppen ideális hely a szunyókálásra.

Másnap aztán kiderült, nemcsak egy sima infarktust sikerült összeszednem, hanem bónuszként kaptam még egy szépen fejlett tüdőgyulladást is. Ez utóbbi rendesen kikészített. Gondoltam is magamban: Na, ez ennyi volt, ilyen szép párosítást nem fogok ép bőrrel megúszni és „a Hobbit” befejezését sem fogom már megnézni. Jó két napig nem is nagyon tudtam magamról. Sejtésem szerint a Halált próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Elég sok ember van még szerteszét a világon, inkább azok közül válogasson kedvére. Az üzletet nyélbe csaptuk, végül aztán csak túléltem a dolgot.

Visszavittek Sopronba, ahol pár napra rá közölték velem, hogy tüdőembóliám is van. Olyan érzésem volt, mintha a környék összes betegsége rám vadászott volna. Összeszedek még valami csinos kis nemi betegséget, aztán magyarázkodhatok otthon. Az embólia szerencsére csak vaklárma volt, de kaptam helyette egy tradicionális influenzát. Olyan mászkálást rendeztek bennem ezek a rossznyavalyák, mintha valami ünnepélyes katonai díszszemlét tartottak volna a tiszteletemre. Szinte az egész rokonságot meghívták rá. Hála istennek a trópusi atyafiság nem tette tiszteletét.

Azelőtt az volt az elképzelésem, hogy szívinfarktus esetében valami tisztességes ájulást kéne produkálni egy rendes paciensnek, és nem sétafikál vele vidáman egy tüdőgyulladás társaságában. A filmekben nem erről volt szó.

Az első felvonást megúsztam.

Őfelsége szupertitkos adatigénylője

kormánypropaganda

Bevallom, nem nagyon érdekel a közérdekű adatigénylés, vagy mi a szösz. Én ugyan nem fogok kunyerálni egy árva karaktert sem. Rendkívül megbízom a Központi Bizottság, vagy mi is az az izé, rátermettségében. Amit nem akartak, azt eddig sem kötötték az orromra. Gondolom ezután, ha térden állva könyörgök nekik és becsülettel fizetek is érte, hogy adjanak már nekem is egy kis mennyiségű adatot – csupán azon okból, hogy a gyönyörömet leljem benne – akkor is csak azokat dobnák oda nekem koncnak, amit jónak látnak. A szupertitkos adatok nem arra valók, hogy az emberek szerteszét hordják azokat a nagyvilágba.

Az érvelés azonban – amellyel a zord tekintetű Gulyás Gergely uram kegyetlenül visszaverte a túlzottan kíváncsiskodók hadainak támadását – teljesen lenyűgözött. Valami olyasfélét magyarázott, hogy sokan visszaéltek a jámborságukkal és tonnaszámra habzsolták az információkat. Ez bizony rengeteg pénzébe és A4-es papírjába került a derék adófizető polgároknak. Ott vannak még ráadásnak a sok hiábavalóan elvesztegetett értékes munkaórák, amit a megélhetési adatigénylők helyett, az ország megszerelésére is fordíthattak volna.

20110228szajerjoz1.jpg

Gulyás Gergely éppen Szájer József fodrászának telefonszámlát igényli

Kétségtelenül remek idea. Mindjárt eszembe is jutott, ha viszont a legeslegjobb miniszterelnök úrnak halaszthatatlan levelezhetnékje támad, akkor őt, sajnos senki sem tartja vissza abban, hogy egy nyergesvontatóra való príma minőségű, színes, elegáns levelet kipostázzanak a nevében, oda is meg vissza. Ezeknek a nagyszerű irodalmi alkotásoknak a túlnyomó része ráadásul nagyon rútul végzi. A kormány ezenkívül kedvére tacepaózhat is, aranyáron, nem törődik azzal még a CÖF nevű élcsapat sem.

Nem lehetne valahogy azt is megoldani, hogy akinek kedve támad egy kis levelezgetésre, az fizessen érte? Így, akik számára ez a tevékenység valamiféle mennyei boldogságot okoz, azok naponta akár többször is írhatnának a jeles államférfiúnak Európa ügyes-bajos dolgairól. Kétségtelenül rendkívül izgalmas azt lesni, hogy mikor jön már végre a postás, hogy megtudjuk, vajon mi is foglalkoztatja aktuálisan a miniszterelnök úr bölcsességét.

Ha pedig a tisztelt, felelős magyar kormányt oly kétségbeesetten izgatja az én személyes meggyőződésem, akkor ő is fizessen az általa igényelt adatokért. Jelenleg ingyen viszem vásárra a bőrömet, ha kiadom a szupertitkos véleményemet. Bármikor visszaélhetnek vele, sőt átjátszhatják azt az orosz titkosszolgálatnak. Mi közük van azoknak ahhoz, hogy szeretem-e én az étcsokoládét? Fizessék csak rendesen meg az árát és akkor megtudhatják, hogy nagyon.

Persze, ha végre valahára valaki feltalálná a nyomtatás helyett az adatok elektronikus továbbítását, vagy valamilyen adathordozóra való másolását, ez jóval gyorsabbá és olcsóbbá tehetné az egész procedúrát. Sajnos azonban, az emberiség még nem jutott el a technikai fejlődés ilyen magas szintjére, így az információ hordozására jelenleg még csak a Johannes Gutenberg óta jól bevált nyomtatást használhatjuk.

 ***

katonak1.jpg

Fehérorosz páncélozott harci porszívós szupertitkos alakulat

Őfelsége 005-ös tagkönyvű szupertitkos ügynöke megközelítette az egyáltalán nem olyan szupertitkos Minszki Vidámparkot, amely valójában egy szupertitkosan álcázott katonai bázis volt. Itt fejlesztették ki a szupertitkos, mindent elpusztító, önjáró páncélozott harci porszívót (ÖPHP–2032). A kíméletlen fegyver segítségével egy megfelelően kiképzett, szupertitkos takarítónő pillanatok alatt megtisztíthat vele bármilyen ellenséges erők által megszállt területet.

A 005-ös ügynök – hogy semmiképpen se hagyjon tanúkat – speciális, szupertitkos nyakelvágó kése segítségével, feltűnés nélkül és nesztelenül elvágta a jegyért sorban állók, valamint a jegypénztáros torkát. Így már teljesen észrevétlenül be tudott hatolni a célterületre. Szisztematikusan lemészárolt mindenkit, aki csak az útjába került, míg végre eljutott az óriáskerékig. Itt találkozott egy lufi árusnak álcázott szupertitkos ügynökkel, aki, miután elmondta neki a szupertitkos jelszót – a precízen kidolgozott szupertitkos tervek szerint – sok szerencsét kívánt neki az akcióhoz, majd dolga végeztével, hazament a szupertitkos családjához.

A cél a veszélyesebbiknek kinéző hullámvasút volt. 514 ember gyors és fájdalommentes halála megakadályozta azt, hogy a későbbiekben közülük bárki is felismerje. Egy vattacukorárusnak álcázott szupertitkos belorusz kommandós hatalmas mennyiségű finomított cukorral támadt rá, de ő 2 darab életveszélyes hurkapálcika segítségével ártalmatlanította. A vattacukor élénk rózsaszínűre színeződött a kiontott vértől. Most nem volt ideje megkóstolni.

Megtalálta ToiToi mobil WC fülkének álcázott szupertitkos bejáratot. Már majdnem belevetette magát a kör alakú nyílásba, de még idejében megérezte, hogy ez bizony nem az álcázott fülke. Szíve az agyáig hatolt, de megőrizte a hidegvérét és a ruházatának makulátlan tisztaságát. Átment a szomszédos fülkébe és gondosan beleszimatolt a levegőbe. Ezúttal tényleg nem tévedett.

Miután lecsúszott a csatornának álcázott szupertitkos csúszdán, egy ajtó előtt találta magát. Erre nagy betűkkel ki volt írva, hogy: „Belépni tilos, mivel ez szigorúan titkos! Ne is próbáld meg, ha kedves az életed!”. Halkan benyitott. A szupertitkos teremben lázas és szupertitkos munka folyt. Mély levegőt vett és gyorsan véget vetett mindenféle életjelenségnek. A szupertitkos, nagy teljesítményű nyomtatók hangja miatt senki sem vette észre, hogy éppen lemészárolják. Késének pengéje már felerészben elkopott, ezért egy újat kellett elővennie.

Mikor végre magára maradt, megpihent. A munka neheze még hátra volt. A szupertitkos harci porszívó tervdokumentációjának, szupertitkos kinyomtatása, 53 kilogramm újrahasznosított A4-es papírt igényelt. A kormánya mindig is kínosan ügyelt a környezetvédelemre. Kemény katonai kiképzést kapott szelektív hulladékgyűjtésből is.

A nála lévő papír alapú tervrajz segítségével nagyon könnyen ráakadt a szupertitkos papírraktárra, mivel pont azon állt. Nem vesztegethette sokáig az idejét. Lemászott és biztos kézzel kiválasztotta a megfelelő minőségű papírcsomagokat, amiket kínkeservesen a nyomtatókhoz cipelt. Akció közben úgy leizzadt, mint egy közönséges cseh sörösló. Pillanatok alatt feltörte a szupertitkos kódot és megtalálta a szupertitkos dokumentációt. Megnyomta a szupertitkos, Shiftnek álcázott Ctrl és a Backspace-nek álcázott P betűt. A nyomtatás előreláthatólag három és fél órát vett igénybe.

Könnyedén feltörte a szupertitkos kávéautomata kódját és megivott fél liter hosszú kávét. Rengetegszer kellett papírt és háromszor festék-tonert cserélnie. Magas szintű technikai ismeretei miatt még a harminckétszer előforduló papírelakadással is könnyedén megbirkózott. Az operációs rendszert csupán háromszor kellet újraindítania. A nyomtatással végül hat óra alatt készült el és csak az éjjeliőr, valamint hat, hajnalban érkező takarítónő torkát kellett diszkréten elvágnia.

A dokumentációt nagyjából egy óra alatt szétválogatta és összekapcsozta. Megadta a szupertitkos jelet és pár perc múlva már ott is termett egy szupertitkos VH–47-es Chinook tandem-rotorelrendezésű nehéz szállítóhelikopter. Gyorsan kiugráltak belőle a speciálisan A4-es dokumentációk hordozására kiképzett kommandósok. Az összeszokott csapat csatárláncba fejlődött, és pillanatok alatt bepakolták a harci porszívó terveit a helikopterbe. A 005-ös ügynök szupertitkos nyomtatási küldetését tökéletesen teljesítette. Elindult, hogy végre megkóstolja azt a szép élénk rózsaszín vattacukrot.

 ***

Jaroslav Hašek

Társadalmi hazugságok (részlet)

"Apósom igazmondó embernek ismert, és igen sokra becsült, ami, természetesen, az ő hibája volt, mint később gyakran elismerte.

Egy alkalommal vacsora után az Óriás-hegység szépségeiről meséltem, és nyugodt lélekkel állíthatom, elbeszélésem úgy hatott, mintha minden ösvényt ismertem volna az Óriás-hegységben. Valósággal ömlött belőlem a sok Grüne Bude, Weisse Bude, Schwarze neue Bude, Rote alte Bude. Megesik az ilyesmi. Vacsora után megoldódik az ember nyelve, és mondja, egyre mondja, ami csak eszébe jut. Fő, hogy vigyázzunk, el ne térjünk a téma egészétől, hogy hallgatóinknak, akik teljesen tájékozatlanok, az legyen a benyomásuk, mintha még mindig ugyanarról a témáról beszélnénk.

Már el is felejtettem azt a bizonyos beszélgetést, amikor szombaton az apósom egész váratlanul így szólt hozzám:

– Holnap reggel fél hétkor legyen az állomáson, megyünk az Óriás-hegységbe.

Megszeppentem, mindazonáltal megadva magam a sorsnak, reggel pontosan a kitűzött időben kinn voltam az állomáson. Még a vonaton is szünet nélkül arról locsogtam, mennyire ismerek minden követ az Óriás-hegységben.

Nem volt bennem annyi erkölcsi erő, hogy bevalljam, egy szó se igaz az egészből, és sose jártam az Óriás-hegységnek még a táján se.

Akkor kezdett csak érdekessé válni a dolog, amikor Vrchlabíban kiszálltunk. Hegyen-völgyön keresztül megtett tizenkét órai meneteléssel, hasztalan keresve a Sněžkát, elkalauzoltam apósomat valahová Poroszországba. Végigbotladoztunk a legelképesztőbb szakadékok egész sora mentén, míg, már jól benn az éjszakában, Poroszországból visszavergődtünk cseh földre. A kétségbeeséssel küzdött szegény apósom az erdős meredélyeket látva. E válságos pillanatokban oly különösen és oly rejtélyesen nézett rám, hogy összeszorult a szívem. Hajnali négy tájt eljutottunk egy törpefenyővel benőtt helyre; még egyszer és utoljára biztosítottam apósomat, hogy ismerek itt minden követ. Apósom már mozdulni sem bírt, és öt óra körül, a sűrű bozót kellős közepén, a sziklák kísérteties félhomályában sírva fakadt, majd minden átmenet nélkül ordítani kezdett:

– Grüne Bude, Weisse Bude, Schwarze Bude, Rote alte Bude.

Úgy hoztam haza Prágába, mint teljesen tönkrement embert, s noha az elméje az Óriás-hegységbe tett kirándulás borzalmaitól még mindig zavart, ma már nem hiszi egy szavamat se, és ha valamit mondok, fölöttébb különös hangon mordul fel:

– Persze, maga ott ismer minden követ."

A Civil Kalifátus Fóruma

Egy rejtélyes szekta nyomában

A CÖF valójában egy, az egész világot pókhálószerűen behálózó, gnosztikus és felettébb rejtélyes, titkos társaság. Egyáltalán nem az a nevetséges és ostoba fajankókból álló gyülekezet, aminek a nagyvilág előtt aljas módon mutatni szeretné magát. Tagjai egy, a világot végképp leigázni akaró, azt gátlástalanul kizsákmányolni szándékozó háttérhatalomhoz tartoznak. Megátalkodott nagymesterük, Csizmadia László, a szervezet főideológusa, ismét egy ravasz kijelentéssel terelte el a figyelmet sátáni szándékukról. Csizmadia neve nem véletlenül emlékeztet kísértetiesen Caliguláéra, a véres kezű római császáréra, mely köztudottan Csizmácskát jelent. Egy ősi, pogány és nagyon veszélyes szektáról van szó. Rendkívül komolyan kell vennünk őket és sötét üzelmeiket.

 _csizmadia_laszlo_465.jpg

Csizmadia László egy civil megafonnal kormányellenes tömeget oszlat

Miközben a nemzetellenes CÖF az Iszlám Állammal, a Boko Harammal, a Maszáj Harcosok Birodalmával és a Lappföldi Népi Fronttal tart fenn szoros kapcsolatot, a gyanútlan közvélemény éberségét az ördögi észjárású nagymester, most éppen a közérdekű adatok titkosításával próbálja elaltatni. Semmiképpen se engedjünk a Sátán kísértésének, bármennyire csábító is számunkra Stefka István ártatlan mosolya, illetve Bencsik András férfias arcszőrzete.

Az már régóta mindenki számára köztudott tény, hogy Ladislaus Csizmadia, (der Waschbär) közeli kapcsolatban állt Andreas Baaderrel, Gudrun Ensslinnel, Horst Mahlerrel, Irmgard Möllerel és Ulrike Meinhoffal, azaz a Vörös Hadsereg Frakció (Rote-Armee-Fraktion) tagjaival. A Baader-Meinhof-Tschismadia Gruppe tagjai kezdetben antiimperialista városi gerillaharcot folytattak. A hetvenes évek elején gyújtogatásokat, robbantásokat hajtottak végre és kíméletlenül kifosztottak minden eléjük kerülő rágógumi- és cigaretta automatát. 1977-ben, herr Tschismadia részt vett Hanns Martin Schleyernek, a Német Munkaadók Szövetsége elnökének elrablásában, majd meggyilkolásában. A nyugatnémet rendőrség végül nem tudta elfogni, mert a venezuelai születésű Ilich Ramirez Sánchez, közismertebb nevén Carlos, a Sakál segítségével kicsúszott a markukból. Carlos, az El Paísnak 2010-ben adott interjújában, mély tiszteltetettel beszélt tanítómesteréről, señor Ladislao Zapateroról. A Csizmadia vezetése alatt álló Civil Hadsereg Fóruma még ma is jelentős politikai befolyással rendelkezik Németországban. A tagjai között meglepően sok volt Ministerium für Staatssicherheit (Stasi) alkalmazott található.

 ulrike2_1.jpg

Ulrike Meinhof éppen Csizmadia Lászlót hallgatja

Csizmadia László (il Procione) 31 éves korában részt vett a Vörös Brigádok (Brigatte Rosse) szélsőbaloldali terrorista csoport akcióiban. Jelentős szerepet játszott Aldo Moro, volt olasz miniszterelnök, 1978. március 16-án Rómában történt elrablásában és kegyetlen legyilkolásában. A brutális il Procione dühét az Olasz Kereszténydemokrata Párt és az Olasz Kommunista Párt között formálódó kiegyezés (Compromesso storico) váltotta ki. „Amici, – mondta a hírhedt terroristavezér – ezt a gyalázatot mindenáron meg kell torolnunk! Al diavolo! Mivel én egyszerre vagyok kommunista és kereszténydemokrata, nem nehéz információkhoz jutnom, az akció így gyerekjátéknak ígérkezik. Aldonak, az árulónak pusztulnia kell! Il Procione be is váltotta kegyetlen fenyegetését. A politikus holttestét egy Róma központjában parkoló személygépkocsi csomagtartójában találták meg. A szélvédőn egy rejtélyes CSL 007-es feliratot találtak. Ezt a szakértők szerint egy magyar gyártmányú irkából kiszakított, francia kockás lapra írtak fel. Csizmadia nevéhez fűződik a hírhedt Civil Brigádok Fóruma szervezet megalapítása is.

 il_ritrovamento_del_cadavere_di_aldo_moro.jpg

Az olasz carabinierik megtalálják il Procione áldozatát

A hetvenes évektől kezdve Csizmadia jó barátságot ápolt a kolumbiai illetőségű Pablo Escobarral, aki megtette őt a Medellíni Kartell tiszteletbeli elnökének. Pablo és László vállt a vállhoz vetve harcoltak az Egyesült Államok elnyomó politikája ellen és rengeteg stadiont építettek a szegények számára. Ebben nagy segítségükre volt a Civil Kartellek Fóruma, mely természetesen teljesen független volt az említett, népszerű drogbárótól. A szervezetet a helyi lakosság adakozásaiból tartották és fegyverezték fel. Señor Ladislao Zapatero a 25 hektáros haciendáját – egy fülledt kolumbiai estén – valami falusi bingó játékon nyerte.

pabloescobarpic.jpg
Pablo Escobar civil adományokkal pózol

A 80-as években szoros kapcsolatot tartott fenn Abimael Guzmán Reynosoval (Presidente Gonzalo) a Fényes Ösvény (Sendero Luminoso) nevű perui maoista terrorista szervezettel. Csizmadia (el Mapache) segített Guzmánnak megszervezni a Civil Ösvény Fórumát, amely nagymértékben hozzájárult a Presidente személyi kultuszának kialakulásához. Ezeket a módszereket később a CÖF nevű szélsőbaloldali szervezet is átvette, de a terroristavezér ekkora már tanult a perui fiaskóból, így Magyarországon egy tökéletes személyi kultuszt sikerült kiépítenie.

324807.jpg

Abimael Guzmán Reynoso egy jelmezbálon éppen az egyik Dalton fivérnek öltözött

Egyetlen magyarként, felvételt nyert az Ír Köztársasági Hadseregbe (IRA) és tanácsadóként részt vett a Sinn Féin munkájában. Csizmadia (Racún) célja egy, az Ír-szigetek egészére kiterjedő szocialista összír nemzetállam megalapítása volt. Megalapította a Civil Koboldok Fórumát, mely látványos és véres tüntetéseket szervezett Belfastban. Leslie Csizmadia és az írek között a viszony később megromlott, mivel az IRA vezetőtanácsa hajlott arra, hogy a harc helyett inkább politikai eszközökkel küzdenek a célkitűzéseikért. A vérszomjas Racún ezt ostobaságnak tartotta és haladéktalanul feloszlatta a Civil Koboldok Fórumát.

eszak_ir.jpg

Akcióban a Civil Koboldok Fóruma

Az orosz-afgán háború során, a KGB tanácsadójaként, Csizmadia (Енот-полоскун) titkos kapcsolatot tartott fenn, az akkoriban még az Egyesült Államok által támogatott szaúd-arábiai származású Oszama Bin Ladennel. Az Öbölháború után sikerült rávennie Bin Ladent arra, hogy, mivel a Szovjetunió – Csizmadia legnagyobb igyekezete ellenére -- megszűnt, legyen az új ellensége ezentúl az Egyesült Államok és mindenekelőtt Izrael. Bin Laden ezt pompás ötletnek tartotta és haláláig tisztelte érte a CÖF elnök–vezérigazgatóját. Nem bizonyítható, de gyaníthatóan Csizmadia kádinak (راكونات) jelentős része lehetett az Al-Káida, radikális iszlamista terrorszervezet által elkövetett merényletek megszervezésében. A CIA aktái alapján az viszont teljesen bizonyos, hogy a Civil Bázisok Fóruma nevű fundamentalista szervezetet ő alapította. A „Neptun lándzsája” fedőnevű akció során, Bin Laden búvóhelyén rengeteg CÖF-ös zászlót és egy bekeretezett Csizmadia László képet találtak. Alatta, egy vázában, három szál, gondosan elrendezett, gyönyörű vörös rózsa díszlett. Rendkívül ízléses volt. Alig pár órája vághatták le. - erősítette meg az egyik kommandós, aki civilben virágkötészettel foglalkozott.

osama-bin-laden-007.jpg

Oszama Bin Laden Csizmadia László születésnapi jókívánságait hallgatja

A hírhedt terroristavezér halála után Csizmadia László felvette a kapcsolatot régi ismerősével és kollégájával, Abu Musab al-Zarqawival és bár tudta, hogy al-Zarqawi és Bin Laden kapcsolata egy média–esztétikai vita során nagyon megromlott, felajánlotta a szolgálatait a Kalifátusnak. Al-Zarqawi ennek rendkívül örült, megtisztelőnek találta és teával, valamint aprósüteménnyel kínálta meg híres vendégét. Csizmadia efendi már másnap kora hajnalban megalapította a Civil Kalifátus Fórumát, mely azóta is jelentős ideológia hatással van az ISIS által uralt területeken.

8fd8c18d5670f96c6bb8f81b2015766b.jpg

Abu Musab al al-Zarqawi és Csizmadia László nagyon finom aprósüteményt eszegetnek

 ***

Hát valahogy így kellene normális összeesküvés-elméleteket és hazugságot legyártani állami megrendelésre. A magyarországi civil szervezetek külföldi támogatására, a közérdekű adatok elrablására, megszentségtelenítésére és az országból való kicsempészésére sokkal izgalmasabb kémhistóriát is ki lehetett volna találni. Bayer Zsolt, Stefka István és vitéz Bencsik András személyében még saját, civil sztárújságíró kommandójuk is van. Őket miért nem vetik be egy ilyen éles helyzetben? Biztos akad még valahol elfekvőben elegendő mennyiségű fantáziájuk. Az állami civilek úgyis kifizetik nekik a honoráriumukat.

 ***

Rákosi Mátyás: Beszéd a budapesti pártaktíván - 1953. július 11.

(részlet)

“Pártunk most a dolgozók életszínvonalának erőteljes emelésére vesz irányt. Tudja ezt az ellenség is. Azt is tudja, hogy a dolgozó nép életszínvonalának emelése erősíti, szilárdítja a munkás-paraszt összefogást, erősíti, szilárdítja népi demokráciánkat. Ezért a maga részéről mindent meg fog tenni, hogy tervünket megzavarja és keresztezze.

A belső ellenséget támogatják minden erővel az imperialista háborús gyújtogatók. Az imperialista tábort egyre jobban idegesítik a Szovjetunió sikerei a kommunizmus építése terén, a népi demokráciák, a Kínai Népköztársaság kulturális és gazdasági föllendülése. Nyugtalanítja őket egy sor kapitalista ország kommunista- és munkásmozgalmának, a gyarmati és függő országok felszabadító harcának erőteljes fejlődése. A béketábor eredményeivel szemben az imperialista táborban nőnek a gazdasági bajok, kiéleződnek az ellentétek az Egyesült Államok és csatlósai között.

Ebben a helyzetben az imperialisták lázas aktivitást fejtenek ki, igyekeznek növelni nyomásukat a béketáborra, irányt vesznek olyan provokációkra, mint amilyeneknek Berlinben vagy Koreában voltunk tanúi. Sokszázmillió dollárt fordítanak a provokációk, szabotázsok szervezésére, s aktivizálják ügynökeiket, kémeiket, provokátoraikat. A nemzetközi imperializmus egy ilyen ügynökét leplezték le most a Szovjetunióban Berija személyében. A mi pártunk helyesli azt az erélyt, határozottságot, melyet a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága ebben a kérdésben tanúsított. A magunk számára levonjuk belőle a tanulságot, hogy szakadatlanul éberen kell őrködnünk, hogy őrizzük, mint szemünk világát, pártunk egységét, kollektív vezetését és szilárd marxista-leninista ideológiai alapját. (Hosszantartó taps.)

Nem kétséges, hogy az imperialisták és ügynökök itthon, nálunk is meg fognak próbálni mindent, hogy zavarják szocialista építésünket, dolgozó népünk életszínvonalának emelését. Ebben a helyzetben fontosabb, mint bármikor, hogy mindenki világosan lássa: pártunk és vezetése egységesebb, összeforrottabb, mint valaha. (Hosszantartó, lelkes taps.) Ennek az egységnek, összekovácsoltságnak szilárd és megingathatatlan alapját azok az eszmék és tanítások képezik, melyeket Marx, Engels, Lenin, Sztálin dolgoztak ki, s amelyek, mint a múltban, úgy a jövőben is, változatlanul megvilágítják előttünk a szocializmushoz vezető utat.”

 

L. Simon László és a vasárnapi szegénylegények

Néha önkéntelenül is ráfagy a bárgyú és ostoba vigyor az arcom első részére, amikor Kósa Lajos, L. Simon László, Csizmadia László, vagy valaki más a Közjóléti Bizottság tagjai közül valamilyen hazafias ügyben megszólal. Természetes, hogy az emberen ilyenkor páni félelem uralkodik el. Mégiscsak az ország kiválasztott bölcseiről van szó, akiknek kimondott szavai, a haza sorsát és a forint árfolyamát, ilyen vagy olyan módon, de nagymértékben befolyásolják.

20140514l-simon-laszlo-interju13.jpg

A kereteket természetesen maga a világ legjobb miniszterelnöke jelöli ki. Ebből kibújni, önkényeskedni, visszabeszélni, gondolkodni, fővesztés terhe mellett szigorúan tilos. A gond az, hogy ezek a keretek meglehetősen flexibilisek. Könnyen belefuthat bárki egy csúnya kis hazaárulásba, aztán már mehet is száműzetésbe, szenvedni Brüsszelbe, meg persze kegyetlenül felhízni.

Nagyon emlékezetes jelenet volt az, amikor L. Simon államtitkár úr az éjszaka segítségével két vállra fektette a napelemes lobbit. Az éjszaka mindig is sötét volt, ezt mindenki tudja. Az államtitkár úr szép példája a tényt jól meg is erősítette. Nincs ebben semmi kivetnivaló. A sötét az sötét, kár is lenne tagadni.

L. Simon úr most abba feloldhatatlan logikai hurokba dugta be gyanútlanul az egész fejét, „hogy, ha 4 millió szegény él az országban, vajon mi szükség van arra, hogy vasárnap is lehessen vásárolni.”

Én sem értem pontosan, hogy egy jóleső vasárnap délutáni szunyókálás után hogy juthat eszébe egy szegény embernek, hogy leugorjon a közeli ékszerboltba gyémánt brossért. Miért nem elégszik meg egy sima arany medállal? A szánalmas sopánkodás helyett rengeteg pénzt meg tudna így spórolni magának. Persze, ha valaki vasárnaponként a család utolsó forintjait világi hívságokra költi, az, kérem, vessen magára. Ne az államtitkár urat piszkálja emiatt. Ékszert becsületes éhenkórász csak hétköznap vesz, és természetesen nem kéz alól.

Vagy vegyük annak a feledékeny közmunkásnak az esetét, akinek szombat este jutott az eszébe, hogy ebben a hónapban még nem is vett magának semmiféle Audit. Hat nap állt a rendelkezésére! Ha addig valahogy kibírta luxusautó nélkül, egy nap már igazán nem oszt, nem szoroz. Hétfőn majd olyan színűt vehet magának, amilyet csak akar. Nem szól abba bele még Baldauf László sem, a SemjénDr márkájú mikrofonján keresztül.

Kaviárról, lazacról, homárról és szarvasgombáról is tessék megfelelő időben gondoskodni. A kereskedelemben dolgozóknak is pihenniük kell valamikor, nehogy egyszerre túl sok pénzt keressenek. Aki minden jó szándék ellenére – megátalkodott módon – mégis ragaszkodik ahhoz, hogy vasárnap is kedvére dolgozgathasson valamilyen áruházban, az keressen magának egy CBA-t, mivel arra a törvény nem úgy vonatkozik. Azoknál nyitva tartással szigorították meg a henyélési törvényt.

Ha teszem azt egy svájci megélhetési nyugdíjas vasárnap megérkezik Budapestre, nem kell azonnal kétségbeesetten párizsiért rohangálnia. Kimondottan a svájci migránsok részére találták ki az éttermeket. A szállodákban is mindig található ilyesmi. Beszéljen csak nyugodtan a séffel. Biztos tud valahonnan keríteni neki parizert meg hozzávaló zsemlét.

A szegények is menjenek csak nyugodtan étterembe, mivel az ott dolgozókat felmentették az alól, hogy vasárnap a családjukkal legyenek. Ott aztán kedvükre degeszre tömhetik a bendőjüket. L. Simon bölcs kijelentése okán én is joggal tehetem fel az okos kérdést: “Ha nincsenek Magyarországon szegények, akkor mind a négy millióan miért nem tolonganak vasárnaponként családostól a Gundel étterem előtt?” Azt mondják, hogy elég jó a konyhája, ez igazán nem lehet kifogás. Ennyire csak nem lehetnek finnyásak!

Ami az egészben tényleg megdöbbentő az az, hogy egy olyan társaság betonozta be magát nyakig a hatalomba Magyarországon, amelyiknek a szociális érzékenysége a megboldogult Jean-Bédel Bokassa császáréval vetekszik. Ő arról volt híres, hogy az Közép-afrikai Köztársaság GDP-jét a saját boldogságára és örömére használta fel. Valahogy így megy ez nálunk is. A fényes gazdasági mutatóink csak a Felcsúton kiválasztottakat világítják meg. A többiekre olyannyira nem jut a világításból, hogy egyszerűen már nem is látszanak. L. Simon államtitkár is hiába keresgéli őket serényen, egyszerűen nem találja meg a szegényeket. Talán, ha egy kicsivel hangosabban óbégatnának, akkor a kormány is tudomást venne végre róluk.

***

Ady Endre

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

Magyarország katonai megszállása

A magyar kormány John Kerry amerikai külügyminiszter közbenjárását kéri

 

igy-nez-ki-egy-megszallo-hadsereg_301409.jpgÍgy néz ki egy megszálló hadsereg

Régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy mi a fene lehet annak az oka, hogy mi magyarok ennyire imádjuk gyűlölni egymást. A magyarázat valójában teljesen kézenfekvő.

26 éve senkinek sincs esze ágába sem tisztességesen megszállni minket. Úgy néz ki, súlyos antiinváziós szindrómában szenvedünk. Ha az országból bármilyen ellenség legyen az tatár, török, osztrák, német, vagy orosz kitette a lábát, mi abban a pillanatban cudarul egymásnak estünk. Egyszerűen szeretünk egymás között civakodni. Ezt a kedvtelésünket csak akkor vagyunk hajlandóak felfüggeszteni, ha valamilyen hadsereg bemasírozik hozzánk, és rendesen elfoglalja az országot. Erre kéne mindenképpen orvosságot találni, különben széjjeltépjük egymást.

Hirdetést mégsem adhatunk fel a külföldi sajtóban, hogy Magyarország egy jól szituált, külföldi hadsereg ismeretségét keresi, megszállás céljából. Sajnos, jelenleg nem vagyunk egy jó parti, ezért kénytelenek vagyunk mi udvarolni.

Szíjjártó Péter külügyminiszter úr megkérhetné az amerikai kollégáját, John Kerryt, hogy fogadja őt személyesen. Ha az megkérdezné tőle, hogy mit a fenét akar, akkor azt válaszolná neki, hogy csak arról lenne szó, hogy szeretnénk valamilyen módon háborús konfliktusba keveredni velük. Szóljon legyen olyan szíves, Ashton Carter hadügyminiszter úrnak, hogy először is szánjon, aztán szálljon meg minket. Sokáig ne halogassák a dolgot, mert már rengeteget szenvedtünk a függetlenségünktől. Egyáltalán nem vagyunk mi ehhez hozzászokva. Nagyon jót tenne nekünk egy szabályos, kis invázió. Tengerünk nincs, ezért még partra sem kéne szállniuk.

A megszállás tervén nem kell sokat törniük a fejüket, mert mi azonnal feltétel nélkül kapitulálnánk. Nekik csak ezer-kétezer fővel be kéne masírozniuk. A határon egy kerek képű, barátságos, mosolygós férfi várná őket fehér zászlóval a kezében. Ő mi honvédelmi miniszterünk, bizonyos Hende Csaba úr. Szépen megmutatná nekik, hogy merre induljanak el megszállni minket.

A látszat kedvéért néhány vadászgépet és nehézbombázót is hozzanak, persze a hangosabbik fajtából. Annak külön is örülnénk, ha néhány Apache, vagy Black Hawk helikopter is körözne a fejünk felett. Szívesen elnézegetnénk őket. Nem fogjuk bántani őket, mint a szomáliaiak.

Célszerű lenne az is, ha néhány böhöm nagy páncélossal, meg önjáró löveggel keresztül- kasul száguldoznának az országban, hogy lássa a jónép, milyen kegyetlenül le van igázva. Ez nagyon jót tenne a lelkiviláguknak és egyből lecsillapodnának a kedélyek.

A megszállókkal szemben nem nagyon szoktunk komoly ellenállást tanúsítani. A forradalmainkat is mindig szépen, szabályosan elveszítjük, de emiatt most nem is kéne aggódniuk. Csak egy baráti invázióról lenne szó, amolyan pszichiátriai küldetésről.

Az orosz csapatokat is egészen megszerettük. Kicsit szidalmaztuk őket, de legfőképpen üzleteltünk velük. Vennénk üzemanyagot, egyenruhát, kulacsot, mindenféle militaris dolgot. Kéne többféle sapka is. Ha lehet sivatagit is hozzanak, mivel az nagyon jó szolgálatot tesz nyáridőben. Nagyon barátságos leigázottak, illetve megszállottak vagyunk.

Azzal mindenképpen számoljanak, hogy úgy 10-20 évnyi amerikai rabigára mindenképpen szükségünk lesz. Ezután persze egy időre felszabadíthatnak minket.

Egy csekély számú haderő itt állomásoztatása nem kerülhet sokba, és nagyon sokat enyhítene a népünk szenvedésén, valamint egy normális, élhető Magyarország megteremtésében.

süti beállítások módosítása